Afroamerikai művészek bojkottálják az idei Oscar-díj átadót, mert a színészek között kizárólag fehéreket jelöltek, és ez már második éve történik így. Sokak szerint az akadémia idősödő, konzervatív fehér tagságától nem is lehet másra számítani- ám mások úgy vélik, a művészet megítélése szubjektív, nem lehet kvótákkal kikényszeríteni változást. Díjazzák azt, ami jó, a készítők bőrszínétől illetve a témától függetlenül.

Némi gondot okoz az is, hogy az új bojkott meghirdetője Spike Lee rendező, aki azért nem egy egyszerű figura. Most Martin Luther King születésnapjára hivatkozva tette közzé bejegyzését, amiben vádolja az akadémiát, aztán ehhez csatlakozott Jada Pinkett Smith is, akinek férjét, Will Smith-t sem vették figyelembe a jelöltek között.

Abban van igazság, hogy szemmel láthatóan ritkaságszámba megy, ha afroamerikaiak (vagy ázsiai származásúak) jelölést kapnak bármilyen kategóriában, a díjaknak pedig szimbolikus jelentősége van. A kérdés az, az Oscar-díj valódi mérce, vagy azért egyfajta politika is van mögötte, mert bizonyos dolgok előtérbe hozását üzenetként lehet értékelni? Ha pusztán a művészi teljesítményről beszélünk, akkor csak az a kérdés, elfogult-e az akadémia. Ha igen, az nem jó. De ki és hogy ítéli ezt meg? Mi az a mindenki számára elfogadható mérce, ami tökéletes értékítéletet ad egy filmről? Mert szerintem ilyen nem létezik.

Még a filmművészet klasszikusainak is akad pár kritikusa. A sok évvel ezelőtti Oscar-gálákon díjakat besöprő filmek egy részét ma már nem tartják olyan nagy alkotásnak, mint annak idején- előfordul ez. 

És Spike Lee maga sem teljesen konzekvens. Tarantino filmjeivel például nincs kibékülve, már a Jackie Brown-t is utálta, mert túl sokat használták benne az "n-betűs szót", azaz négereztek ezerrel. A Django elszabadult azért nem szerette, mert az "spaghetti westernt csinált a rabszolgaságból", ami Lee szerint a népének volt a Holocaustja. És kategorikusan közölte, a filmet meg sem nézi- itt azért páran eltöprengtek, vajon mennyire jogos az a kritika, ami látatlanul mond ítéletet egy alkotásról. A film afroamerikai főszereplője, Jamie Foxx nyilvánosan dorongolta le őt ezért.

1997-ben pedig Lee azért kelt ki magából, mert az Oscar-gálán a dokumentumfilmek között az ő alkotásával szemben egy Holocaust-drámát díjaztak. Így fogalmazott: “I’d have rather been the New York Knicks in the fourth quarter, down 10 points, a minute left in the United Center, than have the odds we faced of winning the Oscar against the Holocaust film.” Azaz vélekedése szerint eleve esélytelen volt arra, hogy díjat nyerjen. (Csendben megjegyzem, ez azért jelzi, nem csak nálunk vannak viták annak kapcsán, milyen téma esélyesebb a filmes elismerésekre.)

Szóval nem mondhatni, hogy Spike Lee száját ne hagyták volna el vitatható kijelentések, de kisebbségi, afroamerikai filmrendezőként megengedhet magának olyat is a jelek szerint, amit más nem nagyon. Abból a szempontból jó ez, hogy vitát generálhat, még ha esetleg nincs is mindig igaza. Ha a vállukra emelték a hírességek Jennifer Lawrence-t, amiért azonos fizetést követelt a színésznőknek, akkor az is támogatható, hogy azonos elbírálás alá essenek az afroamerikai művészek. Nem vitás, Samuel L. Jackson, Idris Elba vagy Morgan Freeman éppen olyan remek színészek, mint fehér kollégáik.

Csak épp ki dönti el, hogy az elfogultság van mögötte, amikor csak fehérek vannak a jelöltek közt, vagy tényleg ők voltak a jobbak adott évben? Mert azért lássuk be, ez sincs kizárva. Az szerintem nem lenne jó, ha párhuzamos díjak születnének, az egyikben csak fehérek, a másikban csak afroamerikaiak lehetnének érdekeltek és így tovább. (Érdekesség, az már önmagában is egyfajta párhuzamosság, hogy külön értékelik a legjobb női és férfi alakításokat...)

De az is nagy kérdés, egyáltalán kell-e akkora jelentőséget tulajdonítani a díjaknak? Az Oscar részben jelkép, részben üzlet, és ahogy már utaltam rá, egyáltalán nem esik egybe azon filmek halmaza, amit ma a filmművészet legjobbjai között tartunk számon, és amik szobrot kaptak. Ha a showbusiness elemeként tekintünk rá (és alapvetően az), akkor bőven belefér, hogy gesztusokat tegyenek. És én szinte biztos vagyok benne, ez is lesz a folytatás. Nem Spike Lee miatt, hanem az akadémia jelenlegi elnökének felháborodása okán, aki változásokat sürgetett- és nem mellesleg afroamerikai. 

És ez különösebben nem fog fájni senkinek, hiszen aki igazán szereti a filmeket, az nem a szobrok miatt nézi azokat. A valódi szakmai elismerésre vágyók pedig vélhetően nem attól lesznek boldogok, hogy kapnak egy üzenetértékű jelölést a bőrszínűk vagy származásuk miatt. Az amerikai közvélemény viszont örül az egyenlősdinek, és ők azok, akik miatt üzlet a filmgyártás, szóval borítékolom, lesz itt megoldás, ami kielégíti a nézők, az alkotók és a szórakoztatóipar elvárásait is.

Érdekes alkotás tekinthető meg Japánban: a medence körül sétálók azt láthatják, hogy a víz felszíne alatt emberek sétálnak, beszélgetnek.

Az argentin Leandro Erlich alkotása valójában egy ügyes vizuális trükk. A felszín közelében két átlátszó plexi lap között pár centis vízréteg van, és ennek köszönhetően valósul meg az illúzió. 

Ráadásul le is lehet menni "a felszín alá", tehát a fentről nézelődők azokat a látogatókat látják, akik épp a medence alján sétálgatnak.

A Ridikül-ügy egyik vicces mellékszála, hogy az új műsorvezető, Dióssy Klári kap hideget, meleget a kommentelőktől. Azért álljunk meg itt egy pillanatra, mert ezt az ügyet nem kellene nyakába varrni.

Oké, biztos vannak Jakupcsek-rajongók, akik számára elképzelhetetlen ez a fantasztikus műsor nélküle. Van ilyen. De remélem senki nem gondolja, hogy az ő elküldéséről egy másik tévés arc dönt. Ezek a kérdések jóval magasabb szinten dőlnek el, ott, ahol a hétköznapi médiamunkásnak nem osztottak lapot.

Ha belegondolunk, hány száz ember jön ki kommunikáció szakokról, köztük sok fiatal, jó megjelenésű, és ezek között még olyan is akad, akinek nem esik be a fejébe az eső, beláthatjuk, igencsak nagy a tülekedés a médiában. Bárki lecserélhető, ugrik a helyére egy tucatnyi másik, aki szeretne élni az eséllyel. Nyilván Jakupcsek Gabriella pechje, hogy ez így van, más kérdés, hogy rutinja, kapcsolatrendszere okán talán még kaphat lehetőséget máshol. Nem feltétlenül képernyőn, a wmn.hu oldalt láthatóan jól menedzselő D. Tóth Kriszta is elvan az M1 Híradó nélkül. 

A történet másik fele pedig az, hogy a státuszban levő Dióssy Klári számára ez egy lehetőség, egy megbízás, amivel élnie kell és lehet. Marha jó arról beszélni, hogy ki mennyire gerinces lenne ilyen helyzetben, de a karakánságért nem adnak kenyeret a boltban. Igen, egy tévés is a közértben vásárol, a fizetéséből, amit megkeres. Lehet valaki Don Quijote, ha megteheti, de amikor valaki kiharcolt magának egy helyet, akkor ragaszkodik hozzá. Akkor is elküldhetnek valakit a tévéből egyik napról a másikra, ha közkedvelt és szakmailag is jó- ez egy ilyen világ. Szóval addig kell dolgozni, amíg számítanak az emberre. 

Nem csak a médiában fordul elő, hogy egy kollégát elküldenek, a megüresedett pozícióját pedig megkapja valaki más, aki adott esetben régi jó munkatársa volt neki. A nagy cégek világa már csak ilyen, semmi nem szól örökre- nem csak a pozíciók, maguk a cégek is képesek egyik napról a másikra átalakulni, eltűnni. Ki tudná azt számon tartani, a közmédia hányszor alakult át, szervezetileg, csatornastruktúrában! Aki ezt nem tudja elfogadni, menjen el tanyára, egye amit megtermel, és akkor tényleg senkihez nem kell alkalmazkodni.

Aki viszont ugyanúgy munkavállaló mint Dióssy Klári, nyugtázhatja, ő csak azt csinálja, amit a helyében az ember 99 százaléka tenne: elvállalja a feladatot, amivel megbízták. Ha valaki akarja szidni, megteheti akkor, amikor lemegy pár új Ridikül-adás, és nem áll jól helyt a műsorban. Az is lehet, hogy nem fog igazán jól működni ebben a szerepben- aki magát a Ridikült szerette, adhat neki esélyt. Ám az előzetes ledorongolás csak üres locsogás, mert olyat kérnek rajta számon, amit mi magunk sem tennénk meg.

Némi találgatás után kiderült, Jakupcsek Gabriellára tényleg nem számítanak a két népszerű műsorban a köztévénél. Őszintén, meglepett valakit, hogy a furcsa módon lezajlott elküldés(?), kispadra ültetés(?) után valahogy mégsem alakult úgy, hogy folytathatta volna a Ridikült?

Az eseményeket különösebben nem kell minősíteni. A tények elegendőek: két epizód felvétele közben sikerült közölni vele azt, hogy nem számítanak rá. Az ember azt hinné, hogy egy milliárdokból gazdálkodó televízió nem hogy két hétre, de két évre előre tervez, tehát december közepén elküldeni egy sikerműsor arcát úgy, hogy nem lehetett tudni, mi lesz januárban, érdekes megoldás. Aztán beugrik: ja, hát ez az MTVA! Akkor nincs itt semmi látnivaló, csak a szokásos üzletmenet.

Nem elhanyagolható tény, hogy a tévében ritkán van nyugdíjas állás a képernyősöknek. Az, hogy műsorok szűnnek meg, embereket szerződtetnek vagy küldenek el, önmagában teljesen normális. Jakupcseknek is van már a háta mögött éppen elég műsor mindenféle csatornákon, és azt is tudnia kell már régesrég, hogy bármikor kihúzhatják alóla a szőnyeget- és gyanítom, erre fel is készült lelkileg. Az eljárás viszont, ami a mai magyar köztévére olyannyira jellemző, enyhén szólva sem volt elegáns vagy professzionális.

És ez akkor is így van, ha nem vagyok egy Jakupcsek-rajongó. Aztán jött a találgatás, miszerint Novodomszky Éva viszi tovább a műsor, végül kolleganője, Dióssy Klári kapja meg a lehetőséget. Utóbbit nem tartom különösebben karakteres tévésnek, ám őszintén szólva, a Ridikülhöz nem kell nagy varázslat. Nők csacsognak az élet nagy kérdéseiről pasztellszínű díszletben- nyilván megvan ennek a maga közönsége, de nagy forradalmat aligha csinálnak vele a televíziózás világában.

A gondom az, hogy az irdatlan költségvetésből efféle stúdióban felvett kis műsorokra futja. Elfér a programban, persze, kinek fáj a Ridikül, a néző megszokja azt is, ha új ember lesz a műsor arca, no de valami maradandóbb produkciót is megnéznék. Ugyan mostanában készült 1-2 tévéfilm, meg rettentő nagy pénzért a Kossuthkifli, de ezek egyike sem vált beszédtémává a nagyközönség körében. (A Kossuthkifli konkrétan durván meg is bukott.) A sportközvetítésekre komoly lóvét szánnak, és talán akadnak is nézettebb események, ám bőven van üresjárat is a progamban.

Nem az számít, hogy Gabi, Klári vagy Évi ül abban a bizonyos székben. A valódi kérdések sokkal magasabb szinten dőlnek el. A Ridikül sorsán el lehet csámcsogni, ám én azt szeretném, ha nem csak erről a műsorról döntenének felelősen, hanem a 80 milliárd(!) forintos költségvetés egészéről. Na azt hiszem, arra még várhatunk, amikor ennek a pénznek a sorsáról készül őszinte, minden részletre kiterjedő feltáró jellegű műsor...

Amikor a napokban olvastam, hogy David Bowie betöltötte a 69-et, elgondolkodtam, hogy amikor én voltam fiatal és minden zenei újdonság iránt érdeklődő, ő már túl volt pár stílusváltáson. Nekem talán a Tin Machine rockosabb vonala volt az egyik első Bowie-élményem, aztán időről időre előkerült egy dal, ami számomra egészen új arcát mutatta meg a mesternek. 1969-ben például ezzel a rikító hajjal és ezzel a káprázatos zenével hódított:

A hetvenes években jött egy kis soul-hatás

Majd az elektronika a "berlini korszakban"

Aztán jött megint a slágerlisták meghódítása egy kicsit poposabb hangvétellel

Félelmetesen időtálló zenék ezek. Bowie a születésnapját új lemezzel ünnepelte, mi mással. Hogy jó-e az új anyag, nem tudom, nem is számít. Az sem számít, hány közhelyet említek vele kapcsolatban. Csak a zene, az a fontos.