Kereken harminc éve erős volt a karácsonyi kislemez-szezon: akkor jött ki a Wham! klasszikusa, a Last Christmas, aminek kapcsán megemlítettem, az első helyezést 1984-ben nem tudta elhódítani, mert a trónra a Band Aid dala került, a Do they know it's Christmas?

A nyolcvanas éveket a jótékony célú könnyűzenei összeborulások sora fémjelezte, a Live Aid-et vagy a We are the world című dalt aligha kell például bemutatni, de a Band Aid is remek névsort vonultatott fel.

A listavezető karácsonyi dalt az etiópiai éhínség hírére reagálva komponálta Bob Geldof és Midge Ure. Utóbbi nevét a fiatalabbak jó eséllyel nem ismerik, pedig olyan sztárbandákban muzsikált, mint a Visage és az Ultravox. (Szerintem az Ultravoxnak még lesz egyszer komoly reneszánsza, igazán egyedi zenekar volt.) A közreműködők névsora imponzáns: Bono, Phil Collins, Sting, Paul Young George Michael is köztük volt, a Wham! frontembere így annak ellenére lett listavezető 1984-ben, hogy saját dalukkal csak a második helyet csípték meg. Jelen voltak még a Spandau Ballet, a Status Quo, a Kool & the Gang, a Bananarama, a Duran Duran tagjai is többek között. Közülük ma már többen menthetetlenül a retródiszkók műsorába szorultak vissza, de annak idején ez volt a könnyűzene élvonala.

A dalt egyetlen nap alatt vették fel novemberben, december 3-án került a boltokba, és egyetlen hét alatt egy millió példány fogyott belőle, a brit zenetörténelem legjobban fogyó kislemeze volt egészen 1997-ig. A kritikusok szerint a dal közhelyes volt, és maguk a szerzők sem tekintettek kiemelkedő darabként rá, de mint Midge Ure elmondta, a zene másodlagos volt, csakis a pénz gyűjtésének szándéka motiválta őket. 

És éppen emiatt jöttek össze később is a Band Aid név alatt összetoborzott zenészek, amikor újból felvették a dalt a frissített kiadásokhoz. Az idén novemberben már a Band Aid 30 volt soron, amiben közreműködött a mostani sztárok közül Chris Martin, Ellie Goulding, Rita Ora és a One Direction is- Bono pedig most sem maradhatott ki. Ezúttal nem az éhínség, hanem az ebolakrízis volt a jótékony gyűjtés apropója. A dal pedig ebben az évben is jól teljesített, több százezer letöltést és eladást produkált.

A jótékonyság végülis nemes cél, és ha jutott megfelelő helyre a pénzből, akkor sok szó nem érheti az ötletgazdák zenei teljesítményét. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy sokan csak így, ilyenkor támogatják a rászorulókat, de nem hiszem, hogy egy csapatnyi popzenésznek kéne megoldani az ilyen filozófiai kérdéseket...

Tegnap ünnepelte születésnapját a francia színésznő, Carole Bouquet, és ennek kapcsán eszembe jutott egyik fontos filmje, A vágy titokzatos tárgya.

Luis Bunuel volt a rendezője ennek az 1977-es alkotásnak, ami egy idősődő francia férfi és egy különleges spanyol nő furcsa kapcsolatáról szól. A néző nagy meghökkenésére Conchita szerepét folyamatosan egymást váltva két színésznő alakítja: Bouquet mellett Angela Molina.

A két színésznő egyébként nem hasonlít egymásra, és teljesen a rendező megérzéseire volt bízva, mikor melyikük bukkan fel. Időnként jeleneten belül történik meg a váltás, amikor például egyikük bemegy egy függöny mögé, és a másik hölgy jön ki helyette.

Bunuel később elárulta, hogy született meg az ötlet a fejében. A film forgatása nagyon nehezen indult, a szerepre kiválasztott színésznővel nem találta meg az összhangot, és a producer már arra hajlott, inkább ne is folytassák a munkát. Este egy bárban együtt iszogatott a morgó rendező és a kesergő producer, és Bunuelnek beugrott, milyen jó lenne két színésznővel játszani Conchita szerepét- talán az ital miatt a viccet a producer komolyan vette és támogatta. Mondjuk nyilván az is szép mutatvány lehetett, amikor két színésznőt meggyőztek arról, hogy a főszerepen meg kell osztozniuk...

Mint később kiderült, nem a két, a filmben látható színésznő valamelyike volt az, aki kiborította a rendezőt, és Bunuel nem is említette, ki volt ő. A stábtagok árulták el évek múltán, hogy Maria Schneider volt az, aki nem boldogult a szereppel. Manapság, amikor A vágy titokzatos tárgya a filmművészet klasszikusának számít, tulajdonképpen hálásak is lehetünk neki, amiért Bunuelt ilyen ötletre insprirálta...

Amy Grantről ilyet ír a magyar Wikipédia oldal a legsikeresebb korszaka kapcsán: "Sok kritikát is kapott ezekben az időkben hogy elhagyta hitét és már csak a szerelemről és más lényegtelen dolgokról énekel."

Ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a Wikit? Felmerült bennem, hogy szemlesütve kidobom a Rómeó és Júliát és más hasonló, lényegtelen dolgokról szóló könyveket, zenéket, filmeket. Aztán végül minden maradt úgy, ahogy eddig volt: nekem így is jó.

Sőt, talán még Amy Grantnek is. A magyar Wiki-oldal szerzője feltevésem szerint némileg félreérthetően fogalmaz, de az énekes-dalszerző egyetlen világslágerét ismerők számára végképp fura lehet, mi is lehetett a gond. Nos, az 1960-ban született Amy Grant egészen fiatalon a keresztény pop-rock világába robbant be, a műfajban több slágerlistás dala is volt, Grammy-díjat is nyert, de a nyolcvanas évek második felében szélesebb körben is népszerűvé vált.

Az első dal, amivel a Billboard slágerlista első helyéig jutott, egy Peter Ceterával énekelt duett, a Next Time I Fall. Kétségtelen, ez egy tipikus nyolcvanas évekbeli popdal, nem is rossz mellesleg. Persze Peter Cetera volt inkább a húzónév, de ettől még Amy remek előadói képességei is érvényesülhettek.

A következő nagy dobásnál pedig már minden dicsőség az énekesnőé lett. A Baby Baby című dalnak nem csak az előadója, de a társszerzője is volt, és 1991-ben ismét a slágerlisták élére került vele. 

A poposabb hangvételnek köszönhetően az egész albumot rengetegen megvásárolták, több, mint öt millió eladott példánnyal Amy Grant karrierjének legsikeresebb lemeze lett. Régi, hűséges rajongóinak köszönhetően jól szerepelt a keresztény rock slágerlistán is, de mások pont a túlságosan könnyed stílus miatt illették olyasféle kritikákkal, mint amit a Wikipédia idéz.

Ám ilyen korszak minden zenész karrierjében akad, Amy dolgozott tovább, sorban jelentek meg a lemezei, hol ilyen, hol olyan stílusban. Mindenki változhat, még az is, aki 18 évesen gospelekkel tűnik fel, ám a negyvenen túl, négy gyerekkel és két házassággal, no meg sok élettapasztalattal a háta mögött érettebb lesz, ami tetten érhető a zenéjében.

Amy egyébként ma is népszerű előadó, a tengerentúli piac elég nagy ahhoz, hogy komoly példányszámban keljenek el olyan zenészek lemezei is, akikről mi itt alig hallunk. Egy mostanában rögzített country-beütésű dallal szeretném illusztrálni, hogy nem felejtett el énekelni.

Akinek hozzám hasonlóan volt abban a szerencsében része, hogy közelről láthatta a gizai nagy piramisokat, biztosan eltöprengett azon, hogy épültek. Képről is lenyűgözőek ezek az építmények, de élőben látva egészen hihetetlen a méretük. Próbáltam magam is elgondolkodni, hogy több ezer évvel ezelőtt milyen komoly munkaszervezés kellett a felépítésükhöz.

Most pedig épp arról olvasok a Gizmodón, hogy tényleg egyszerű eszközöket használtak a tudósok szerint, de ügyes módszereket is bevetettek. A hatalmas kőtömböket fából készült szánokkal vonszolták oda az építés helyére, de amikor ezt megpróbálták utánuk csinálni, kiderült, a szán gyakorlatilag beásta magát a homokba a teher alatt.

Ám ha a szán előtt benedvesítették a homokot, az egészen máshogy viselkedett. A homok nem torlódott fel, és még könnyebb is volt vonszolni a szánt. A kísérletek egyértelműen igazolták, hogy így sokkal inkább elképzelhető a kőtömbök mozgatása.

Mellesleg a régészet is bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy ezt a módszert alkalmazhatták az ókori egyiptomiak. Egy királysírban találtak a falon egy képet, ahol egy hatalmas méretű szobrot vontatnak a szánon az emberek- és az elején ül egy ember, aki vizet önt a szán elé!

Persze ezzel együtt még bőven akad megfejtendő titok a piramiskok körül. Talán a számomra leginkább az kérdés: miért? Rengeteg idő és munka kellett ezekhez a hatalmas építményekhez, ami bizonyára a birodalom sok erőforrását felemésztette. Persze ha az volt a cél, hogy zavarba ejtsék kései utódaikat, akkor a terv pompásan sikerült.