Laura Ingalls Wilder Kicsi ház-sorozatának nyolcadik kötetét olvasva érdekes gondolatok fogalmazódtak meg bennem.
A farm, ahol élünk tévésorozat kedvelői valahol a késői évadokban jutnak el oda, hogy Laura már nagylány lesz, tanítani kezd és aztán beköszönt életébe a szerelem. Erről a korszakról szól az Azok a boldog, arany évek című kötet, de meg kell jegyezzem, a tévés verzió erősen eltér a megírt történettől.
Persze nem is várhatja senki, hogy egy televíziós feldolgozás szigorúan ragaszkodjon az irodalmi alapműhöz- más közeg, más igények. Amivel nincs baj, mert aki szeret belemerülni ebbe a világba, az két különböző élményt kap.
A könyv erőssége az, hogy észrevétlenül rengeteget mesél arról, hogy éltek az emberek, és egyáltalán, hogy szervezték meg az életüket a telepesek, akik meghódították az akkor még félreesőnek, világvéginek számító területeket. (Amit még cifrázna az, hogy milyen volt az őslakosok sorsa, ahogy fokozatosan kiszorították őket- de erről a könyvben nem nagyon esik szó, így én sem térek ki rá.)
Laura életének szebb és rosszabb pillanatainak felidézése között ugyanis elég sokszor felmerülnek azok a témák, amik a mindennapi életről szólnak. Ahogy ő már nagylány a kötetben, úgy felnőttesek a témák is. A szigorú, mégis nagyvonalú törvény, ami megengedi a telepeseknek hogy egy-egy területre igényt jelentsenek be, de csak akkor maradhat az övék, ha öt éven át ott élnek és meg is művelik, rengeteg földre vágyó, a munkától meg nem ijedő embert vonzott ezekre a vadregényes vidékekre családostól.
A könyvben nincsenek pisztolypárbajok, könyörtelen leszámolások, inkább küzdelem a talponmaradásért, és hit abban, hogy aki keményen dolgozik, annak előbb-utóbb megtérül a munkája. Saját kézzel épített viskókban élő emberek törték fel a földet, s körülöttük a szó szoros értelmében a semmiből nőttek ki városok.
És ahol település van, oda iskola is kell. A 19. század végén játszódnak a történetek, és számomra meglepő, már pár házas kis falvakban is közösen állnak össze az emberek, hogy iskolaházat építsenek. Egy remekül felépített rendszert hoztak létre, ahol az iskolák legjobb tanulói 16 éves koruktól tanári vizsgát téve maguk is vállalhattak tanítást. Rövid terminusokra szerződtek, volt tanfelügyelő és persze a helyi szülőkből álló iskolatanács is, tehát mind a hatóság, mind a közösség ellenőrizhette a munkájukat. A kisebb-nagyobb gyerekek beülhettek az iskolapadba, és írni, olvasni, számolni, a történelem legfontosabb eseményeit megtanulni mindenkinek volt esélye.
Munka, tanulás és hit, azaz a föld, az iskola és a templom játszott fontos szerepet a közösségek életében. No meg persze maga a közösség, ahol barátságok, szerelmek szövődtek. A kistelepülések lakóinak joga volt maguk közül választani embereket felelős pozíciókba, és valódi dicsőség volt a város megbecsült tagjának lenni.
Ha ezt az egészet továbbgondoljuk, nem nehéz látni, hogyan jutott el alig pár évtized alatt innen az Egyesült Államok a világhatalmi pozícióig. Voltak olyan közös értékek, amelyekben a többség hitt, becsülete volt a tudásnak és a munkának, és a választott pozícióknak köszönhetően úgy érezhették az emberek, beleszólhatnak minden ügybe. Ehhez pedig társult a szabadság, és az a felfogás, hogy mindig van egy új esély, mindig talpra lehet állni, bármi történik.
Aki már eljutott a nyolcadik Laura Ingalls Wilder kötetig, bőven olvashatott jó és rossz dolgokról. Azt hiszem, a sorozat amerikai népszerűsége annak is köszönhetően, hogy a mai emberek is remekül tudnak azonosulni az ismerős értékekkel és felfogással, és ha saját felmenőik történetének keresnek utána, rengeteg hasonló emléket tárhatnak fel. A könyvek alulnézetből mutatják be az ország történelmét, valódi emberek sorsán keresztül, s nekem valószínűleg pont ezért volt érdekes az összes.
Laura Ingalls Wilder: Azok a boldog, arany évek (Pioneer Publishing)
