Tegnap töltötte be a 75. életévét Mijazaki Hajao (angolosan Hayao Miyazaki), a világszerte ismert japán művész, akit az animációs filmek egyik legnagyobb mestereként tartanak számon.

Január 5-én ünnepelhette szülinapját Bradley Cooper, January Jones vagy Diane Keaton is, viszont Mijazaki olyan kiemelkedő egyénisége a filmvilágnak, hogy számomra egyértelmű volt, róla kell írnom pár szót. Karrierje során olyan csodálatos alkotásokat írt és rendezett, mint a Chihiro Szellemországban, A vándorló palota vagy a Szél támad, munkásságát számos díjjal ismerték el.

2013-ban jelentette be, hogy nem készít több egész estés filmet. Sokan fogadhatták szomorúan a hírt, hiszen alkotásai nem csak kritikai, de közönségsikert is arattak. Amikor rajzfilmekről beszélünk, gyakran hajlamosak vagyunk a mókás, nagyon leegyszerűsített világképű vagy pusztán akciókkal teli dolgokra gondolni. Ám Mijazaki egészen más szinten mozgott, legjobb filmjeinek ott a helyen általában is a világ legkiemelkedőbb mozgóképes alkotásai közt.

A japán művész néhány elvhez világéletében ragaszkodott. Az egyik az volt, hogy filmjeiben nem engedte át a teret a számítógépes technikának, megmaradt végig egyéni, izgalmas stílusa. A másik fontos, szinte mindig tetten érhető vonás az, hogy Mijazaki igazi pacifista. Amikor Japánban szóba került az alkotmány módosítása, ami lehetővé tette volna a hadsereg külföldi bevetése, Mijazaki egyike volt azoknak, akik hangosan tiltakoztak- nem csak a filmjeiben áll ki a béke mellett, hanem a közéletben is.

Különleges egyéniség, nagyszerű filmekkel, aki nem szereti, amikor japán Walt Disney-ként emlegetik- nincs is szükség arra, hogy bárkihez hasonlítgassuk. Mijazaki karateres, egyedi világot teremtő művész, akinek filmjei elé kicsik és nagyok egyaránt leülhetnek. Mindenkinek fantasztikus élményben lehet része, aki hagyja, hogy a mester elvarázsolja...

Ma hatvan éves Mel Gibson, a meglehetősen vegyes megítélésű színész-rendező.

Nem könnyű hová tenni az Egyesült Államokban született, de ifjúkorát Ausztráliában töltő sztár karrierjét. Egészen fiatalon, 23 évesen két fontos szerepet is megkapott: a Tim miatt színészi teljesítményét ismerték el, a Mad Max címszerepében pedig legenda lett.

A Gallopoli miatt is díjazott Gibson a nyolcvanas évektől Amerikában hódította meg a mozivásznakat. Ikonikus szerepe volt Riggs nyomozó a Halálos fegyver sorozatban, ezeket a filmeket ma is rendszeresen ismétlik a televíziók. A szórakoztató akciódús krimik között kevés jobban sikerült darab készült, és ebben bizony jelentős része volt a két főszerepet alakító Gibsonnak és Danny Glovernek.

A kilencvenes évektől rendez, Az arc nélküli ember után jött a Rettenthetetlen, aminek főszereplőjeként is nagyot alakított, rendezőként pedig Oscar-díjjal jutalmazták.

A passió kapcsán már fellángoltak a viták. Mel Gibson az utóbbi évtizedben botrányokba keveredett, különféle megszólalásai miatt kritikák kereszttüzébe került, és nem sok lehetőséget kapott Hollywoodban. Legutoljára A feláldozhatók harmadik részében láthattuk vagy a Machete gyilkolban. Bizonyára elég furcsa fickó lehet, beszél is hülyeségeket, ám azt azért nehéz vitatni, hogy színészként, rendezőként is igazolta már tehetségét. Hogy hatvanon túl mi lesz vele, talán már nem csak rajta múlik, de elsősorban azért neki kéne bizonyítania, hogy nem őrült meg még teljesen...

Így év végén nem csak a múltra koncentrálok, hanem eszembe jutnak a terveim is. Például az, merre kellene utazni 2016-ban, de bevallom, egy kicsit elbizonytalanodtam.

A terror nyomta rá a bélyegét a hírekre szinte egész évben. Januárban Párizsban a Charlie Hebdo magazin szerkesztőségére támadtak, aztán az év végén a város több pontján rendezett vérengzést egy csapatnyi fanatikus. Ezeket a fanatikusokat hajszolják azóta is Európában, a korábban a hírekbe ritkán bekerülő Belgiumból rendszeresen olyan beszámolók érkeznek, mintha terroristák fészke lenne az ország. A szilveszteri bulikat már le is fújták Brüsszelben, de hasonlóan óvatosak például Madridban is, Bécsben is nagy a készültség.

Az egyiptomi turizmust az küldte padlóra, hogy egy orosz nyaralókat szállító repülőgép lezuhanása után kiderült, valószínűleg pokolgépet csempésztek a fedélzetre. Több ország le is állította a charterjáratokat. Júniusban több tucat áldozata volt szállodák elleni terrorista rajtaütésnek Tunéziában, ami nyilván sok nyaraló kedvét vette el.

Szíriából menekültek tömegei érkeznek a kontinensünkre, a szomszédos Törökország vagy Görögország éppen ezért negatív hírekben szerepel. Ukrajna se vonz sok utazót mostanában, hogy elsősorban az oroszokkal való szembenállásról hallhatunk. Ciprusra települtek az ISIS ellen  harcoló koalíció erői, az Egyesült Államokba szigorodik a beutazás, de szerte a világon számolni kell azzal, hogy alaposabban próbálnak ellenőrizni minden repülőre szállót, határon átkelőt.

Hirtelen ennyi jut eszembe, de még lehetne nyilván sorolni a riasztó eseményeket. Ha ezekre gondolok, elmehetne a kedvem a kedvenc időtöltésemtől- és bevallom, néha kicsit elkeseredek. Én szeretem azt a világot, ahol szabadon lehet utazni, új országokat megismerni. És most az a helyzet, hogy nem csak a világ végén, tőlünk messze vannak csetepaték, lövöldöznek hozzánk jóval közelebb is. Én, aki elég sokat jártam Belgiumban, elgondolkodtam rajta, tényleg terroristák bázisai voltak tőlem karnyújtásnyira?

Azért sem csinálok listát, hova nem lenne szabad utaznom jövőre. Ha így tennék, a szomszéd utcáig se mernék elmerészkedni mostanság. Ám naivan hiszek abban, hogy a világ alapvetően mégiscsak jó, érdekes, és az emberek túlnyomó többsége nem ellenséges, hanem barátságos.

Eszem ágában sincs úgy nekimenni 2016-nak, hogy rettegve lesem a híreket még szilveszter este is. Élek és tervezhetek, ami nagy adomány. Nem akarom hagyni, hogy elszaladjanak mellettem az évek, mert félek mindentől. Igen, kerülhetek bajba- de nem csak Párizsban és Kairóban, hanem itthon is, ha megbotlok az utcán a ház előtt. 

Szóval listám az van, de arról, hova akarnék eljutni. Természetesen ésszel tervezek, természetesen odafigyelek bizonyos kockázatokra, de alapvetően arról szól az álmodozás, hogy mit szeretnék látni, megtapasztalni. És hiszek benne, jövőre is nagyszerű élmények várnak rám- mint ahogy idén is fantasztikus utazásaim voltak.

Érdekes, mindenhol megjelent a Motörhead alapítójának halálhíre, pedig amikor én ifjú rocker voltam, egyáltalán nem volt annyira trendi a banda.

Gyanítom, hogy a hazai netes vagy nyomtatott újságok olvasóinak többsége számára most sem fogalom Lemmy Kilmister neve. Egyszerűen csak annyi a helyzet, hogy mostanában olyan korosztályúak a vezető szerkesztők pár helyen, mint én. És tinédzserként nekünk a rock volt az élet. Vagyis inkább a kemény rock. A heavy metal.

A Motörhead miatt sajnálkozó cikkírók valószínűleg hozzám hasonlóan negyvenes férfiak. A körünkben nagyjából két évtizede Lemmy fogalom volt. Azt nem állítom, hogy a bandája lett volna az első számú kedvenc, inkább a Metallica-Slayer vonal volt a meghatározó, de azért mind ismertük Lemmy érdes hangját, meg pár zúzósabb nótáját. Az öreg rockerek áhítattal mesélték, milyen volt amikor '84-ben a Motörhead két helyen is fellépett egymás után az országban, még Debrecenbe is elugrottak egy koncertre.

(A nyolcvanas-kilencvenes években rendszeresen jártak a lelkes közönség miatt mifelénk jó kis bandák, például az Iron Maiden, a Helloween, Kiss, a Metallica. És nem álltak meg Pesten, a Deep Purple például egymás után lépett fel Nyíregyházán és Szombathelyen.)

A Motörhead olyan legenda volt, ami előtt fejet kellett hajtani, aztán ráztuk tovább a hajunkat a még keményebb thrash zenékre. Később a régi kőkemény zenekarok elkezdtek művészkedni, populárisabbak lettek, divatmajmok vették a lemezeiket, vagy esetleg teljesen elfáradtak. Lemmy viszont maradt ott, ahol volt, és maradt az, aki volt. Rock'n'roll a színpadon, rock'n'roll az életben.

És ezért érezzük most sokan úgy, hogy valami elveszett a halálával a nagy időkből. Valami őszinte, nyers keménység. Egy rockzenész, akinek egyik kezében gitár, másik kezében whisky van és nem azon rinyál, hogy pár millió dollárral kevesebbet keres a csúnya illegális zeneletöltők miatt. Olyan rocker volt, amilyenné fiatalként válni szerettünk volna, amikor otthon remegő kézzel elkezdtük pengetni a basszusgitárt. 

Persze egyikünk sem lett az, és ez talán nem is tragédia. Viszont annyi jár nekünk, hogy meghallgassuk a Killed by Death-et, és elmerengjünk egy kicsit a régi időkről. Lélekben valahol rockerek maradtunk- bármilyen furcsa is, nosztalgiára hajlamos, romantikus lelkek.

Félreértés ne essék, eszem ágában sincs nyavalyogni. Lemmy meghalt ugyan, mégis jó kedvűen idézem az emlékét, hiszen szép évek volt azok, amikor igazi rockernek érezhettük magunkat. Most pedig, valószínűleg sok más régi cimborámhoz és számomra ismeretlen Motörhead-rajongóhoz hasonlóan iszok valamit az egészségére.

Egy csokorra való retró képet osztok meg abból az időszakból, amikor az üzleti világban már teret nyertek a számítógépek, ám azok még egész szobákat foglaltak el.

A világ természetesen sokat változott azóta, ám a hasonlóság a mai állapotokkal már könnyen tetten érhető. Ez már az a fajta munka, amire a kétkezi melósok egy része csak legyintett: "ugyan már, csak nyomogatják a gombokat azokon a vackokon!" 

Kétségtelen, ennek az egésznek az eredménye messze nem látható úgy. Mégis legalább olyan fontos, mint a fúrás-faragás. És vannak olyan cégek, ahol kézzel fogható termék már nem is készül, mégis óriási pénzeket termelnek. Az én generációm már nagyjából beleszületett ebbe a világba, a régiek számára viszont valószínűleg továbbra is megfoghatatlan, hogy érhet vagyonokat a "semmi".

A retró képek arról is mesélnek, hogy már pár évtizede is egész mást jelentett a munkaruha ezeken a helyeken, mint egy műhelyben. Azt hiszem, sokan élvezték, hogy overáll helyett miniszoknyában is teljesen rendben volt a megjelenésük- talán ennyire rövid szoknyákat ma már nem is látnak szívesen pár cégnél, azaz bizonyos szempontból konzervatívabbak lettünk.

Az viszont félelmetes, hogy mennyire felgyorsult a világ. A számítógépek nem csak kisebbek lettek, sokkal többet tudnak is, ráadásul minden mindennel kapcsolatban van. Kulcsszó lett a gyorsaság, hihetetlen sebességgel követik egymást az új generációk például a mobiltelefonok esetén, de még a sajtóban is rendszeresen feltűnik a mondat, hogy "mint arról elsőként hírt adtunk". Nem a hír minősége a fontos, hanem hogy hol jelent meg először- különös lenne, ha a jövőben ez számítana igazán.

Konklúzió az nincs, csak nyugtázza az ember, hogy alakul körülöttünk a világ. Ezek a képek tulajdonképpen nem készültek olyan régen, talán már én is megszülettem akkoriban. Mégis félelmetesen, idegenszerűen réginek tűnik rajta minden, retró ezerrel az egész. Hát, ilyen ez.

Képek: retrospace.org