Nyárspolgárnak tűnnek a beatzenészek ezeken a régi, otthonukban készült képeken.

1965-ben fotózhatta a dán fotós, Bent Rej az akkortájt már jól ismert angol zenekart, akik engedték hogy a hétköznapokon örökítse meg őket.

Mit ne mondjak, Mick Jagger, Keith Richard, Charlie Watts, Brian Jones és Bill Wyman odahaza egyáltalán nem tűnnek vad rockzenésznek...

A fejkendőben gitárszólózó lányt ünneplik és támadják is.

Az indonéz Meliani pár évvel ezelőtt lett ismert, amikor ráleltek egy videójára. Az akkor még csak 15 éves lány lelkesen gyakorolva eljutott oda, hogy a zenei alapokra rendesen le tudja játszani ismert metálbandák gitártémáit. 

Miközben a hasonló korúak számára jó példa is volt a mosolygós, rockot játszó lány, voltak, akik fejkendője (vagyis inkább muszlim vallása) miatt támadták. Gúnyolták, hogy aligha egyeztethető össze az ő felfogásukkal ez a fajta zene. 

Ám azt hiszem, Meliani több biztató szót kaphatott, mint beszólást. És ez így is van rendjén: lelkes tinédzser, aki nem a gitározós játékokban lett menő, hanem a valódi hangszer használatában. Nem fiúbandákat vagy hiphopot hallgat, hanem metált, na és? És fejkendőt hord- na és? Ez is az ő választása. 

Nekem pont szimpatikus, hogy egy fiatal lány a világ másik felén az egyik kedvenc metálzenémet nyomja, sok szorgos gyakorlás után. Az meg kicsit sem érdekel, hogy valakik szerint nem illik bele ez vagy az bizonyos kultúrákba. Akinek ezzel van baja, az beleköthet az amerikai jógázókba vagy az európai hastáncolókba is. (Meg is történik ez, természetesen, és ugyanúgy semmi értelme.)

Ez valakit komolyan ennyire izgat? Ha engem európai metálkedvelőben nem zavar a fejkendős rocker, akkor szerintem másnak sem kellene ezzel törődnie. A magam részéről szurkolok a gitáros lánynak, mutassa csak meg, mit tud- hidzsábban vagy anélkül, ez már nem számít.

A mindenki által ismert Tequila című dal szinte csak azért született meg, mert még maradt egy kis stúdióidő.

Az ötvenes években már igazi slágergyáros kiadók működtek az Egyesült Államokban. Súlya volt a slágerlistáknak, a rádiós lemezlovasok pedig sztárrá tehettek a semmiből jött fiatalokat, akiknek esetleg csak egyetlen sikeres dalra futotta.

A Challenge Recordsot 1957-ben alapították Los Angelesben, nyilván azzal a céllal, hogy kihasítsanak egy szeletet a rock'n'roll bizniszből. December 23-án várták a stúdióba Dave Burgesst, egy kaliforniai rockabilly énekes-dalszerzőt, hogy felvegyenek néhány dalt. A kísérői Cliff Hills és a Flores Trio voltak (Danny Flores, Gene Aiden, Buddy Bruce). Elsősorban a Train to Nowhere című dalra koncentráltak, aztán jött még két másik felvétel. 

Akkortájt nagyüzemben dolgoztak a stúdióban, nem töltöttek el hónapokat a felvételekkel. Mivel jól pörgött a munka, még maradt egy kis idő a végén: a Flores Trio pedig rögtönzött egy lendületes kis dalt. Ez lett a Tequila, aminek Danny Flores volt a szerzője, ő szaxofonozta a főtémát, és ő is mondta bele a tequila szót a dal közben a mikrofonba. (Mivel máshol volt szerződése, a Chuck Rio álnév szerepelt szerzőként a borítón...) A dal tulajdonképpen végtelenül egyszerű, a szaxofon szólójára épül, szövege is csak ez az egy szó. Három nekifutásra volt lehetőség, aztán mehetett mindenki haza. 

A januárban megjelent Train to Nowhere B-oldalán jelent meg a Tequila, azaz különösebben nem vártak tőle semmit. A slágernek szánt nóta nem futott be nagy karriert, és ez a Tequilát is a süllyesztőbe ránthatta volna- ám egy lemezlovas Clevelandban lejátszotta a B-oldal dalát is, és az villámgyorsan siker lett. Március közepén, kereken 60 éve jutott fel a listák csúcsára.

A zenekar The Champs néven lépett fel a semmiből jött slágerrel. Vicces, de a nevet csak a felvétel után egy hónappal vették fel, amikor megjelentek a dalok, azaz gyakorlatilag a zenekar még nem is létezett, amikor stúdióba vonultak. A Tequila volt az első és az egyetlen igazánnagy slágerük. Ez viszont örök klasszikus maradt, és azért ez igen szép teljesítmény egy jórészt véletlenül, szinte csak mókából felvett daltól.

Talán pont ez a lazaság érződik ki belőle mindmáig, és ezért pörög fel a hangulat még most is, ha akármilyen buliban felhangzik a Tequila.

33 éve ezen a napon fejezték be a jótékony célú dal felvételeit.

A We Are The World-projekt afféle válaszként született: a britek 1984-ben Band Aid néven toborozták össze legnagyobb könnyűzenei sztárjaikat, hogy a Do They Know It's Christmas? című dal bevételeivel támogassák Afrika éhezőit. Ez adta az ötletet az énekesként és színészként is ismert Harry Belafonte számára, hogy ilyet a tengerentúlon is tető alá lehet hozni.

Az USA for Africa nevet kapott projekthez a producer Quincy Jones mellett a dalt szerző Michael Jackson és Lionel Ritchie is gyorsan csatlakoztak. A dal pár nap alatt megszületett, és az is segített, hogy az American Music Awards díjátadóját január 28-án csak pár mérföldre a stúdiótól tartották, így este a sztárok csak átugrottak felénekelni a közös részeket. 

A majdnem félszáz híresség között ott volt a nyolcvanas évek számtalan nagy neve, mint Bruce Springsteen, Tina Turner, Huey Lewis, Cyndi Lauper, Paul Simon, Diana Ross. A country sztárjai közül például Kenny Rogers és Willie Nelson jött. A legendákat képviselte Ray Charles, Bob Dylan és Stevie Wonder. Ott volt még rajtuk kívül a kanadai Dan Aykroyd és a Band Aid-et szervező ír Bob Geldof is.

Jones a felvétel előtt annyit üzent a sok sztárnak: "Az egótokat hagyjátok az ajtó előtt". Mindenki így is tett, lelkesen vettek részt az éjszakába nyúló munkában. A dal elkészült, hamarosan megjelent majd hétmillió példányban kelt el, amivel 60 millió dollárt gyűjtöttek. 

Ma van az évfordulója a híres taktusok felcsendülésének.

Az átlagember zenei műveltsége, különösen a komolyzenét illetően, hagy némi kívánnivalót maga után. (És ez nyilván jelentős részben rám is igaz, a Ki nyer ma? műsorban sose lett volna esélyem a sikerre. De legalább tudom, mi ez a műsor...) De Beethoven ötödik szimfóniájának taktusait mindenki ismeri.

Pedig a történet nem indult túl szépen. 1808. december 22-én mutatták be Bécsben. Egy roppant hosszú, négy órás műsor második felében hangzott fel a világpremier. Ám a teremben nagyon hideg volt, a hallgatóság nem volt túl türelmes. A zenekar sem volt különösebben ihletett formában, maga Beethoven szakította félbe az előadást egyszer, hogy újból nekifussanak.

De a fantasztikus zenemű kétségtelen érdemei végül elhozták a jól megérdemelt sikert. És nem csak a kritika, hanem a nagyközönség is pontosan tudja, micsoda különleges alkotásról van szó: azokat a bizonyos taktusokat mindenki fel tudja idézni, popkulturális közkinccsé vált. Sőt, a szó szoros értelmében vett popslágert is faragtak belőle, mert a múlt század hetvenes éveiben Walter Murphy "A Fifth of Beethoven" című feldolgozása a sikerlisták élére került.

Hihetetlen, hogy még ebben a felhígított formában is érezhető, milyen jelentőségű zeneműről van szó. De azért, ha lehet, hallgassuk az eredetit, jó előadásban...