Kellemes meglepetés várja a klasszikus filmek rajongóit.

Több helyen hírt adtak arról, hogy a 60 éves filmarchívum január 12-ig teljes egészében megnézhetővé tett több tucat érdekes alkotást a Vimeón. (Ráadásul a filmekhez akár angol felirat is bekapcsolható, ha netán külföldi ismerősöknek mutatnánk meg pár klasszikus magyar filmet.)

A válogatás nagyon jó, még az olyan rövidfilmek is, mint a Budapestet 1916-ban bemutató darab, érdekes a rémhírterjesztésről szóló Üsd pofon! is. A Lakihegyi óriásadó azoknak lehet izgalmas, akiket a műszaki témák hoznak lázba.

Ám mivel az idő szűkös, igyekszem a nagyjátékfilmek közül ajánlani néhányat, amit érdemes mindenkinek megnézni. A szórakoztató filmek közül A tizedes meg a többiek egy kiváló, klasszikus vígjáték, ami a mai szemmel nézve is vállalható darab (ha tudni akarod, honnan származik "az oroszok már a spázjban vannak" kifejezés, ebben találod a választ), a Szaffi pedig kellemes rajzfilm.

A mai hiszterizáló, hangulatban, ahol minden menekülőt, hontalant egyből bűnözőként kezelnek, érdemes megnézni a Valahol Európábant. Az egyik legfontosabb magyar film. "Maga úgy hívná, hatóság. Én úgy hívom: ember." Aktuális volt mindig, és az is marad.

Elfogult vagyok Fábri Zoltán filmjeivel, különösen nagy kedvenc az egyik legerősebb magyar szerelmes történetként a Körhinta. Emberről és hatalomról szól a Hannibál tanár úr, vagy a roppant erős Az ötödik pecsét. Ez utóbbit tényleg különösen ajánlom mindenki figyelmébe, mert aki végignézi, biztosan nem felejti el egy darabig.

Az, hogy online, kitűnő minőségben nézhető a Sodrásban (Gaál István), a Megáll az idő (Gothár Péter), az Eldorádó (Bereményi Géza), a Feldobott kő (Sára Sándor), nagy öröm a számomra. Meg kell jegyezzem, ez az összeállítás nem nekem hiánypótló elsősorban, mert én szinte az összes filmet láttam ebből, néhányat többször is. De ki tudja, talán vannak párak, akik most akarnak ismerkedni a magyar filmtörténet fontos mérföldköveivel.

Nehéz lehet elhinni, de pártállam ide vagy oda, valahogy mégis sikerült nagy erejű alkotásokat leforgatni. Azért tanulságos megnézni néhányat a régi filmekből, mert elgondolkodhatunk, hogy is működhetett a szocialista diktatúra, ahol annak ellenére dolgozhattak komoly művészek, hogy gúzsba kötve kellett táncolniuk. Sőt, néha talán pont ez volt az inspiráló.

Hogy befért volna-e még pár film a listába? Igen, egyértelműen. A Szegénylegények, a Butaságom története, Az álmodozások kora, A tanú, és még folytathanám a sort. Mint ahogy az 1945 előtt rendkívül erős vígjátékgyártás pár darabja is figyelemre érdemes, vagy az olyan drámák, mint az Emberek a havason. 

De nem akarok beleokoskodni ebbe az egészbe, nem visz ez túl messzire. Beszéljenek helyettem a jó filmek, nézzetek meg belőlük minél többet!

Tényleg meglepő, hogy egyre-másra buknak ki szexuális zaklatási ügyek a filmvilágban?

Igazán nem akarok ünneprontó lenni, de hány évtizede benne van már a köztudatban, a viccek és rosszindulatú pletykák révén a szereposztó dívány fogalma! Nem tegnap kezdődött az el, hogy sok mocskos gazember a helyzetét kihasználva fiatalokat próbált szexre rávenni.

Gyanítom, Hollywoodban nyílt titok, ki az, aki hírhedt a nyomulásáról. Sőt, nem csak színésznők voltak az áldozatok, könnyen lehet találni sztorikat csak férfiak számára rendezett medencés partikról. (A magyar származású rendezőlegenda, George Cukor például rendszeresen előkerül az ilyen sztorikban.)

Biztos, hogy rengeteg ember tudhatott a producer Harvey Weinstein ügyeiről- például az a sok nő, akit sikerrel vagy sikertelenül megkörnyékezett. De ebben a szférában, ahol az érvényesülésért gyakran máson kell átgázolni, sokak számára lehetett ez vállalható ár egy jó szerepért.

És csendben megjegyzem, az utólag vádaskodók közül voltak olyanok, akik egy csinos összegért cserébe mindenről hallgattak évekig. Nem hittek abban, hogy hisznek nekik? Féltették a karrierjüket? Mind a kettő igaz lehet. De az tény, ezek a színésznők messze nem voltak annyira határozott, az igazságukért kiálló emberek, mint az általuk alakított figurák a vásznon.

Olyan az egész Hollywood, mint egy nagy maffia, ahol mindenki ismer mindenkit és mindenki tud mindenkiről. Akiről már kiderült, hogy maga is sáros, egyelőre hallgat, talán az ügynökével bocsánatkérő nyilatkozatot fogalmaz épp, a többiek meg hangosan kiabálnak, micsoda erkölcstelenségek vannak itt. Én meg persze elhiszem, hogy aki 3-4 évtizede benne van a filmvilág sűrűjében, tágra nyílt bociszemekkel csodálkozik, micsoda csúnya emberek akadnak.

És nyilván a kör nem csak a filmesekre korlátozódik, benne van a sajtó is, ahol egy Weinstein el tudja intézni, hogy ne jelenjen meg számára kellemetlen cikk. Karrierek, életek múlnak azon, hogy a nagyhatalmú producerrel kinek milyen a viszonya.

Csak egy kis érdekesség arról, mennyire benne volt mindenben ő: két éve Nemes Jeles László mesélt arról, hogy a Weinstein Company és személyesen Weinstein nagyon akarta forgalmazni a Saul fiát, de aztán Nemesék másik partnert választottak, és ezen a producer ki is akadt. És most el lehet gondolkodni azon, hogy akik viszont vele dolgoztak, komoly alkotásokat tettek le az asztalra, vele együtt mocskolódtak-e be? Ki tudja, milyen kompromisszumokat kellett felvállalni a közös munka érdekében.

Illúzióim nincsenek, minden bizonnyal nem Weinstein az egyetlen ilyen gazember az álomgyárban. Amíg nem buknak le, addig persze mindenki köztiszteletben áll. Vagy esetleg be tudják fogni az áldozatok száját egy kis pénzzel, és akkor mindenki elfordítja a fejét. 

De ez így nem jó. Miközben sorozatban készülnek a szuperhősökről és makulátlan lelkű bátrakról a filmek, a való életben már senki nem annyira rettenthetetlen. Rászállnak időnként valakire, mint Mel Gibsonra, vagy most Weinsteinre, de az alapok változatlanok Hollywood hőskora óta: a pénzről szól az egész, a bevétel mindent igazol és mindenkit felment.

És ez rajtunk is múlik, amikor gusztustalan alakok filmjeire veszünk jegyet, hiszünk az illúzióban, és életben tartjuk ezt a birodalmat. Persze, mi nem vagyunk beavatva, és sokakról még csak nem is tudhatjuk, mit művel, de amikor kiderül, a magunk részéről mi is szavazhatnánk a pénztáraknál. És szerintem kellene is...

A hollywoodi klasszikus készítői közül Charlton Heston és William Wyler is feltűnik ezeken a jó hangulatú képeken.

Nem lesz több Szex és New York film, mert Kim Cattrall már nem akar ilyen szerepet vállalni.

Vagy húsz éve indult el a szinglikultúra egyik ikonikus sorozat, a Sex in the City (nálunk Szex és New York), és a négy barátnő különféle pasizós kalandjaira felfűzve még két mozifilm is követte a tévésorozatot. Erőssége volt a koncepciónak a négy jó karakter, és ez a négyesfogat végig állandó is maradt.

Amiben pénz van, ahhoz ragaszkodni szokás, és a 2010-ben bemutatott második mozifilm után is képben maradt a folytatás. A főszereplő, Sarah Jessica Parker például szívesen bújna bele még egyszer Carrie bőrébe, a producerek meg pláne támogatnak mindent, amivel a még mindig létező rajongótábort le lehet húzni egy kicsit.

Mint a napokban kiderült, nem valószínű hogy jön új film, mert Kim Cattrall "teljesíthetetlen követelésekkel" állt elő. Ő erre annyit mondott, hogy egyetlen követelése volt: ne legyen benne a folytatásban.  Mivel négy elég jellegzetes nőről szólt a sztori, és közülük Carrie mellett a Cattrall által megszemélyesített Samantha volt talán a legerősebb karakter, érthető, hogy nélküle nem lenne ugyanaz. 

Ugyan be lehetne válogatni egy másik szereplőt a helyére, vagy indulhatna a sztori azzal, hogy Samantha temetésén találkozik a másik három barátnő, a nosztalgiafaktor miatt mind a négyükre szükség lenne. Mert a két évtized alatt aligha lettek új, tizenéves rajongói a Szex és New Yorknak, a negyvenes-ötvenes nőkből álló törzsközönség pedig a régi emlékeit akarja feleleveníteni. 

Eddig az ötlettel nincs is baj. Csak sajnos telik az a rohadt idő, és ami jól állt a harmincas éveikben járó színésznőknek, az nem feltétlenül lenne jópofa most. Kim Cattrallt tökéletesen megértem, ő a legidősebb a szereplők közül, már a 62. életévét tapossa. A másik három hölgy is betöltötte az ötvenet. Ebben a korban eljátszani, hogy tűsarkúban ugrálnak a táncparketten hogy fiatal fiúkat csábítsanak el, kissé komikus. Ugyan a filmben sokat lehet sminkkel, digitális utómunkával segíteni, de csodát nehéz tenni.

Létezhetne persze sztori nyugdíjaskorú pasifalókról, vagy akár ebből kiörgedett nőkről, lehetne szórakoztató is csak ehhez úgy fel kellene forgatni mindent, amiről a sorozat szólt, hogy akár át is nevezhetnék másra- és elkészíthetnék más szereplőkkel. Így érthető, hogy Cattrall nem adja ilyesmihez a nevét, és nem akarja kiröhögtetni magát, túl a hatvanon.

Az éppen pénzszűkében levő kolleganőket persze mindez nem vigasztalja, de azt gondolom, profitáltak ők már bőven a sorozatból és a filmekből. És talán ideje lenne nekik is váltani, másban gondolkodni. Bármennyire összefonódtak a karaktereikkel, bőven lehet még nekik hely a nap alatt.

És a producerek? Na értük egy percig se aggódjunk, ők mindig kitalálnak valamit. Új sorozatot új témákkal, új arcokkal, netán jönnek a reboot-filmek, előzmények és egyebek, hiszen még a Szex és New York is kapott testvérsorozatot, ami a fiatal Carrie kalandjairól szólt. Látjuk, ahogy sokadjára melegítenek fel ötleteket, most például a Charlie angyalainak negyedik(!!!) eljövetele következhet az eredeti sorozat, a Diaz-Barrymore-Liu filmek, majd a megbukott új sorozat után. 

Szóval lesz itt még folytatás, csak máshogy, másokkal- és talán másoknak. Így működik a showbiznisz, és jó látni, hogy valaki ezt méltósággal képes kezelni.

Az egyik legsikeresebb romantikus film megszületésének kalandos története.

1987. augusztusában mutatták be a Dirty Dancing (azaz Piszkos tánc) című filmet az Egyesült Államokban, ahol azonnal kasszát robbantott, s azóta is legendás alkotásnak számít. A sármos tánctanár partnereként nővé érő tinédzser lány sztoriját rengetegen látták az elmúlt három évtizedben, s esélyes, hogy a jövőben is megmarad a népszerűsége.

A történetet jegyző Eleanor Bergstein saját múltjához nyúlt vissza, amikor kiagyalta a történetet. A szerző cáfolta, hogy Baby figurája vele lenne azonos, hiszen ő pont a sikeres táncosok közé tartozott már nagyon fiatalon is, tizenévesként több versenyt is nyert. Ám a táncstílust nagyon is jól ismerte, s ehhez kerekített egy romantikus sztorit.

A két főszereplő közül Jennifer Grey-t találták meg könnyebben. Noha a film forgatásakor már 26 éves volt, jól hozta a fiatal lány karakterét. Az első verzióban olasz lett volna a tánctanár karaktere, ám aztán Patrick Swayze lenyűgözött mindenkit, és módosítottak a forgatókönyvön. A balettmúltja okán kiválóan mozgó színész és partnere között megvolt a kémia, és úgy vélték, együtt nyerő páros lettek.

Grey és Swayze viszont már játszott közös filmben korábban, ahol nem igazán barátkoztak össze. A Dirty Dancing forgatásakor is voltak jobb illetve rosszabb időszakaik, néha látni sem bírták egymást. A rendező, Emile Ardolino viszont kettejük improvizációra tudatosan rájátszott, az egyik esetben például Grey állandóan belevihogott abba, ahogy Swayze átkarolná, aki emiatt igencsak bosszús arckifejezéssel reagált- ez a jelenet így is került be a filmbe.

A híres tóban táncolós jelenettel is keményen meg kellett küzdeni a színészeknek. A forgatás kezdetekor még nyárias időjárás ugyanis váratlanul igen hidegre fordult, és enyhén szólva sem volt ideális a pancsoláshoz- ám nem volt mese, dolgozni kellett, meg is született a híres jelenet. Jennifer Grey persze állítja, mai eszével már aligha vacogna a hideg vízben, de fiatal volt és vitte magával a forgatás lendülete.

Amikor először levetítették a filmet a producernek, Aaron Russo elképedt az általa bűnrossznak tartott végeredménytől, és csak annyit mondott: "Égessétek el a negatívokat, és szedjétek be a kártérítést a biztosítótól!"

A terv ezek után az volt, hogy egy hétvégére küldik moziba augusztusban a Dirty Dancinget, aztán mehet videóforgalmazásba. A kritikák nem voltak feltétlenül elájulva a filmtől, de a nézők annál inkább. Szájról szájra terjedt a hír, már az első napokban remek bevételt hozott a film, ami 1987 egyik legnagyobb sikere lett. Bár az Oscar-versenyben műfaja miatt nyilván nem sok esélye volt, azért egy szobrot begyűjtött a legjobb betétdalért. A "Time of my Life" szól a záró nagyjelenet alatt, és valószínűleg mindenki hallotta már egyszer, aki nem töltötte egy üregben a nyolcvanas-kilencvenes éveket.

A Dirty Dancingből készült színpadi változat, 2004-ben pedig egy olyan "folytatást" mutattak be, ami időben korábban játszódott, Havannában. Vicces, hogy az itteni kis szerepéért Patrick Swayze ötmillió dollárt kapott, az eredeti film főszerepéért pedig kétszázezret. Főleg annak fényében érdekes ez, hogy a folytatás csúnyán megbukott, a közönség utálta... 2017-ben aztán újraforgatták az alapverziót, az új verziót azonban földbe döngöltek a kritikusok.

Ma is mindenki a három évtizede bemutatott eredetire kíváncsi, annak idején a legjobban fogyó filmek közé tartozott VHS-en, majd a DVD verzióból is eladtak is pár millió példányt. A Dirty Dancing afféle igazi "női filmnek" számít, ha van értelme efféle kategorizálásnak, de ahogy az lenni szokott, ami műfajában jó, azt a másik nem tagjai is elismerik (e sorok írója sem kivétel, még ha nem is nézem újra túl sűrűn). Ez a film működik már harminc éve, bizonyítva azt, hogy nem mindig a producernek van igaza.