A Black művésznéven ismert Colin Vearncombe halálhírét tegnap tették közzé. Az 53 éves angol énekes nevét gyakorlatilag egyetlen igazi világslágere tette híressé, ám a Wonderful Life egy egész korszakot meghatározott.

1987-ben mindenki ezt a dalt hallgatta. Az akkor még igen fiatal Black első lemezén szerepelt az általa írt Wonderful Life, de egyáltalán nem arról volt szó, hogy rögvest letarolta volna a slágerlistákat. 1986-ban jelentették meg először, amikor a brit lista 72. helyéig sikerült felkapaszkodnia. A következő dal, a Sweetest Smile sikere után újból kiadták, és ekkor már sokkal jobban teljesített.

A Wonderful Life igazán jól megírt nóta, aminek hangulatát alapvetően meghatározza Black sajátos hangszíne. Készült hozzá egy fekete-fehér klip is, a nyolcvanas évek stílusában, és annak idején millió alkalommal láttuk is.

Aztán persze kiadott még pár lemezt Black, de a Wonderful Life sikerét soha nem tudta megismételni. Ugyan megmaradt egyslágeres előadónak, ám meg kell jegyezni, ez a bizonyos dal nem egy tipikus lötyögős nyolcvanas évekbeli popnóta. No nem mintha azokat nem szeretnék sokan mindmáig, de Black maga írta a dalait is, és az is tény, élőben is el tudta azokat énekelni.

Noha a nagy-nagy sláger nem hangzik rosszul, ám bizonyára nem egyszerű egy előadó élete, akitől mindig, mindenhol ugyanazt az egy dalt várják el. Bizonyára kialakult egy kisebb rajongói tábora, akik a későbbiekben született szerzeményeket is szerették, de nagyon meglepne, ha nem követelték volna tőle minden koncerten a Wonderful Life-ot.

Persze sose érjen nagyon tragédia egy zenészt, mint hogy "csak" egyetlen az egész világon ismert klasszikusa született pályafutása során. Milliók vannak, akik sokat adnának egy ilyenért, szóval Black igazán nem panaszkodhatott.

Az énekes idén januárban szenvedett autóbalesetet a repülőtérre tartva. Kómába esett és már nem nyerte vissza az eszméletét. Családja körében hunyt el január 26-án. Kicsit fucsa ennek fényében megnézni az utolsó lemezének egyik dalához készült klipet: a When It's Over videójában autót vezet az éjszakában...

A frappáns jótanácsokat megosztó pálcikaemberek trendje vélhetően hamarosan lecseng, és két hónap múlva senki sem fog emlékezni rájuk. Tapasztalatok? Nagyjából azok mint máskor. Ám mivel én sem vagyok különb, nekem is kijár egy kis okoskodás.

A sztori csak a közelmúltban indult: Billt idén januárban találták ki. A mosolygó pálcikaembernek azóta másfél millió rajongója van, mert sokan tényleg olyanok akartak lenni, mint Bill. És az első ilyen rajzocskák még rendben is voltak.

Igen, mi néha annyira buták vagyunk, hogy fel kell hívni a figyelmünket nyilvánvaló dolgokra. A mém pörgött tovább, majd nemzetközivé vált. Nálunk a pálcikaemberből Feri, Robi meg Pityu lett. Többségünk először a hazai verziókkal találkozott, és kétségtelen, a sokunkat idegesítő "Oszd meg és nyerhetsz egy Iphonet!!!" képek után felüdülés volt a vicces rajzocska, ami felhívta rá a figyelmet, ez csak béna átverés.

Aztán jött a többi. És villámgyorsan fárasztóvá tudott válni az, ami okosan adagolva jópofa, no meg akár még valamelyest hasznos is lehet. Mindenki marha okos volt, jöttek az új rajzok az új tanácsokkal, amelyek egy része például nettó marhaság volt, vagy egyáltalán nem olyan általános érvényű, rövid dolgokat írtak a pálcikaemberek mellé. 

Láttam rá példát, hogy egy szűk szakmai csoportban valaki feltette a saját kis pálcikaemberes képét. Korrekt volt, dicsérték. Jött a folytatás, de aztán kiderült, az egyértelmű dolgok mégsem olyan egyértelműek. Az új kép mondandójába már belekötöttek, és az alapvetően jó szándékú emberke szembesült egy komoly problémával: ez az egész csak mindenki számára nyilvánvaló igazságokkal működik. Mert normális ember tudja, hogy lájkért nem adnak csúcskütyüt, hogy nem kell kiírni a Facebookra esik-e mert másnak is van ablaka, vagy ha be akar fordulni az autójával, használnia kell az irányjelzőt. Aki megosztja, maga is tisztában van mindezzel, tehát inkább csak fontoskodni akar, hogy "nevelje" butácska Facebook ismerőseit. De aki teljesen hülye, annál sejtehetően kétes eredményeket ér el egy ilyen grafika. Szóval amennyire "hasznosak" Bill meg a leszármazottai, annyira feleslegesek is egy épeszű internetező számára.

És persze felejthetőek is. Már most sokan utálják őket, ez vélhetően az utolsó fázis, hiszen ellenmémek is születnek: a Kill Billt rángatják elő, szeretnék, ha Uma leszámolna a mindenfelé felbukkanó idegesítő pálcikaemberrel.

Ahogy az a gyorsan pörgő netes trendeknél szokásos, amilyen hirtelen felbukkannak, olyan váratlanul el is tűnnek a semmiben. Az apróbb tanulságokat elkönyvelhetjük, de a lényeg az számomra az, hogy nem kell nekünk minden hülyeséget majmolni és megosztani. Mert Bill okos, és tudja, hogy a mémek csak egy ideig szórakoztatóak, ezért nem törődik velük túlságosan. De Bill azt is tudja, hogy nem kell kioktatnia másokat azért, mert beszálltak a játékba- pár nap múlva a kutya nem emlékszik rá ezért. Ezért Bill nem foglalkozik az ilyesmivel, mert okos. Legyünk olyanok mint Bill. Mindenre csak annyi időt szánjunk, amennyit az ér.

De ezt a bejegyzést csak azért se törlöm ki, hiába teszem súlytalanná én magam a tartalmát. Ha viszont megosztod, tuti, hogy egy angyali imát küldesz egy beteg kismókusnak vele. Vagy esetleg a lájkolás után egy nappal valaki hozzájut egy iPhone-hoz. Szóval mégiscsak megérte megírni...

Ma lenne 67 éves John Belushi, a Blues Brothers sztárja, aki fiatalon, alig 33 évesen hunyt el, miután túladagolta magának a kokaint és a heroint.

Belushi nem akármilyen figura lehetett a valóságban se, a filmekben pedig rögtön magára vonta a figyelmet. Az albán származású humorista és színész 1975-től a Saturday Night Live műsorban működött közre, ekkortól lett ismert arc. A Party zónában nagyon karakteres mellékszerepe volt, a legismertebb alakítását pedig a Blues Brothersben nyújtotta.

Iszonyú energia áradt belőle, állítólag az életben is ezerrel pörgött. Bizonyára még jutott volna neki pár remek szerep, ha nem hal meg olyan korán. A tragédiája csak egy példa volt a sok közül, a kábítószer rabjává vált hírességek milyen értelmetlenül halnak meg.

Tudom én, ez a világ, ez az életmód nem nagyon érthető meg kívülállóként szemlélve. De azt gondolom, valahol, valaki mindig van, aki először megkínál egy fiatal színészt, zenészt anyaggal. Mindig lennie kellene olyannak is, aki látja, mi folyik, és megpróbál tenni ellene.  Itt volt egy pokolian tehetséges fickó, akit senki nem tudott visszahúzni a szakadék széléről.

Elhiszem, hogy intenzív életet élt, és az is nyilvánvaló, könnyen megszédül egy híresség. De kell, hogy legyen egy közeg, ami tolerálja a kábítószerezést (vagy az állandó lerészegedést, ami nem jobb kicsit sem), és aminek nincs válasza, megoldása a függőségekre. Amíg valaki népszerű, hozza a pénzt, mindent elnéznek, aztán ha beüt a baj, lehet drámai megemlékezéseket írni, jöhetnek életrajzi filmek, és így tovább. Még holtan is megvan a maga értéke nem kevés sztárnak.

Ám az élet lenne az igazi érték, és én nem tudom elfogadni azt a szemléletet, ami a celeblét normális velejárójának tartja az ilyen értelmetlen halált. Le kell szögezni, a kábítószer rossz, ahogy az alkoholizmus is rossz. És az sem elég, ha John Belushi halálán kesergünk, mert azok félrecsúszott életéért is kár, akik nem híres színészek, énekesek, csak egyszerű, jobb sorsra érdemes emberek. Belushi csak egy példa, akire gondolva megpróbálhatunk közbelépni, amikor valakinek láthatóan problémái vannak. Nem erkölcscsőszként papolok, egyszerűen csak úgy gondolom, ami árt, az ellen tenni kell. A megoldást én sem tudom, de ha belenézek a Blues Brothersbe, és aztán belefutok a halovány, John Belushi nélküli folytatásba, nagyon fájóan érződik, mit is veszítettünk. Hát ezért írtam erről a témáról is az emlékét idézve, mert ez sokkal többeket érint egy-egy hírességnél.

Ma ünnepli 66. születésnapját Richard Dean Anderson, az elsősorban televíziós sorozatokból ismert színész.

Több mint egy évtizedet húzott le a Csillagkapu sorozatban és annak spin offjaiban mint Jack O'Neill tábornok. A geekek körében igencsak népszerű sci fi-t ma is gyakran ismétlik a televíziók, és talán a fiatalabbak Richard Dean Andersont onnan ismerik leginkább.

Ám a nyolcvanas évek közepén indult az a sorozat, ami őt igazi sztárrá tette: a MacGyver címszerepében egy olyan ügynököt alakított, aki bármilyen nehéz helyzetből kivágta magát, mert olyan zseniálisan tudott hétköznapi tárgyakból mindenféle csúcscuccot barkácsolni.

MacGyver mémmé is vált, ami nem is csoda. A sorozat ritka szórakoztató volt, mert amikor a mérnöki zseni rágógumiból és csillagszóróból plasztikbombát csinál, vagy egy bambusz kerítésből és pár lepedőből repülőt, akkor arra mindenki felkapta a fejét. Szóval önálló kifejezéssé vált a "MacGyverkedés", ami még ma is használatos bizonyos körökben, pedig a sorozatnak több mint 20 éve ment le az utolsó epizódja. Ráadásul a főhős nem csak a kütyükkel boldogult, a csajozásnak is mestere volt, tehát minden geek, aki szívtipró mérnökzseni kalandorrá akart válni, titkon odáig volt érte. És persze azok a nők is, akiknek imponált a keményöklű ám figyelmes, nőkkel roppant udvarias fickó, aki simán megszerelné otthon az elromlott vízcsapot is.

A sorozat készítőinek persze óvatosnak kellett lennie, mert nem akartak bűnözőknek ötletet adni, hogyan lehet fillérekből bombát csinálni. Így aztán amikor próbálták reprodukálni a trükköket, a csodálatos meneküléseket, akkor azért jellemzően kiderült, azok csak filmen működnek. Ott viszont nagyon is! Azért aki koporsóba beépített fából faragott jetskivel tud elmenekülni egy szorult helyzetből, igazi legenda...

Így változtak az amerikai elnökök a hivatalban töltött évek alatt.

Barack Obama (2008-2014)

Abraham Lincoln (1861-1865)

Richard Nixon (1969-1973)

Dwight D. Eisenhower (1953-1961)

Harry S. Truman (1945-1953)

Ronald Reagan (1981-1989)

Franklin D. Roosevelt (1933-1945)

John F. Kennedy (1961-1963)

Bill Clinton (1993-2001)

George W. Bush (2001-2008)