Tegnap lett volna 85 esztendős a roppant fiatalon elhunyt színészlegenda.

James Dean arcára valószínűleg örökre emlékeznek azok, akik valaha látták valamelyik filmjét. A fiatal lázadó, a gyorsaság szerelmese, aki egy autóbaleset következtében vesztette életét, és akinek pár jelentéktelen tévés szerep mellett összesen három komoly filmje volt- három alakítás, amiből kettő is posztumusz Oscar-jelölést hozott neki.

Bevallom, ahogy utánaolvastam, még engem is meglepett, tulajdonképpen milyen rövidke karrier adatott neki. Először egy Pepsi reklámban lépett a kamerák elé, aztán jöttek a híres szerepek, de még a filmek bemutatóját se érte meg. Persze mit csodálkozok, hiszen 24 évesen hunyt el... A korai halál is része a legendának, természetesen, ám nagyon sokan megnézték volna, milyen filmeket tartogat neki a jövő.

Érdekes, hogy a különleges egyéniségéről is ismert James Dean esetében annak ellenére életműről beszélünk, hogy más ennyi idő alatt meg sem tudja magát mutatni, nemhogy kibontakozna. És persze mindmáig pletykák és találgatások lengik körül az alakját a különféle kapcsolatairól vagy magáról a halálos balesetről. Mintha az emberek nem vennének tudomást arról, hogy hat évtizede nincs az élők sorában- talán erről ismerszik meg az igazi legenda.

1968-ban egy csapatnyi fiatal filmes nekilátott egy horrorfilm leforgatásának. Mivel minimálköltségvetéssel dolgoztak, otthonuk közelében dolgoztak, nem mozdultak el Pittsburgh környékéről. Alig volt pénzük sminkre és speciális effektusokra, ismerősök ugrottak be kisebb szerepre, de végül elkészült a nagy mű- és stílust teremtettek vele.

A Night of the Living Dead (Az élőhalottak éjszakája) mára már nem csak a horror műfajban számít klasszikusnak, hanem a filmtörténet meghatározó alkotásai közé sorolják. A rendező, George A. Romero február 4-én töltötte be 76. életévét, ezért döntöttem úgy, hogy szólok pár szót a kultfilm státusba került alkotásról illetve a folytatásokról.

Ma már a csapból is zombik folynak (megvannak a tipikus trendek mindig, volt vámpírkorszak, most hasítanak a szuperhősök és így tovább), ám nem volt ez mindig így. Zombis rémfilmeket már sok évtizede is készítettek, ám akkoriban a zombik olyan gonosz varázslattal megbabonázott emberek voltak, akik vakon követték irányítóik parancsait. 

Romero filmjében az élőhalottak a sírból kikelt, emberi húsra vágyó lények voltak, akik jellegzetes imbolygó mozgásukkal, kifejezéstelen tekintettel tömegbe verődve megszállottan üldözték a kétségbeesetten menekülő embereket. Megjegyzendő, a sorozat első, 1968-as darabjában a zombi szó nem hangzik el, ez csak később honosodott meg.

Mai szemmel nézve kissé primitívek az effektek, de a pénzhiány jót is tett a filmnek, mert a jórészt egy házban és annak környékén játszódó cselekmény kellően nyomasztó volt. Az esztéták szerint abban hozott újat Romero, hogy nem valami távoli, eldugott kísértetkastélyba vitték a szörnyet, hanem egy hétköznapi helyszínen bukkantak fel a zombik- azaz azt érezhették a nézők, bármikor ők is ilyen helyzetbe kerültek.

Formabontó volt az is a hatvanas évek végén, hogy a főszerepet egy fekete színész kapta, aki ráadásul határozott és intelligens hőse lett a sztorinak. Azt viszont utólag felróják a rendezőnek, hogy a női főszereplő, Barbra, a sztori jó részében csak tétlenül retteg és sodródik az eseményekkel. Érdemes odafigyelni a meglehetősen erős lezárásra, ami szintén elég egyedire sikeredett.

Romero a szép pénzügyi sikert hozó film után más stílusokban is kipróbálta magát, ám a hetvenes évek közepén újból az élőhalottak felé fordult, egy szintén klasszikussá vált folytatással: ez volt a Dawn of the Dead. 1985-ben jött a Day of the Dead, aztán újabb három rész, melyekből az utolsó 2009-ben került a mozikba. A rendező neve összeforrt a zombiműfajjal, ám nyilván a Walking Dead-sorozat mai rajongóinak jelentős része nem tudja, ki is ő.

Őszinte leszek, én sem volt különösebben tájékozott a munkásságát illetően. A klasszikus alkotásnak is csak a címe volt ismerős, amikor egy éjszaka Belgiumban egy kábeltévén elindult egy baljós hangulatú fekete-fehér film. A tévé előtt ragadtam, és mivel a csatorna minden este ugyanazt a 4-5 filmet ismételte, párszor még belenéztem az érdekesebb részekbe. Hatásos darab, még mai szemmel nézve is. A horrorrajongók számára pedig kötelező, ha nem akarnak lemaradni a műfaj egyik leghíresebb filmjéről!

A csalók tényleg sokszor lebuknak- a képeiket meghamisító fotósok közül is.

A Nikon által hirdetett fotósversenyek egyikén egy érdekes kép diadalmaskodott: egy létrát fotózott alulról a készítője, amikor állítása szerint teljesen véletlenül elrepült pont felette egy repülőgép. A gép sziluettje éppen a "keret" közepére került, ahogy előtte a gépet. Nagy pillanat, látványos fotó, győzelem- milyen szép történet!

Más fotósok persze egyből kételkedtek, tényleg kétezik ekkora mázli? A képet a legjobbnak választottak, aztán a gyanakvóbbak a képet minimálisan átalakították, és rögvest láthatóvá vált, a repülőt titokzatos fehér téglalap veszi körül. Igen, más képből vágták ki a sziliettet, egyszerű ócska csalásról volt szó.

Be is indult a fotós közösség, és az eredeti létra fotóját felhasználva lelkesen gyártottak új képeket, amin repülőgép helyett véletlenül egy menyasszony, egy godzilla vagy Jean-Claude Van Damme is felbukkant, új szintre emelve a szerencsés pillanat fogalmát.

A Nikon természetesen nagyot égett, aztán egy közleménnyel próbáltak jópofizni. Az a helyzet, hogy sokszor tényleg nagyon nehéz kiszúrni a csalást, de ezúttal még csak nem is volt túlságosan ügyes a manipuláció. Nyilván az ügyesebbeket el sem csípik. Nem tudom, mi a rosszabb: az, hogy sokan tisztességtelenül nyúlnak bele a képeikbe, vagy az, hogy sokszor már le sem buknak és lassan hozzászokunk ahhoz, hogy kifinomult trükkökkel vernek át minket.

Persze, mind arra vágyunk, hogy egyre látványosabb fotókat mutassanak, de ilyen áron? A PhotoShop csak egy módszer, sok más módon lehet "görbíteni" a valóságot. Lefizetett modellek, a drámai hatás kedvéért megrendezett szituációk,  idomított állatok- ezeket nem is lehet kiszűrni utólagos ellenőrzéssel.  Azért szaporodtak el ezek a trükkök, mert mindenki díjakra, jól eladható képekre vagy legalábbis is lájkokra hajt. Ki akarunk tűnni a fotóinkkal, és sokan az egyszerűbb utat választják.

Megoldás? Ha minden emberből eltűnik a hiúság és a kapzsiság, többé senki nem fog ilyen eszközhöz nyúlni. Igen, tudom: ez azt jelenti, hogy ezzel örökké együtt kell élnünk... De az ember nem akar állandóan gyanakvással szemlélni minden túl jó fotót. Szóval a képeket egyszerűen csak megpróbálom képként kezelni, és az ügyes megoldásokat is elfogadom, ha tudok róla. Az is lehet kreatív, aki nem csak egyszerűen kattint egyet. A csalás viszont csak annyi, amennyi...

Egy 14 éves fiú majdnem belehalt abba, hogy barátaival az egyik neten terjedő kihívást bevállalta.

Skylar Fish talán átlagos tininek is mondható, aki mindenféle hülyeségbe beleugrik a haverokkal. Elszívnak pár szál cigit, szereznek néhány doboz sört, hasonlók. De az ő korcsoportja lelkesen ugrik a különféle bátorságpróbákra, "kihívásokra", amelyek bizony rettentően félre tudnak sikerülni.

A különféle challenge-ek egy részének ugyanis van kockázati faktora. Már a jeges vödrös kihívásokról is született jópár olyan videó, amikor az egész vödröt a szerencsétlen áldozat fejére dobták, ami komoly sérüléseket is okozhat. A most bajt okozott játék arról szól, hogy valakit körbetekernek szorosan ragasztószalaggal, és megörökítik, ahogy a vergődő áldozat megpróbál kiszabadulni. Jó móka, nem?

Nos, Skylar ma már mindenkit lebeszélne róla. Szerencséje van, mert ő túlélte a balesetét, tehát megteheti hogy másokat óva int. A srácot ugyanis állva tekerték körbe, és ahogy ugrált szabadulás közben, elvesztette az egyensúlyát, és fejjel előre elesett. Pechjére karja szorosan volt rögzítve, nem tudta tompítani az esést, így belefejelt egy ablakkeret sarkába. Súlyos törést szenvedett el a szemüregénél, de ha kicsivel odébb esik, akár azonnal bele is halhatott volna. Így is nagyon durván megsérült, a kórházba szállítás után gyorsan megoperálták, és meg tudták menteni az életét. 

A vidám fiatal srác egész élete megváltozik mostantól, hiszen egyik szeme világát elvesztette. Vannak akik segítik, támogatják, de azzal a tudattal is együtt kell élnie, hogy jórészt az ő hibája az egész, mert beleugrott egy buta, ám veszélyes kihívásba. Ami történt, megtörtént, de legalább ez a sok helyen megjelent hír jó arra, hogy felhívja a figyelmét mindenkinek, az ilyen kihívások jelentős része nem csak egyszerűen butaság, de önveszélyes ostobaság is. Nem mindenki sérül meg, ennyire főleg nem, ám az esély megvan rá. 

Nem ez az első ilyen baleset hasonló kihívás során. A planking, azaz a deszka módjára hasalás különleges helyeken is követelte már ember életét: volt olyan "okos", aki a nagyobb móka kedvéért a hetedik emeleten feküdt ki. Hasonlóan hülye halál a minél látványosabb szelfizés közben bekövetkező. A kapcsolat ezek között az, hogy mindnek a célja a képek, videók készítése, amiket meg lehet osztani a haverok körében. 

Szóval mindenki gondolkodjon, aki pár lájk kedvéért agyatlan módon bevállal egy ilyen kihívást. Ami ha sikerül, akkor kb. 3 perces népszerűséget hoz. Ha nem, akkor többet beszélnek róla, de... azt a fajta ismertséget valahogy mindenki el szeretné kerülni. Skylar fotói bejárták az egész világot, de szerintem ő most nagyon szívesen lemondana erről a világhírről, ha tehetné. Ám már nem csinálhat vissza semmit. Történetéből viszont tanuljanak mások, figyelmeztessen ez az eset mindenki arra, hova vezet az ész nélküli bevállalósság.

Furcsa belegondolni, hogy az annak idején roppant népszerű Baywatch-sorozat piros fürdősruhás lányairól készült képek megosztása manapság már nosztalgiázásnak számít. Retróba csúszott az egykori szexszimbólumok emlékének felidézése. Ezen a képen is ők domborítanak:

Mit is mondhatnék? Gonosz dolog lenne elővenni mai képeket Pameláról, Erikáról és a többiekről. Nincs is rá szükség, úgy volt jó a sorozat ahogy emlékeinkben él (és ahogy ismétlésekben láthatjuk).

Annak idején szerintem a többségünk azt gondolta, a lányok beválogatása a szereplők közé kizárólag azt a célt szolgálta, hogy nagyobb legyen a sorozat vonzereje a férfiak körében. Én is azt tippeltem, maronyi nő lehetett, aki bekerült a tengerparti életmentők elit csapatába.

Aztán szembe jött velem ez a felvétel a negyvenes évekből, és úgy fest, pár dologban tévedtem. Az életmentők közé vágyó ifjú hölgyek válogatása és képzése szemmel láthatóan érdekes hír volt, ám az, hogy olyan sokan voltak ott, jelzi azt, már akkor is volt közöttük éppen elég talpraesett, ügyes jelölt.

A dresszük ugyan nem piros, hanem világosabb színű, ám meg kell állapítani, ők is csinosak, mosolygósak és lelkesek voltak. Már-már azt hiszi az ember, a Baywatch nem is szórakoztató fikciós sorozat, hanem valóságshow! Félretéve a tréfát, az életmentés nem könnyű feladat, akár nő, akár férfi végzi azt. 

Egy ilyen felvételt látva mindig az a kérdés, szexizmust kiáltsunk-e, amiért kvázi közszemlére tesznek lányokat, mivel az előítételekkel szemben képesek elvégezni egy férfias munkát, vagy pont ellenkezőleg, példájuk lelkesítő lehet? Növelte a nők megbecsülését a fürdőruhás lányok mutogatása?

Az eszem azt mondatja velem, ez csak filozofálgatás, mert igazán egyes embereket lehet tisztelni a teljesítményükért- és akár az egykori, akár a mostani vízimentők megérdemlik a megbecsülést, nemtől függetlenül. Hiszen ők nem csak szerepet játszanak, nem sztárgázsiért vetik magukat a habokba, és ez feltétlenül megsüvelendő. Hogy most ezer más dologra kell odafigyelni, és óvatosabban kell fogalmazni ha női és férfi szerepek kerülnek szóba, tény, s talán ebben is van valami jó. Ám amikor egy segítő kézre van szükség, minden okoskodás oly feleslegesnek, súlytalannak látszik...