Talán ha nem is születünk, életkorunk egy bizonyos szakaszában könnyen rockerré válhatunk, azt hiszem. Van, aki kigyógyul belőle, nekem nem sikerült, ám ezt kicsit sem bánom.

Mondjuk jó korszakban csöppentem bele. Tizenéves voltam, amikor először lehetett hazai metálbandákkal találkozni. Igen, pontosítanom kell- a rock számomra a heavy metalt jelentette. Aki kicsit is fogékony volt erre a stílusra, az nyilván megőrült, ha egy olyan dalt hallott, mint A jel. És persze értettük, nagyon is jól értettük...

Idehaza a Pokolgép és az Ossian nagy-nagy rajongótáborra tett szert villámgyorsan, és ezekben az években a tengerentúlon is remek bandák tűntek fel. Barátaimmal cserélgettük a kor legjobb zenéit kazettán: Metallica, Megadeth, Anthrax, Slayer szólt állandóan otthon. A sok metálbandát felsorolnom felesleges, bejártunk a belvárosi lemezboltba, ahol hallgattuk az újdonságokat, meg persze néha vitatkoztunk, kinek mi a kedvence. Némi eltolódás persze van az ember ízlésében, annak idején a Metallicát szerettem a legjobban, manapság inkább Slayert választanék, ha mondani kellene egy húzós, szívemhez közel álló metálbandát. 

Tökéletesen tisztában vagyok vele, ezt a fajta zenét könnyű kapásból elutasítani, és ezzel nincs is semmi baj. Ha idősebb koromban hallom először, talán én is legyintek rá egy perc múltán, de akkor és ott, középiskolásként nagy hatással volt rám. Egyszerűen ma is be tudok lelkesülni, ha egy ilyen klipet látok-hallok.

Nyilván nekünk akkor már az is elég volt, hogy valamiféle elementáris erőt véltünk kihallani a metálból, nem állt tőlünk a lázadó, dühös hangvétel se. A szüleim pedig normálisan álltak a dologhoz, ha erre költöttem a zsebpénzemet, akkor ők nem szóltak bele, és azt is hagyták, hogy ott lehessek a Monsters of Rock koncerten 1991-ben. Naná, hogy a küzdőtéren kötöttünk ki, óriási este volt!

Egy szó mint száz: rockerré váltunk, sokan azok is maradtunk, persze vannak akik ma is rendszeresen járnak koncetre, én meg inkább csak régi kedvencekbe hallgatok bele néha- de hát mit számít ez?

Sok évvel a középiskola után is megtaláltuk a közös nyelvet régi és új rocker barátokkal, amikor buli után együtt énekeltük ifjúkorunk legjobb dalait. Nem mondom, hogy az aludni szándékozók szívébe beloptuk volna magunkat produkciónkkal, amikor az utcán dalolva adtunk kéretlen szerenádot, de ez is rég volt, talán ők már el is felejtették. Én nem...

És azt sem tagadom, volt olyan dal, ami egyfajta iránymutatássá, vonatkozási ponttá vált a számomra. Hiába egyszerűek a szövegek, vannak sorok, amik nem tudnak kimenni a fejemből, pedig az Ítéletnap 1991-ben jelent meg:

Nyakkendős 'urak' a tv-ből néznek,
Sok-sok mindent megígérnek.
Amíg ők lesznek, minden marad,
Hazudik mind, ne hagyd magad!

Itt ücsörgök a gép előtt közel negyvenévesen, és eltöprenghetek rajta, mi változott az elmúlt évtizedek alatt, netán pont olyan igaz ez a pár sor, mint akkor is volt...