Már megint utólag zártak ki egy rangos versenyből egy díjazottat: ezúttal a World Press Photo korunk problémáira fókuszáló kategóriájának nyertesét kapták csaláson.

Giovanni Trolio egy belga város, Charleroi sajátos, depressziós arcát kívánta bemutatni sorozatával. A képek meglehetősen nyomasztóak, a város polgármestere nem is volt különösebben boldog az általuk sugárzott imázs miatt. Attól még éppenséggel lehetett volna hiteles a sorozat, hogy kizárólag a negatívumra koncentrál, hiszen a nagyvárosi létnek ez is része.

Azt viszont már nem lehetett kimagyarázni, hogy az egyik kép nem Charleroi-ban készült, hanem Brüsszelben. Innentől kezdve teljesen hitelességét vesztette a sorozat is, a fotós is, így utólag kizárták, megfosztották díjától, már a World Press Photo oldalán sem láthatóak a képek. (A fotós oldalán viszont még megnézhető a sorozat, ezen a linken.)

Külső szemlélőként nehéz megérteni, ilyen olcsó hazugságra miért volt szükség. Már írtam többször, a bombasztikus hatás miatt egyre többen egyre extrémebb képeket akarnak készíteni, ha nem megy máshogy, hát megrendezik a jelenetet. Trolio egyik képét korábban is kritika érte, mert aligha lehet spontán felvételnek nevezni, amikor egy autót fotózott, ahol elmondása szerint unokatestvére egy csajjal volt éppen intim helyzetben.

A World Press Photo zsűrije is megérdemelne egy kis ledorongolást, amiért ilyen hatásvadász témáknak bedőlnek- manapság nem nagyon lehet semmire menni a versenyeken, ha a kép nem nyomasztó, felzaklató. Nyomor és erőszak a két kulcsszó, aminek aztán az lesz a vége, hogy ilyen képek árasztanak el mindent. Az olcsó sikerre vágyó fotósok (akad ilyen, nem is kevés), tudják, mit kajálnak mostanában a zsűrik, így aztán ha kell, megrendezik a szituációt, és máris lehet integetni a díjátadón a drámai felvétel büszke alkotójaként.

Közben a szegény, elesett emberek meg maradnak ott, ahol voltak, és helyzetük fikarcnyit sem változik. Meglehet, a cél eredetileg az lenne, hogy "felhívják a figyelmet" a problémáikra, de míg az ő sorsuk nem fordul jobbra, addig az "érzékeny művész" bezsebeli a díjakat, támogatókra lel, ösztöndíjakra pályázik, és azzal foglalkozhat éveken át, hogy további drámai képeket készít. Ha kell, egy kicsit igazít a valóságon...

Szóval nem nagyon veszem be a dumákat a fotósok szociális érzékenységéről, akik a nagyobb hatás kedvéért belecsempésznek egy sorozatba oda nem illő képet, vagy kissé manipulálják a fotókat. A World Press Photo már a díjkiosztó előtt is viharokat kavart, amikor kiderült, a döntős, tehát legjobb képek ötödét(!) ki kellett zárni meg nem engedett beavatkozás miatt. Persze ez is egyfajta művészet, méghozzá a szélhámosságé- aki nem bukik le, örvendezhet. De alkotói díjat, pénzjutalmat azért nem adnék érte...

A spiritualitást nem adják ingyen, a gyógyítók és tanítók megkérik a munkájuk árát. Vajon erről melyik ősi könyvben írnak?

Felőlem mindenki abban hisz, amiben akar. Nekem is megvannak a magam mániái, nyilván, és nem vitatom senki jogát el arra, hogy mindenféle tanításokat kövessen. Az a szép a szabadságban, hogy ebbe nem szólhat bele senki. Így aztán a magam részéről inkább csak töprengésféle ez, ami talán párakat gondolkodásra sarkall.

Szóval az interneten lépten-nyomon belefuthatunk olyan emberek honlapjaiba, akik valami nagy bölcsességet adnak át, vagy azt ígérik, beavatnak az örök élet titkába, netán elmondják a mindent gyógyító elixír receptjét. Vannak tényleg hajmeresztő "képzések", amelyekről üvölt, hogy brutális kamu, de gondolom mindig akad balek, aki pont ezekre harap rá. (Ez most nem minden szokatlan tanfolyamra vonatkozik, hiszen akadnak megalapozott, komoly kurzusok, terápiák, órák, amiket normális kereteken belül űznek.) Tőlem bárki hirdetheti a neandervölgyi tűzvarázslók mágiáját megtanító tanfolyamát, mindenkinek a saját döntése, hogy ilyen hülyeségre költ-e.

Pontosabban ez a bizonyos pénz-téma lehetne az, ami elgondolkodtathatna sokakat. Ezek a tanfolyamok, képzések, beavatások, elvonulások és gyógyítások mind fizetős bulik. Páran elegáns módon nem árat mondanak, hanem "hozzájárulásnak" nevezik a meghatározott összeget. Vajon miért? Úgy vélik, így adót sem kell utána fizetni? Érdekes lenne ez is, de szerintem nem ez a fontos most, ezzel foglalkozzanak a hivatalok.

A lényeg számomra az, hogy még sose olvastam olyan szent könyvet, aminek a végén lenne egy plusz fejezet, olyasmi címmel, hogy "A tanításokon és gyógyításokon való részvétel mindenkor érvényes díjai". És nem nagyon találkoztam olyan mai "bölcs" honlapjával, aki azt mondaná, neki aztán semmi nem kell, ingyen, szeretetből adja át a tudását, maximum egy vekni kenyeret vagy egy darab sajtot fogad el- összesen az egész csoporttól.

Ahhoz képest, hogy a spiritualitás milyen magas szintjén járnak, és felülről nézik a magamfajta megvilágosulatlanokat, nagyon is földhözragadt módon kérik a fix összegben meghatározott díjakat és hozzájárulásokat. Szépek az ezoterikus tanok, de még szebb a forint csörgése? Vajon azok a szerény és szegény szerzetesek és tanítók, akikre gyakran hivatkoznak, itt nálunk ugyanúgy szednék a belépőt?

Aki lelkesen fizet ilyen-olyan alakoknak, akik magukat nevezték ki minden titkok tudójának, gondoljon bele egy különleges helyzetbe. Ha megjelenne köztünk mondjuk Jézus, Buddha vagy Mohamed, és azt mondaná, "gyertek gyermekeim, hallgassatok meg, miután befizettétek az ötezer forintos beugrót", nem lennénk megdöbbenve? Hiszen a szegényeket, elesetteket, rászorulókat zárnák így ki a tanítványok köréből- lenne felháborodás. Ehhez képest ha valaki, akit szégyenletes lenne az előbb említettekhez hasonlítani, bevasal mindenkitől egy kis pénzt, az persze totál rendben van. A középosztálynak szóló tanok ezek, mese nincs, csórók olvasgassák a Bibliát vagy amit akarnak.

Hát, szerintem meg nem teljesen korrekt ez a felállás. Persze ez csak magánvélemény, és csak óvatosan merem megírni, nehogy valamelyik titokzatos hatalom birtokában levő ember rám ne küldjön valamit. Bár miért aggódok? A jövő héten akciós a szkíta vudu rontáslevételi meditáció itt a szomszéd utcában...

A napokban a Facebook-ismerőseim egyike egyfajta offenzívát indított el egy meg nem nevezett, de azért esélyesen beazonosítható ember ellen, akivel régen egészen más viszonyban voltak.

A téma nem érdekes, egy szűk körnek lehet fontos. Inkább azon töprengtem el, ez a fajta üzengetés milyen durva eszközzé vált. Több száz vagy több ezer közös ismerősnél szépen el lehet lehetetítleni valakit egy-egy ütős bejegyzésssel. Nem nagyon volt példa erre korábban, hogy valakinek ennyi kellemetlenséget okozhattunk volna viszonylag kis erőfeszítéssel. Pár jól megfogalmazott bekezdés, aztán indulhat a móka.

Csak sajnos ezen legalább egy ember nem szórakozik jól. A sztori villámgyorsan terjed, éső nem tudja, reagáljon, szálljon-e be a netes üzengetésbe, vagy inkább abban reménykedjen, hogy majd szépen elfelejtődik, és csak kevesen ismernek rá. Mert az a szép az ilyesmiben, és azért nehéz a jogi helyzet, mert ha nem is nevezik meg a célpontot, egy közös ismerősi körben pár utalás is elég lehet, hogy az embereknek legyen tippje, kiről szól a bejegyzés.

De ez alapján pert indítani? Nehéz ügy lehet, pláne, ha egy nap után az egész bejegyzés törlődik, csak úgy- már mindenki olvasta, akiknek szánták, nyoma meg alig van a dolognak. Ha elég ravasz a bejegyzés írója, rövid időre teszi fel, de pont akkor, amikor tudja, a célpont valamiért épp nincs gépközelben, akkor az érintett már hallomásból értesül csak. Nincs különösebb bizonyíték, nincs nevesítve senki, nem lehet tenni semmit. Visszavágás? Az már olyan lenne, mint egy olcsó bosszú...

Szóval a szavak ereje nagyobb, mint bármikor korában- de azért, mert a közeg sokkal hatékonyabb, a viták, beszólások pont olyanok, mint régen. Csak most már mindenki tudhat róla.

Ám van mégis egy reménysugár: olyan sok az információ, és annyira gyorsan ugrálunk a témák közt, hogy jó eséllyel 1-2 nap után mindenki elfelejti még a nagy vihart keverő ügyeket is. Érdekes, hogy ilyen formában kiegyenlítődnek a dolgok: egy hét múlva kutya nem emlékszik rá, milyen aljasságon háborodott fel korábban, vagy milyen nagy és szép ügyet támogatott. Mert nem csak a rosszat, a jót is ugyanúgy feledjük, egyszerűen így működnek manapság a dolgok.

Hogy ez jó-e vagy rossz, azt nem kell megválaszolni, hiszen teljesen felesleges felvetés. Ez van, ez vesz körül, ehhez kell alkalmazkodnunk. És szerencsére semmilyen netes fórum vagy oldal nem törli el a régi módszert: az őszinte, szemtől szemben lefolytatott beszélgetéseket. Ha nem tetszik a netes beszólás kultúrája, nem kell "harcolni" ellene, egyszerűen csak nem kell vele foglalkozni, és inkább fel hívni a barátokat, ismerősöket, le kell velük ülni beszélgetni. Ilyenkor olyan súlytalanak látszódnak a több száz embert elérő netes üzengetések...

Egy "merész" dalt küldünk az Eurovíziós dalfesztiválra, amiben Csemer Boglárka "Boggie" jól beszól a háborúnak és az erőszaknak. Végre nem semmitmondó, könnyed dalocskákkal öregbítjük az ország hírnevét, hanem egy kemény, őszinte, újszerű dalt nevezünk, ami nem egy unalomig ismert témát dolgoz fel közhelyes módon.

Ja, dehogy, már megint más műsorról beszélek. Nem mintha a giccsparádé bécsi versenyében nem férne el egy ilyen villámgyorsan elfelejthető dalocska, aminek "fontos üzenete" van, de azt hiszem, nem ezzel kerül fel Magyarország a világ zenei térképére. Ha valaki nem hisz nekem, megnézheti a produkciót, aztán ítélkezhet maga.

Biztos kap majd pár pontot, vagy a dal színvonala, vagy a csinos énekesnő, vagy a többi dal hasonlóan gyatra mivolta miatt. Nekem egy kis merészség, bátorság hiányzik, ami ByeAlex esetében még meg is volt- és ő meglepően jól helyt állt a nemzetközi színtéren is. A dalára még ma is sokan emlékeznek, és végülis erről szólna az egész sztori, nem?

A mostani magyar versenydalba nem sok új vagy eredeti ötlet szorult. Pedig ha van már ilyen fesztivál, akkor ezer dolgot meg lehetne mutatni magunkból. És persze háborúellenes közhelycsokos helyett például más módon is fel lehetne hívni a figyelmet fontos témákra.

Itt van példának a finnek versenydala. A Pertti Kurikan Nimipäivät nevű punkbanda Aina mun pitää nótáját választotta a zsűri és a közönség. Nem az a különleges ebben, mennyire kimondhatatlan a zenekar neve, hanem az, hogy Down-szindrómások muzsikálnak benne. Na ez az a dal, amire fel kell figyelni!

Az ilyen üzenetértékű választások azok, amelyek értelmet adhatnak egy összeurópai seregszemlének. Persze, a háború is csúnya dolog, de annyian foglalkoztak már ezzel a témával, pont ugyanígy feldolgozva... A Down-szindrómásoktól is láttam már zenei, színpadi produkciót, viszont a punk, mint műfaj, ad ennek egy kis csavart. Felkapjuk rá a fejünket- aztán beszélünk és gondolkodunk ezekről a témákról. Tudom, hogy ők is célzatosan választottak, meg minden, de néha nem bánom ha manipulálnak...

A többi dalt ugyan még nem ismerem, de egyelőre a finneknek szurkolok. Elnézést mindenkitől, aki szerint hazafiatlan vagyok, ám ha most választanom kell, inkább rájuk voksolnék, mint a mi üdvöskénkre. Nem hogy a külső adottságok, de még a zene sem igazán nyom nálam a latban. Valami más itt a lényeg a számomra... És szerintem nem leszek vele egyedül.

Na mindegy, nem annyira érdekes ez az egész, ne bántsunk senkit. Hiszen tudjátok: világbéke!

Megint bankcsőd? Bajban a brókercég- pontosabban az ügyfelek? Nem szokatlan az ilyesmi már nálunk se, és erről gyorsan eszembe is jutott ez-az.

Előrebocsátom, hogy van egy közgazdász diplomám, hallottam az egyetemen mindenféle okosságot, szóval bizonyos alapokkal tisztában vagyok. Nem vagyok tévedhetetlen bölcs, természetesen, ezzel együtt sem. Épp csak többet hallottam ezekről a dolgokról, néha mégis rettentően hülyének érzem magam.

Szóval megkapja a magyar ember, hogy pénzügyekben tájékozatlan, ilyen jellegű műveltségünk szinte nincs is. Pedig aki okos, milyen jó befektetési lehetőségekkel fialtathatja a pénzét öngondoskodásként, meg eleve, milyen baromság az, hogy valaki a fizetését az első nap rögvest készpénzben kiveszi a bankból, ahelyett, hogy utalna meg neten bankolna.

Uhum. Hát most szerintem cirka százezer ember szeretné, ha inkább ostobának tartanák, és otthon lenne a nyavalyás kis megtakarítása készpénzben, mint hogy a betétbiztosítási alapra kelljen várnia. És nyilván azok a kisrészvényesek sem bánnák, ha inkább a párnacihában tartották volna a pénzüket, mint hogy esetleg szinte mindent elbukjanak a trükköző brókercég machinációinak köszönhetően.

Hogy is mondta a világ leginkább ellentétes hatást elérő reklámja? "Hasitasi nem kér kódot." Nem tudom, hányan nyitottak ennek hatására banszámlát, gyanítom, hogy senki, viszont annál többen kapták fel ezt a szlogent, és tették a kis pénzüket otthon a széfbe vagy a dunyhák közé. És most nekik lenne igazuk, ha épp az érintett bankok ügyfeleivel hasonlítjuk össze a pillanatnyi helyzetüket.

Ezek nem zugbankok voltak, hanem a felügyelet által rendszeresen(?), alaposan(??), gondosan(???) ellenőrzött pénzintézetek, aztán most ott tartunk, ahol. Az ember ép ésszel fel sem foghatja, hogy lehetett az, hogy senkinek nem tűnt fel semmi. Vagy tíz éven át... Szívem szerint javasolnám, hogy azon időszak felügyeleti dolgozói szépen saját vagyonukból járuljanak hozzá a betétbiztosítási alap feltöltéséhez, akik asszisztáltak ezekhez a méretes buktákhoz.

És visszatérve a jó kis ropogós készpénzhez: ha a kezemben van, elveszthetem, elkártyázhatom, elihatom, el is égethetem, csinálhatok vele amit akarok. Amikor a bankban van, akkor a bankárok ÉS a felügyelet szakértelmében bízhatok. Szemmel láthatóan mind a kettővel lehetnek gondok. Tessék mondani, ki a pénzügyi analfabéta: az, aki pénzintézetben tartja a pénzét, netán elismert brókercégnél fialtatná, vagy azok a brókerek és bankárok, aki százmilliárdot elbuknak, netán azok a szakértők, akiknek nem tűnik fel ez? És ezek csak a hazai példák, külföldön még nagyobb veszteségeket, csődöket hoztak össze iszonyúan jól fizetett "szakemberek".

Költői kérdés, mindenki megválaszolhatja magának. És azt is, kiben, miben bízik a jövőben, ha pénzről van szó. Megint kaptunk egy leckét ez ügyben...