Japánban igazi legendának számít egy Hacsiko nevezetű kutya, akinek új szobra nem csak neki állít emléket.

A kutya gazdája Ueno Hideszaburo volt, a szigetország agrármérnök-képzésének egyik legendás alakja, aki saját jogán is kiérdemelte azt, hogy egyetemén megemlékezzenek róla és munkásságáról. Köztudott róla, hogy kutyája kíséretében indult el nap mint nap munkába, aki türelmesen várakozott rá az állomáson. A közkedvelt professzor a katedrán, előadás közben esett össze 1925-ben, és életét már nem tudták megmenteni. 

Hacsiko várta őt Tokió Sibuja állomásán, ahogy mindig szokta, ám gazdája nem érkezett meg a vonattal. A hűséges kutya ott volt másnap, majd a következő nap is. És kilenc éven át minden nap hazavárta a professzort, egészen élete utolsó napjáig. 1932-ben jelent meg egy cikk a hűséges kutyáról, ami az egész országban ismertté tette őt. A környékbeliek etették a kutyát, és még életében, 1934-ben szobrot állítottak neki. 1935. március 8-án találták holtan és méltóságteljes szertartás keretén belül gyászolták, többek között a professzor felesége is jelen volt és lerótta tiszteletét.

Japánban nagyra tartják ezt a fajta hűséget, és a háziállatokat is nagy becsben tartják. Hacsiko története megérintette az embereket, és noha a szobrot a háború idején beolvasztották az értékes fém kinyerése érdekében, az emberek nem felejtették el őt. A háború után kikövetelték, hogy ismét állítsák fel a szobrot. Ma is látható tehát a bronz Hacsiko a Sibuja előtt: a hűségesen várakozó kutya manapság is emlékezteti az arra járókat erre a szép történetre, sőt, évente megemlékezést is tartanak itt a kutyások. A kutya lábnyomait is megörökítették bronzból, és más városokban is szobrot állítottak Hacsikónak.

A közelmúltban a tokiói egyetemen, ahol Ueno Hideszaburo dolgozott, úgy döntöttek, új bronzszobrot állítanak fel. Az a döntés született, hogy a professzort és kutyáját együtt ábrázolják, mert így az öröm pillanataiban mutatják be ember és állat barátságát. 

Az ötletet lelkes támogatás fogadta. Még a professzor halála után 90 és Hacsiko halála után 80 évvel is ennyire közismert a történet. A szobrot a kutya halálának évfordulóján, március 8-án avatják majd fel.

A tahó kommentek miatt lázongó celebek ügyét több helyen igyekeznek körbejárni (az Origo például itt írt róla), de egy-két tényezőt sokan elfelejtenek az elemezgetés közben.

Először is annyit le kell szögezni, hogy az igazi bunkóságra nincs felmentés. Amikor valaki csak úgy passzióból vagy haragból sérteget vagy mocskolódik, az teljesen elfogadhatatlan. Ilyenkor tényleg el lehet gondolkodni azon, magának a kommentelőnek milyen problémái vannak az életben, amit így kell levezetnie. Olyan is van, hogy valakinek tényleg személyes konfliktusai voltak adott emberrel, és azért követi a celeb minden lépését, hogy gyűlölködhessen egy kicsit. Nem kell, hogy valós ismeretségről legyen szó; egy bolond küld egy virágot a tévébe a kis kedvencének, ám választ nem kap, és úgy érzi, "megsértették az érzéseit", akkor rajongóból gyorsan ellenséggé válik. Van ilyen.

Néha van egy kis keveredés mellesleg, amikor teljesen racionális "én nem kedvelem" kommenteket kevernek a vérbő alázásokkal. Szintén az Origón van egy cikksorozat a képernyőn mostanában nem látott emberekről, és akad, aki tényleg nem hiányzik, mert akkor sem volt átütő egyéniség, most meg már tényleg alig emlékszünk rá. Ha valaki ennyit pötyög be, az nem feltétlenül sértegetni akar, hanem tényt állapít meg. Ez van, így érzi. Máskor előfordul, hogy tényleg korrigálnak az emberek, vagy rámutatnak egy hibára, és ezt is lehet beszólásként értékelni- de azért van különbség. Szóval ezeket a kommenteket nem kellene a gyűlölködéssel egy kalap alá venni.

Ám tény, celebeknél nem a szakmai alapú kritika a jellemző. És van itt egy kulcsmomentum, amiről kevesen beszélnek! Celebeket emlegetek, az Origo cikkében említik Tóth Verát, Frei Tamást, Hevesi Krisztát, akik elvileg ilyen-olyan szakmában tevékenykednek. De őket igen gyakran egy kalap alá veszik a VV Akárki típusú "celebekkel", akik léte kizárólag a tévés megjelenések idejére értelmezhető. Utóbbiak olyan figurák, akik egyfajta kommentmágnesként magukra vonják a gyűlölködők indulatát, és erre a televíziók is rájátszanak, előszeretettel kreálnak belőlük utálatos figurákat.

Ám mit lát a beszólóművész? Ezek a percemberek pont olyasmi módon jelennek meg, mint azok, akik valamit esetleg letesznek az asztalra. Fél perc a Fókuszban, nyaralós kép a Facebookon, egy-két megosztott idézet, mittudomén. Aki beszól Tóth Verának, az annak a celebségnek szól be, ami egy tehetséges énekesnőből csak pont a tehetséget nem mutatja meg. Ha valaki sose figyel oda a zenéjére, akkor kapásból ugrik: mit keres a képernyőn annyiszor ez a nő, akinél számtalan csinosabb akad? Könnyen lehet mocskolni Frei Tamást, hiszen csak annyit látnak, utazgat és posztolgat. "Na majd én jól megmondom neki a magamét!" - tulajdonképpen a beszólogató ahhoz alkalmazkodik, amit lát.

A mai felületes megjelenések mellett teljesen mindegy, ki az adott ember és mit ért el, ebből a nézők egy részének semmi nem jön és nem is jöhet át! És szinte biztos vagyok benne, amint egy interjú kicsit bővebb, az első bekezdésnél az emberek egy része nem jut tovább, mert nem szokták meg, hogy az interneten lehet értelmeseket olvasni, és azokon el is lehet gondolkodni. Instagramképekre és fél perces celebriportokra vagyunk berendezkedve.

A celebesedési folyamat része az, hogy egy idő után senkinek sem látszik a szakmai múltja, az életútja, kutyát nem érdekli, hány évet ölt bele valamilyen munkába és így tovább. Egy kalap alá vehető Einstein és VV Ugribugri, mind a kettőről csak egy kép jut az eszünkbe, amin a nyelvüket nyújtogatják. A cikkben megszólaló Hevesi Kriszta FB-oldalán olyan fotók vannak, mint egy glammodellén- most őszintén, ha csak ennyit látunk valakiből, eszünkbe jut, hogy mi lehet a szakmája, abban milyen szintet ért el? Pedig mindez teljesen független attól, hogy egy kötetlenebb közösségi oldalon milyen összképet mutat magáról- tűnhet úgy, hogy sportos, vagány, laza, bulis vagy mittudomén, de az tuti, hogy a valóságban valami egészen más személyiség, mint amit ezek alapján gondolunk róla. Mint ahogy a különféle műsorokban szerepet vállaló emberek, akik gond nélkül csinálnak magukból hülyét egy kis reflektorfényért, miért várnak csodát? Elmegy valaki a Celeb vagyok, ments ki innenbe, és reméli, hogy ezek után szakmai alapon ítélik meg? 

Közösen alakítottuk ki a világot úgy, hogy manapság az életünk képfalásról szól. Ami hosszabb egy sornál, nem nagyon olvasuk el, ami több időt igényel egy szempillantásnál, azzal nem törődünk. (Elnézést kérek azoktól, akik nem így működnek, de szerintem nem is róluk szólnak a gyűlöletkommentes írások.) Kényelmes dolog ez, hiszen napi 1-2 csücsörítős vagy bölcselkedős fotóval letudható a kötelező jelenlét a közösségi oldalakon, de ennek a felületessségnek ára van: ugyanilyen felületes, csak épp rosszindulatú kommenteket generál.

Ha valaki ritkábban, de hosszabb írásokat posztolna, akkor kétségtelenül kockáztatná, hogy esetleg kevésbé pörögne a neve, ám a másik fele az, hogy egy ilyen alá beszúrt "jajjderondavagy" beszólás óhatatlanul a kommentelőt tenné nevetségessé, nem a célpontot. Ha már Frei Tamás szóba került: nyilván vannak mocskolódások nála is, ám igen gyakori az értelmes bejegyzéshez fűzött értelmes komment is, és neki még az is sikerült, hogy sok embert érjen el. Igenis létezik értékelhető jelenlét is egy közösségi oldalon, és szerintem sokat jelenthet az, ha valaki a pár beszólás mellé számtalan megerősítő, támogató hozzászólást is kap. De egy pucsítós képhez nehéz építő jelleggel hozzászólni.

Szóval mindenki eldöntheti magának, mit szeretne: olcsó népszerűséget vagy kisebb, de értőbb rajongótábort? De az úgy biztos nem megy, hogy beállunk a percemberek közé, ám elvárjuk, hogy a sok új követő közt ne legyenek szélsőséges figurák. Mindig voltak, mindig lesznek, csak most épp ezerszer könnyebben megmutathatják magukat egy celeb farvizén...

Egy brit múzeum egy legendás második világháborús vadászgépet bukhat egy nem kellően átgondolt üzletnek köszönhetően.

A RAF Museum számtalan nagy jelentőségű repülőgéppel rendelkezik, és amikor 2012-ben Egyiptomban a Szaharában egy fantasztikusan ép állapotú P40 Kittyhawk gépet fedeztek fel, a múzeum vezetői szerették volna azt megszerezni. Megegyezést kötöttek a Kennet Aviation nevű magántulajdonban levő roncsmentő céggel, hogy azok elszállítják a gépet a múzeum hendoni székhelyére, cserébe pedig átadtak nekik egy eredeti Spitfire vadászgépet, amit még 1998-ban kaptak. A Spitfire ugyan nem számít kifejezetten ritka típusnak, Nagy-Britanniában száznál is több van még a második világháború legendás gépéből. Ám így is értékesnek számít, mert nem csak harcképességei miatt tartják számon, hanem az egyik legszebb korabeli vadászgépként ismerik. Egy kiállítható példány értékét 200,000 fontra becsülik, míg egy repülőképes Spitfire ára 1-3 millió font között lehet.

Így aztán hiába van a múzeum birtokában még Spitfire, az anyagi veszteség kétségkívül jelentős lenne, amennyiben a Kittyhawk soha nem kerül a birtokukba. Erre pedig megvan az esély: a cég ugyan kiemelte a homokból a gépet, konténerbe tették, és Egyiptom egyik nagyvárosába szállították. Ám onnan már nem vitték tovább: a zavaros politikai helyzetben megakadtak az egyezkedések. Ráadásul a gépet egyiptomi területen találták, és a britek nem támaszthatnak semmilyen követelést vele kapcsolatban.

A nem kellően előkészített üzlet miatt most a szakértők erősen kritizálják a múzeum döntéshozóit. A Spitfire-t már rég átadták, a Kittyhawk sehol, nem kalkuláltak azzal, hogy nem lehet csak úgy elszállítani egy idegen országból egy ilyen jellegű leletet és így tovább.

Ráadásként még egy problémára mutattak rá néhányan. Ez a bizonyos Kittyhawk P40 hét évtizede veszett oda, de azért van épségben, mert pilótája sikeres kényszerleszállást hajtott végre a sivatagban. A bizonyítékok szerint Dennis Copping őrmester túlélte a balesetet, de eltűnt, vélhetően a sivatagi körülmények között nem volt esélye biztonságos területre érni. Akadnak, akik szerint a múzeum nem igazán korrekt módon járt el, mert mert kizárólag a gépre koncentráltak, és meg sem próbálták felkutatni a pilóta maradványait. Noha Copping megtalálására minimális lett volna az esély, általában ilyen helyzetben fontosnak tartják az eltűnt személy utáni kutatást is. Persze valamilyen szinten érthető ez, hiszen a gép olyan épségben volt, ami teljesen lázba hozhatta a szakembereket, és elfelejtkeztek minden másról.

Jelen pillanatban viszont a múzeum tehetetlenül várja a továbbiakat. A gép helyét már ki is jelölték a kiállítási területen, de nagyon úgy fest, kicsit elkapkodták a dolgot. A cég pedig a maga részéről széttárja a karját: ők kiemelték a homokból a vadászgépet, az egyiptomi hatóságok döntéseire nincsenek befolyással. És valaki valahol nyilván nagyon örül az eredeti Spitfire vadászgépnek, amit kiállíthat gyűjteményében- került, amibe került.

Megint összeakadtam egy régi klasszikus felvételellel. 1968-ban készült Ohióban, egy tehetségkutatón, aminek tízezer dolláros fődíját a Sly and The Family Stone nevű banda nyerte el.

Lenyűgöző az az energia és profizmus, ami a zenéből árad. Abba a pár percbe mindent bele akarnak zsűfolni, zenélnek, táncolnak, csinálják a hangulatot ahogy csak lehet. Bevallom, nem tudom megunni, és a harmadik perc után elszabaduló őrülettől pedig szerintem sokaknak leesik az álla. Régen pejoratív szóval "dzsungelzenének" minősítették ezt a fajta lendületes műfajt, de én azt mondom, ha ilyen a dzsungel, ott a helyem!

No, ami a lényeg: a csapból is tehetségkutatók folynak. Már az idei győztesekre se emlékszem, nem hogy a korábbiakra. Pár név beugrik, de most őszintén, melyikük nem lenne nevetséges az előre felvett alapokra éneklő karaoke-produkcióval Sly és bandája mellett? Ha ez a mi bulink a Megasztár meg az X-faktor, akkor ők a gigasztárok, akikben egyenesen dupla X-faktor van? Ez a zene, emberek. Legalábbis a számomra! 

És ha már ennyit dicsértem őket, akkor pár szó a Sly and The Family Stone zenekarról. 1967-ban alakultak, és az volt a jellegzetességük, hogy a felállás egy szempontból feltétlenül formabontó volt: afroamerikaiak és fehérek, hölgyek és urak zenéltek együtt. Soul, funk, rock stílusokban születtek elsősorban dalaik, sokan szerették őket, de hát a tengerentúlon vannak még jó bandák, ide kevésbé jutott el a hírük másokkal szemben. Sajnos nem szokatlan módon viták kísérték a működést, és a banda arca, Sly meglehetősen lecsúszott- de épp a napokban olvastam, hogy megnyert egy pert, és dollármilliós jogdíjra számíthat. Megérdemli!

Engedjünk hát teret az igazi tehetségnek, ami több annál, mint hogy valaki más slágerét többé-kevésbé jól elő tudja adni. Ha felmerül a kérdés, mi a menő a könnyűzenében, nos, akkor a válaszom az, hogy az igazi sztár jó zenész, jó dalszerző, jó előadó- és közel fél évszázados felvételen is el tud kápráztatni.

A napokban sok helyről köszön vissza az az ötletes videó, ami "bemutatja" a különböző történelmi korszakok nőideáljait, mondhatni kaphatunk egy metszetet arról, mit tartottak szépnek a különböző kultúrákban.

Oké, induljunk onnan, hogy ez természetesen egy szép nagy blöff. Ez azt mutatja be, hogy a videó készítője szerint milyen szépségideál lehetett a legjellemzőbb adott helyen, adott korszakban, a valósághoz semmi köze. Két okból se. Egyrészt akkor is voltak mindenféle nők, alacsonyak és magasak, vékonyak és nőies formájúak, és volt aki így számított szépnek, más pedig úgy. Ráadásul nincs egy egységes "közízlés", csak egyéni ízlés létezik, és nyilván akkor is mindenkinek más tetszett. 

És menjünk tovább! Annyit mondani, hogy "ókori Egyiptom", kicsit keskeny. Miközben a mi korunkban normálisnak tartjuk, hogy 10-20 évente más nőtípust favorizálnak a divatmagazinok, aközben teljesen korrekt lenne az, hogy a rengeteg dinasztiát is felölelő több ezer éves birodalomat egyetlen nőtípusra szűkítjük? Letudjuk három percben az egész emberi kultúrát? Ugyan már. Ráadásul például az ókori Egyiptomban készült stilizált falfestmények és szobrok azért csak eléggé elnagyolt képet adhatnak az akkortájt élt nőkről...

A többi ideált is tegyük nyugodtan idézőjelbe. Például a modern korszakokból is könnyen egymás mellé tehetünk imádott színésznőket, akik teljesen más típust képviseltek. Audrey Hepburn és Sophia Loren között csak öt év van, ugyanúgy filmcsillagok voltak, de nem lenne könnyű kettejükre azt mondani, pont ugyanazt a típust képviselik. És ez nem is baj, szerencsére nincs egyenízlés.

Azt se feledjük el, sokszor az alkotónak vagy egy divatmagazin szerkesztőjének tökéletesen mindegy, a többségnek mi tetszik, a saját ízlésének megfelelően válogat. A mostanában divatos csontsovány modellek hiába vannak ott a kifutón, a hozzájuk képest termetesnek tűnő Jennifer Lopezről készült képek biztos több kattintást gyűjtenek.

Szóval ez a videó nem más, mint egy kis szórakoztató játék, amin lehet csámcsogni- de ne vegyük komolyan. A koncepció ügyes, felkelti az érdeklődést, én is belenéztem. Ám van valami, ami miatt mégiscsak érdemes pár szót szólni róla. A műfaj jellege miatt gyakorlatilag kizárólag a külsőre koncentrál, és arról nem kapunk képet, hogy sokan bizony nem csak ezért szeretnek bele egy nőbe. Ez a videó semmit nem ad abból, hogy mennyi fantasztikus dolgot köszönhetünk a hölgyeknek, aminek semmi köze nincs a mellbőséghez. Ezt időnként nem árt tudatosítani magunkban, miközben a szépségideálokat elemezgetjük...