Tegnap ünnepelte 44. szülinapját Denise Richards, aki azzal a kétes dicsőséggel büszkélkedhet, hogy az egyik leghiteltelenebb színészi alakítást nyújtotta a fizika doktoraként. Erre az egyik Pierce Brosnan-féle Bond-filmben került sor, és le kell szögezni, A világ nem elég nem az ő jelenléte miatt volt nézhető.

Vagy mégis? A kissé buta arckifejezéséről és méretes kebleiről ismert Denise inkább adottságainak köszönhette a szerepeit, mint káprázatos játékának, de mivel többnyire testhezálló figurákat osztottak rá, simán meg is oldotta a feladatait. A Két pasi meg egy kicsi mellékszerepe például kifejezetten neki való volt.

Na de Dr. Christmas Jones, az atomfizika professzora már egészen más tészta- lenne. Ehhez képest nagyjából pont ugyanaz a mellbedobásra alapozó alakítás köszönt vissza ebben a filmben is. Mondjuk amikor kiválasztották a szerepre, sejthették, hogy ezzel ki is merül a színészi eszköztára, de egy Bond-filmbe időnként elfér egy ilyen kikacsintós poén egy komolyan nem vehető hosszúcombú tudóssal.

Mindenesetre, ha nem is lett belőle hollywoodi legenda, pár film azért jutott neki. A Vad vágyakban igazán emlékezetes medencés jelenetben bukkant fel, Neve Campbell társaságában. A bohó ifjúság! Ám az ilyen jelenetek fénye alig kopik meg az évek múlásával, a témára fogékonyak valószínűleg ma ugyanolyan lelkesen nézik, mint másfél évtizede.

Hány színésznő van, aki kezdő korában mindent odaadna azért, hogy legalább egyszer az életben sikerüljön ennyire magára irányítani a figyelmet! Túl a negyvenen már nem valószínű, hogy kifejezetten a vonzerejére építő szerepek sokaságát bíznák rá Denise-re, ilyenkor kellene egyfajta váltásnak következnie a karrierben. Feltéve, hogy az örök fiatalságra vágyó színésznő nem teszi tönkre magát nevetséges hatást keltő plasztikai beavatkozással... Bevallom, a friss képek alapján nagyon úgy fest, Denise Richards is beleesik ebbe a csapdába, ami nagy kár. De a régi fotók még ott vannak a rajongóknak, akik szeretnének a világ legcsinosabb atomtudósában gyönyörködni.

Putyin elnök látogatása miatt most a csapból az orosz témák folynak, de tőle függetlenül is az orosz vonal erősödése az egyik legmarkánsabb trend az internetes világban. Tele van minden az ott készült bakivideókkal, lenyűgöző képekkel, úgy általában jó hívószó az, hogy "Russia". De megjegyzem, néhány összeállításban már láttam gyanús felvételeket, amik esetleg nem is ott készültek, de elég viccesek, tehát fel lehet dúsítani velük a bakiparádékat. Végülis ki tudja ezt megállapítani elsőre egy pár másodperces snittből?

A jelenségnek nyilván van egyszerű statisztikai oka is. A legtöbb fotó és felvétel ott készül, ahol a legtöbb ember él és ahol a legnagyobb az ország. Ha az ember ilyen szempontból elemez, gyorsan kiderülhet, hogy a legtöbb netes viccvideó az Egyesült Államokban született, hiszen már ezer éve hozzáférhető náluk az olcsó amatőr kamera. Nem csoda, hogy ott indultak az első ilyen videókra alapozó műsorok, még messze a YouTube korszak előtt. Mint ahogy az is tény, egy annyi természeti szépséget vagy szélsőséges helyet felvonultató ország, mint Oroszország, számtalan lenyűgöző fotótémát kínál. Legyen az a befagyott Bajkál, Kamcsatka vulkánjai vagy a szép Szentpétervár, bőven van mit megörökíteni szerte mindenfelé.

Már maga az ország mérete is olyan szélsőségeket produkál, hogy az igazi témát jelenthet. A fagyos Szibériában élők mindennapjai, a zsúfolt Moszkva vagy a sivatagos vidékeken élők nehéz sorsa egyaránt érdekes lehet egy külső szemlélő számára. Óriási eltérések vannak a gazdag városiak és elmaradott falvakban élők között, egyik helyen luxus, másik helyen szinte járhatatlan utak vannak. Ez a kontraszt pedig önmagában is elgondolkodtató.

Fontos az is, hogy az autókban általános belső kamera miatt van annyi felvétel az orosz utakon történt balesetekről. Sőt, még egy meteor lezuhanását is sok ilyen autókamera felvette, ami ismét csak azt jelzi, hogy a nagy számok törvénye igaz.

Nyilván ennyi emberből sok a gátlástalan, erőszakos, magamutogató vagy szimplán csak hülye, és az oroszok egyrészt szemrebbenés nélkül videóznak, másrészt szintén fenntartások nélkül csinálnak magukból bolondot a kamera előtt. Végül pedig különösebb erkölcsi aggályok nélkül teszik fel ezeket a felvételeket az internetre.

A nyakamat teszem rá, ha valaki direkt a konfliktusos helyekre menne el videózni Kanadában vagy akár Magyarországon, itt is gyorsan összejönne egy-egy ütős összeállítás. Azt is tudjuk, hogy az alkoholizálás komoly probléma Oroszországban, és amikor röhögünk egy részeg csetlés-botlásán, eszünkbe juthat az is, mennyire lenne ugyanígy vicces, amennyiben egy családtagunk inná magát le rendszeresen. Szerintem akadna pár kocsma Magyarországon is, ahol hasonlóan remek felvételeket lehetne készíteni a "kulturáltan szórakozó" törzsközönségről.

Az tény, Oroszországban sok a kemény hely, ahol minden váratlan előfordulhat, és ezek a körülmények sokakból azt váltják ki, hogy italhoz nyúlnak, indulatosak, vagy nem törődnek a következményekkel. Belemennek mocsárba a terepjáróval, aztán nézik, ahogy elsüllyed a kocsi- de még mielőtt ezen kacagnánk, felidézhetjük, nálunk is volt észlény, akinek az autója alatt beszakadt a Balaton jege. A hülyeség igazán nemzetközi dolog.

Ráadásul az oroszokat egyelőre nem nagyon érdekli a személyiségi jogok védelme, vagy legalábbis egy részük legyint az ilyen buta túlszabályozásra. Csak éppen az a helyzet, hogy mi sem vagyunk sokkal jobbak, akik lelkesen nézzük a vicces összeállításokat, mert nekünk sem jut eszünkbe, hogy az érintettek beleegyezésével készült és közzétett felvételeket látunk-e. Ilyen szempontból egy picit mind oroszok vagyunk... 

És ahogy náluk, úgy itt is vannak bolondok és perverzek, efelől senkinek ne legyen kétsége. Kezeljük a helyén ezeket a képeket és videókat, és adjunk neki hálát, hogy minket nem örökít meg senki szégyenteljes vagy értelmezhetetlen pillanatainkban, vagy ha meg is teszi, nem tárja bénázásunkat a nagyvilág elé. Talán az oroszok jobbak öniróniában, azért nincsenek rendszeres balhék a felvételek internetre kerüléséből? Vagy megintcsak a nagy számok törvénye: túl sokan vannak, és nem mindenki szerez róla tudomást, hogy rajta röhög a fél világ? 

Költői kérdések. Az viszont nem kérdés számomra, hogy az orosz átlagember nagyjából olyan, mint a magyar vagy az amerikai: próbál a lehetőségeihez képest normálisan, jól élni. Hogy aztán a minket körülvevő adottságokat a szélessávú internet, a nagyképernyős tévé meg a rengeteg webáruház jelenti, vagy pedig az, hogy bekukkant a kertbe egy kószáló medve, helyfüggő...

Bevallom, egy kicsit mindig szégyellem magam, ha Jackasst nézek. Mégis, ha megy a televízióban a sorozat valamelyik epizódja, vagy az egyik film, és én pont elcsípem, gyakran nem kapcsolok tovább.

Pedig csak néhány barom csinál benne eszement dolgokat. Önveszélyes trükkök, szívatások, átverések követik egymást teljesen rendszertelenül. Nincs benne tanulság, nincs katarzis. Nem tudom megmondani, miért nézek ilyesmit: eddig próbáltak tubával szelídetni kost, ami természetesen felöklelte a zenélőket, aztán egy nagydarab csávó fenekéből evett ki almát egy disznó, most az egyik fickó szüleit szívatják egy elszabadult gorillának öltözött haverral, aztán ötletszerűen lepisil néhány stábtagot az egyik szereplő, majd Lamborghinivel húztak fogat. Ezt így olvasva szánalmas, hogy ilyesmire pazarlom az időmet.

A nőknek több az esze, kevés olyat ismerek, akit akár pár percre le tudna kötni a marhaság. Ha van különbség a nemek közt, gyanítom, a Jackass egy jó választóvonal. A műsor főszereplői is mind-mind pasasok.

2000-ben indult a műsor, és azóta már külön műfaj ez a zavaros agyatlankodás, a Jackass szereplői közül többen kaptak saját sorozatot, ahol bőven alapoznak az eredeti "nemes" hagyományaira. Mégis a dolgok működnek, mert sokan vagyunk, akik odakapcsolunk és ottragadunk, különösebb indok nélkül.

De legalább nem akarom utánuk csinálni ezeket a dolgokat. Ijesztő, hogy mennyi kölyök próbált rodeózni bevásárlókocsival, pedig ezerszer felhívják rá a figyelmet, senki ne kísérletezzen ilyesmivel. Őszintén szólva ez azt is igazolja, mennyit ér az okos szó egy ilyesféle műsor előtt. Magamban persze azt mondom, azok mindig is menthetetlenek voltak, akik képtelenek voltak elválasztani a valóságot és az ilyen műsoroktól. Az a helyzet, hogy maguk a szereplők is mértéket tévesztettek időnként: Ryan Dunn egy Porschét vezetve csavarodott fel egy fára óriási tempóban repesztve, némileg ittas állapotban. Szegény az életével fizetett azért, hogy ezúttal elhagyta a szerencséje.

Szóval én talán azért nézem a Jackasst, mert valahol megborzongok azon, hogy olyan őrültségeket vállalnak be, amiket én soha nem csinálnék meg, noha nyilván párszor nekem is eszembe jutott, milyen lehet ilyen extrém dolgokat kipróbálni. Megnézem, elkönyvelem magamban, milyen jó, hogy ennél több eszem van. De aki ebből gyűjt ötleteket, hááát... Azt hiszem, nekik szinte mindegy, mit látnak, még Öveges professzor kísérleteit is képesek lennének durván önveszélyesen reprodukálni. 

Egy ilyesféle műsor kielégít bizonyos magunk előtt is titkolt kíváncsiságot. Lehet ezt tagadni, miért ne lehetne, de attól még ez van. Bűnös élvezet, csak tudjuk a helyén kezelni. Ez is egyfajta választóvonal ember és ember között- én elismerem azt, hogy belenézek a Jackassbe, de büszke vagyok arra, hogy a vonalnak azon oldalán állok, aki nem akarja utánuk csinálni a hülyeséget. Remélem, hogy a hozzám hasonlóak vannak és lesznek messze túlnyomó többségben, mert azért az valahol mégiscsak jó jel.

Kétség sem férhet hozzá, hogy Rick Astley a legnagyobb király. Mivel nem vagyok avatott szakértő, ezért a nyolcvanas évek popzenéjének, az említett énekes karrierjének mélyebb elemzésére kíváncsiaknak ajánlom, hogy látogassanak el ide.

Elnézést, ezt nem hagyhattam ki! Rick Astley legendájának szinte főnixet idéző feltámadása a pár éve világhódíító útra indult rickrolling jelenségnek köszönhető, sokan a mai internet-generációból csak ennek köszönhetően ismerhették meg őt. (Aki nem kattintott fentebb, és nem ismeri a rickrollingot, a lényeg annyi, hogy teljesen mást ígérő linkre kattintva az énekes nagy slágere, a Never Gonna Give You Up indult el. Százmillió felett jár a számláló, ami sokat elmond a poén népszerűségéről.)

És amitől Astley számomra szimpatikus, az a könnyedség, amivel ezt a vicces mémet kezelte. Alapvetően nyilatkozatai alapján normális fickónak tűnik, aki a helyén tudja kezelni, hogy a nyolcvanas években jó helyen volt jó időben, és csendes, szerény amatőr dobosból a popzene egyik nagy sztárja lett. Pontosabban nagyon nagy sztár: első nyolc kislemeze mind bekerült a Top10-be a brit slágerlistán, és összesen 40 millió lemezt adott el.

Kellett ehhez nyilván az is, hogy a nyolcvanas évek könnyűzenéjét meghatározó Stock Aitken Waterman dalszerző-producer trió felkarolja őt: slágereket írtak neki és befuttatták. Ő pedig köszönte szépen a népszerűséget, jellegzetes hangján előadott dalaival az egész világon ismertté vált. Természetesen itt nálunk is. Mivel a nagy korszaka fogékony ifjúságom éveire esett, így én teljes joggal nosztalgiázhatok. És bevallom, ezzel a fajta popzenével ma sincs semmiféle problémám. Korrektül megírt és hangszerelt slágerek, karakteres előadó, dalait akármikor fel tudom idézni. 

Nem egyszerű az ilyen váratlanul berobbant sztároknak a csúcson maradni. Elkezdenek egyre önállóbbak lenni, saját dalokat írnak, de a sztárcsináló gépezet nélkül a mai gyorsan változó világban hamar elpártolnak a rajongók. Jön még egy-két ismertebb dal, de azért a slágerlisták csúcsát már ritkán ostromolják, végül sokan el is tűnnek a fősodorból. Rick Astley hébe-hóba ad ki lemezt, és néha elmegy retróturnékra, és közben éli nem különösebben feltűnő életét családjával. Azok közé tartozik, akiknek hirtelen jött a siker, de nem bolondult bele, nem is csúszott le. Épp elég pénze van ahhoz, hogy ne legyen létkérdés számára egy fellépés egy falusi diszkóban, megengedheti magának az öniróniát is. 

Szóval Rick Astley nagy király, a régi dalai pedig sokak számára idéznek fel mindenféle emlékeket a nyolcvanas évekből. Bátran odateszem a mai slágerek mellé bármelyiket- sőt, általában jobbnak is tartom a mai hangmintákból építkező "daloknál". A sztárcsináló gépezet ma is olyan, mint annak idején, jópár épp sikeresnek mondható, futtatott énekes van, akiről 20 év múlva jóval kevesebbet fogunk tudni, mint amennyit ma tudunk Rick Astley-ről. Valahol ez is a mércéje annak, hogy valamit azért csak-csak elért ebben a szakmában. Ráadásul pár napja töltötte be a 49-et, szóval időszerű volt pár szót ejteni munkásságáról. Ha van valaki, akinek kapcsán örülök hogy egy netes mém ismét behozta a nevét a köztudatba egy időre, az pont ő...

Egy rövidke közlemény jelent meg a naturArt oldalán, ami arról tudósít, hogy Az Év Természetfotósa megtisztelő címet utólag másik fotósnak ítélték. A hír nem árul el sokat, pedig a háttérben bizonyára jó ideje áll a bál.

Lássuk a szűkszavú hírt:

"A naturArt Magyar Természetfotósok Szövetsége Közhasznú Egyesület közleménye:

A GDF SUEZ - Az Év Természetfotósa 2014 pályázat egyik díjnyertes képe sok vitát váltott ki az elmúlt időszakban. Daróczi Csaba, az őt és a naturArt-ot ért támadások miatt önzetlenül visszaadta "Az év természetfotósa 2014" díjat. A pályázatot kiíró nevében, a naturArt Elnöksége úgy határozott, hogy "Az év természetfotósa 2014" címet a pályázaton nyújtott összteljesítmény alapján Selmeczi Dániel kapja."

A háttérről annyit, hogy egészen kis különbséggel győzött Daróczi Csaba az összetett versenyben Selmeczi Dániel előtt, aki azért így is gazdagodott díjakkal, övé lett az év legjobb természetfotója és ő lett az év búvárfotósa is. Most pedig utólag ő veheti majd a nagydíjat is, gratulálok neki!

Csak éppen az a baj, hogy ez az egész sztori így nagyon sántít. Elfelejti a szövetség közölni azt, hogy melyik az érintett kép, milyen vitákat váltott ki, mi volt vele a baj, és hogy védte azt a készítője... És mi az, hogy a támadások miatt valaki "önzetlenül" visszaadja a díjat? Ha a képpel szemben jogos kifogások merülnek fel, akkor semmiféle önzetlen lemondás nem jöhet szóba, a szövetségnek kell cselekednie, mert nekik kell őrködni a szabályok betartása felett. Ha pedig alaptalan a vádaskodás, miért mondana le valaki a hazai természetfotós életben elnyerhető legmagasabb díjról? Önzetlenségből? Számomra ez inkább butaságnak tűnne, és nem is értem, miért asszisztálna ilyenhez a szövetség. No meg mit érez az, aki úgy válik győztessé, hogy valaki más csak úgy jófejségből visszaad egy díjat, és neki adják helyette?

Ha nemzetközi színtérre kitekintünk, akkor nem egy, nem két példát fogunk találni, amikor akár utólag is kizártak fotókat igen rangos versenyekből, ha úgy találták, nem feleltek meg a kiírás szabályainak. A Wildlife Photographer of the Year versenyben 2009-ben egy kerítésen átugró farkasról készített képpel győzött egy spanyol fotós. Ám ezeknek az állatoknak a jó ismerői gyanakodni kezdtek a természetben soha nem látható viselkedést megörökítő képre, és hamarosan bizonyítani is sikerült, ez a farkas egy szelídített, forgatásokra is igénybe vehető példány. (A mintázat olyan a farkasoknál, mint egy ujjlenyomat, egészen pontosan be lehetett azonosítani az állatot.)

A képet kizárták, a fotóst egy életre eltiltották a versenyen való részvételről. Szó sem volt semmiféle önzetlenségről... A National Geographic versenyén egy képszerkesztővel eltávolított szemeteszacskó miatt zártak ki képet (itt olvasható erről a hír). 

Bizonyára vannak esetek, amikor a zsűri nem képes kiszűrni az esetleges szabályszegéseket. Van, amikor ezekre soha nem is derül fény. Ám feltűnő, hogy mind több trükközéssel próbálkoznak: egy barátom hívta fel rá a figyelmem, a World Press Photo döntősei közül 20 százalékot, azaz a képek ötödét kellett kizárni meg nem engedett utólagos manipuláció miatt (ebben a témában itt van olvasnivaló).

A helyzet az, hogy a fotósok egyre egzotikusabb helyekre jutnak el, egyre jobb gépekkel dolgoznak, egyre magasabbra kerül a léc. Ami 20 éve még jó képnek számított volna, ma már tucatfotó. Nem elég, hogy megörökítünk valamit, akcióra van szükség. A farkas ugorjon, a majom nyomogasson mobiltelefont, és a néző pedig higgye el, a mázlista fotós pont akkor volt ott, amikor a hihetetlen esemény lezajlott, és még tökéletes expozícióval meg is örökítette azt.

Az is része a kreativitásnak, hogy egyre inkább olyan körülményeket teremtenek a fotósok, amiknek köszönhetően mind lenyűgözőbb szögekből készíthetnek képet. Eszem ágában sincs csalást kiáltani, amikor valaki szinte átrendezi a tájat annak megfelelően, hogy hol fog fotózni ő, és hol lehetnek majd az állatok. Ez roppant kemény meló, és csak a legjobb fotósok töredékének van meg hozzá a kreativitása és ügyessége, hogy meg is valósítsa a megálmodott helyszínt. Ám akkor is tény, a határok elmosódnak, mi számít még megengedett beavatkozásnak, mi nem. A csalizás az? De mi a csalizás? Egy kiásott, vízzel megtöltött tavacska is az? És mi a természetes környezet? Kimegyünk a semmi közepére, minden ami ezen túl van, trükközés? Például ha kialakítunk egy madarak számára kellemes ülőhelyként szolgáló ágat? Egy vadaspark pedig mi, hiszen ott is fák meg tisztások vannak?

Ezekre a kérdésekre nem nekem kell válaszolni: mindig adott verseny kiírói határozzák meg, mik a szabályok. Lehet mindent szabadjára engedni, és akkor csak az számít, mi a leglátványosabb- vagy mereven ragaszkodhatnak ahhoz, hogy senki, semmilyen beavatkozással nem élhet. Nincs "jobb" vagy "hitelesebb" szabályzat, megfelel az összes- a kérdés az, hogy betűre betartatják-e mindenkivel adott verseny előírásait, vagy van, akinek képeivel szemben nincs akkora szigor, netán a békesség kedvéért a szőnyeg alá söprik a kifogásokat vagy elmaszatolják az ügyeket. Elvileg pont ugyanúgy kellene eljárni a nagydíj győztesével mint a 39. helyezettel, erről szólna a tisztességes versenyszervezés, ami mindenki számára egyenlő feltételeket teremt.

Az Év Természetfotósa-ügy ezért problémás. Ebben a helyzetben nem szabad letudni egy nyúlfarknyi közleménnyel a történéseket, mert ez elvileg rangját tekintve a legkomolyabb verseny idehaza. A szponzorok mit szólnak ahhoz, hogy díjat ajánlottak fel, támogatták a versenyt, aminek eredménye utólag megváltozik? Az átlagember is szeretne tisztán látni, a természetfotósok pláne, a támogatók meg nyilván nem adják a nevüket szívesen egy zavaros körülmények közt zajló eseményhez.

Nem látok bele a naturArt belügyeibe. Valahol megértem, hogy presztízskérdésbe ment át ez a balhé, hiszen itt egy nagyon belterjes közösségről van szó, az elnökségi tagok szervezők, zsűritagok, versenyzők lehetnek egyik évről a másikra. Olyan szűk a hazai természetfotós élmezőny, hogy a háttérben nyilván személyeskedésig menő adok-kapok folyt, de szerintem nem is kell minden vitának a nyilvánosság előtt zajlania. Ám amikor megszületik a végső döntés, elengedhetetlen az átláthatóság! Enélkül elvész mindenki hitelessége: a szövetségé, a versenyé, a díjazottaké, magáé a természetfotózásé. Ez pedig senkinek nem lehet érdeke.