Bejárta a hír a sajtót Borbás Marcsi 154 milliójáról, pedig ez egy borzasztóan félrevezető szám. Noha ez talán inkább a Buksza blog profiljába tartozna, azért röviden érdemes összefoglalni, mit takar ez a szám.

Persze kezdjük onnan a sztorit, hogy Borbás Marcsi műsorai népszerűek, nézettek, ő kétségkívül a közmédia húzóneve. A világon mindenütt megfizetik egy-egy csatorna arcait, akik valós eredményt tesznek le az asztalra, és ez nincs másként itthon sem. Lehet turkálni Ördög Nóra vagy Sebestyén Balázs zsebében, csak sok értelme nincs- a sztároknak mindenhol ára van.

Ám a 154 millió nem egy az egyben az érintett zsebében landol! Ez az összeg arra vonatkozik, hogy férjével közös vállalkozásuk ennyit számláz összesen egy év alatt több tucat epizódért. Ebből természetesen adót fizetnek, emellett vannak költségeik. Fizetni kell a stábtagokat, fizetnek az utazásért, a vágásért, a technikáért. Egy Gasztroangyalt se annyi megcsinálni, hogy lemegy Marcsi meg egy operatőr valahova ötletszerűen az országban, egy fél napot forgatnak aztán kész. Ennél sokkal többről van szó, hiszen előzetesen informálódnak, kapcsolatokat keresnek, egyeztetnek, programot készítenek, készül egy forgatókönyv, aztán jön maga a forgatás, végül az utómunka. És ő nem "csak" egy műsorvezető, akit belepottyantanak a díszletbe, aztán annyit mondanak neki, "mókázz, csajszi!", hanem kitaláltak egy koncepciót, ami nézetté vált, és amiről mindenkinek van véleménye, mert karakteres műsor lett a végeredménye. 

Abszolút nem az én dolgom megítélni Borbás Marcsi tevékenységét, de azt bizton állíthatom, hogy a mai magyar viszonyok között igenis figyelemreméltó műsor az, ami nem külföldi licencek szolgai átvételén alapul, egy kevésbé nézett csatornán megy, mégis nagyon nézett és még munka, ész, elképzelés is van benne. Ez nem egy valóságshow, ahol a káromkodás jelenti a "történést". És ha így nézzük, az is teljesen természetes, amikor valahol mindenki kifizetése után a 154 millióból a műsor mögött álló koncepcióért és magának a műsornak a vezetéséért felelős tévésnek is marad. Ha bukna rajta, nem csinálná, hanem elmenne biokertésznek, vagy bulvárújságírónak... 

Szóval furcsának tartom, hogy a közmédiában fehér hollónak számító egyedi, sajátos, az arculatot is meghatározó, sikeres műsorral kötekednek, ami piaci mértékkel nézve még csak nem is különösebben drága. Főleg úgy visszatetsző, hogy a fenti "apróságok" nem jelennek meg sehol, csak a "Marcsi százötvennégymilliót kaszál!!!!" mantra.

Mondok egy gonosz példát. Vajon örülne-e egy újságíró, ha megjelenne, hogy "Négyszázezerbe kerül egy firkász a bulvárlapnak", és mindenki azon rugózna, ugyan miért keres 400 rugót valaki, aki csak mások magánéletében vájkál, míg egy "rendes ember" ennek a felét kapja. És ő meg hiába védekezne, hogy ez a szuperbruttó, ebből a nettó, amit adózás és járulékok után megkap, csak 200 ezer- a cím nem hazudik, hiszen a lap kiadójának valóban ennyi az összköltsége, szóval az egész már csak magyarázkodásnak tűnne. Hiába nem füllent, mégiscsak félrevezető a bombasztikus cím. (Mint ahogy most páran kéjes örömmel tartják magyarázkodásnak Marcsi közelményét, ami Facebook oldalán jelent meg.)

Egy kis házi feladat az újságíróknak: tessék megnézni a cégek nyilvános éves beszámolóit, abból kiderül, mekkora volt a cég forgalma, mennyi volt az anyagköltség, a személyi jellegű ráfordítások, mennyi lett végül a nyereség. Mert az elmond valamit, de önmagában egy szám a bevételről teljesen értelmezhetetlen a kiadások ismerete nélkül.

A műsorról magáról pedig végképp nem mond semmit... Mert ott csak az számít, hány nézőnek tetszik, mennyi embert tud valóban lekötni. És ezen a téren Borbás Marcsi biztos sokkal jobban teljesít, mint a szenzációhajhász újságírók.

A Ballerina Project Hungary egy külföldi ötletet ültet át hazai környezetbe: Tünde Dóra fotóin fiatal táncosnők pózolnák néhány karakteres hazai helyszínen. A Parlament vagy a csepeli gyárnegyed éppen úgy izgalmas háttér lehet, és a cél az, hogy egyszerre szóljanak a képek a városról és a táncról is.

Kétségtelen, hogy ezerszer fotózott, minden szemszögből untig ismert helyszíneket elég nehéz újszerűen ábrázolni. A balerinák jelenléte feltétlenül adhat pluszt- valljuk be, mindenki megnézi a fotókat, ha csinos táncosnők vannak rajtuk. Az kérdés, hogy valóban jobbak lesznek-e a képek, de szerencsére nem is én döntök erről, hanem mindenki magában alkothat véleményt, aki megnézi őket.

Az pedig külön nagy kérdés, hogy a balettre mint műfajra mennyire sikerül ráirányítani a figyelmet. Messzemenően elismerem a táncosok munkáját, sok évnyi gyakorlás van mögöttük, amíg a látszólag könnyed spiccekig eljutnak. Légiesnek kell lenni, ám közben iszonyú koncentrációt, izommunkát igényel a tánc- szép feladat! 

Mégis, azt hiszem, a balett jelen pillanatban egy-egy kép erejéig tudja lekötni a fiatalabb generációt. Egyszerűen nem olyan világot élünk, ez a realitás. Lehet majd olyan divathullám, ami megint ráirányítja a reflektorfényt, de mostanában a percemberek korát éljük, akik egy szelfivel kiharcolhatnak rövidke figyelmet, kinek van hát kedve gyerekkorától kezdve egy próbateremben fogat összeszorítva gyakorolni? Pedig azért van ebben a műfajban sok olyan szépség, érték, ami miatt megilletné a figyelem, az elismerés. Így aztán én is szívesen írok erről a projektről, pedig nem vagyok a tánc szakértője. Ám azt azért tudom és látom, mi az, ami értéket képvisel- legalábbis számomra.

Képek forrása: Ballerina Project Hungary Facebook oldala (www.facebook.com/ballerinaprojecthungary)

Mivel a kínaiak elég sokan vannak, ha valami bejön nekik, akár máris garantálható a tízmilliós nézettség a YouTube-on. Ehhez időnként az is elég, ha egy csaj csirkeként kotkodácsol és ugrál egy kissé zavaros videoklipben...

Bevallom, sose hallottam Wang Rong Rollin nevét, és igazság szerint most sem akarom megismerni bizonyára tartalmas életművét. A Chick Chick című dal pont elég belőle- nyilván nem csak én érzem ezt, hanem mindenki más is, akik belenéz a remekbe szabott videóba.

Természetesen lehet, hogy Kínában erre a stílusra vevő a közönség. Ezzel nekem semmi bajom nincs, nálunk milliós nézettséget lehet elérni egy aranyos cicás videóval, abban sincs sokkal több kreativitás vagy művészi érték mint a csirketáncban. Ilyenkor csak az jut eszembe, hogy a szórakoztatóipar erről szól: megtalálni mi az, ami eladható. És persze kiválasztani a megfelelő piacot.

Mivel a nagyvilágon egymilliárdnál is több kínai él, ez egy elég erős bázist jelent minden kínainak. Tízmilliós nézettség fölött egy videó már némi pénzt is hozhat, megéri tehát invesztálni egy kicsit a popzenébe. És ekkor még csak a kínaiak egy százaléka kattintott! Pechesebbek a magyar előadók, mert nálunk ekkora szám eléréséhez már majdnem minden magyar anyanyelvű embernek meg kellene nézni a slágerüket.

Meglehetősen átalakította a zenei piacot az, hogy videomegosztókon fogyasztjuk a slágereket, és aki időben, jól reagált, az most számolgathatja a pénzt. És azt hiszem, még nem késő felszállni a vonatra; de fél szemmel figyelni kell, mi lesz a következő nagy dobás. Lehet csirkedallal még többet keresni, ha megtaláljuk az új, még hatékonyabb csatornákat? Izgalmas kérdés!

Az pedig még izgalmasabb, hogy milyen módon lehet ennél kicsit tartalmasabb produkciókkal az erkölcsi sikeren túl anyagit is aratni. Mert azért azt se kellene elfelejteni, hogy a cukiságos videóknál és ugrálós popdaloknál bőven többre is képesek lennénk mi, emberek. Csak ehhez nem csak alkotói, de fogyasztói oldalról is emelkednie az igényszintnek. Kiderül, ezen a téren merre tart majd a világ, mert ha pár év múlva csak ilyesmivel lesz tele az internet, abban nem lesz köszönet.

Minden idők egyik legsikeresebb sorozata a Derrick, ami negyedszázadon át forgott Németországban. 1974 és 1998 között 281 epizód készült, és rengeteg országba adták el azokat. Derrick igazi legenda, a főszereplő Horst Tappert is roppant nagy népszerűségnek örvendett, mindenfelé léteztek rajongói klubjai.

Személyes kedvencem is ez a krimisorozat. Nem könnyű megfogalmazni, miért pont ezt nézem szívesen a sok-sok tévés bűnügyi sorozat közül. Talán a változatosság; néha minden Derrickről és a nyomozásról szól, néha nekik csak mellékszerep jut adott részben. A társadalom mindenféle rétege felbukkan az epizódokban, és gyakran boncolgatnak erkölcsi kérdéseket az egyes történetek. Néha félelmetesen kisszerű, szinte szánalmas bűnözőket kapnak el Derrickék, és van abban valami nagyon életszagú, ahogy az emberek küzdenek a sorsuk ellen, vagy maguk nem bírják el a terhet.

Szembenézés- ez egy fontos dolog. És a 2008-ban elhunyt Horst Tappert esetében is ez lett a kulcskérdés. Fiatal évei egybeestek a második világháborúval, de arról nem nagyon mesélt, ő maga mit csinált akkortájt. Halála után került nyilvánosságra, hogy a Waffen-SS kötelékében szolgált. Bár azt nem lehet tudni, önként csatlakozott-e vagy besorozták, máris fellángolt a vita. Nagy öröme nem telhetett a háborús években, mert meg is sebesült a keleti fronton, ám ez mindegy volt. A lényeg az, hogy "eltitkolta" ezt az epizódját életének.

A furcsa reakciók közül számomra a legmeglepőbb a ZDF tévécsatornáé volt, ők ugyanis úgy döntöttek, többet nem vetítenek Derrick epizódot. Van ebben valami álszent, azt hiszem. Főleg azért, mert a Derrick forgatókönyvírója, Herbert Reinecker annál inkább jól dokumentált tevékenysége a náci Németországban szerintem problémásabb lenne, ha már a múlt árnyait citáljuk elő.

Ám az ő korosztályuk életére így vagy úgy mindenképpen rányomta a bélyegét a második világháború. Akár azt is mondhatnánk, a német hétköznapokat, hangulatokat még évtizedekkel később is befolyásolták, sőt, befolyásolják ezek a dolgok. És a Derrick, ami a bűnügyek révén ad egy keresztmetszetet a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek müncheni világáról, nyilván nem lett volna olyan, amilyen Reinecker vagy akár Horst Tappert múltbeli élményei nélkül.

Ami tény, az az, hogy egyedi, roppant erős sorozatot hoztak össze. Nem csak Tappert alakítása dicsérhető, de társa, a Harry Kleint játszó Fritz Wepper is kiváló színész. A krimirajongók mellett a netes poéngyárosok is bőven találtak ihletet a Derrickben, lehetne idézni a vicceket. Ezzel együtt is könnyű felfedezni az értéket a legjobb epizódokban. Mondjunk le mindenről, mert rávetül egy árnyék a múltból? Ezzel nem tudok egyetérteni, és a magam részéről továbbra is szívesen nézem a régi epizódokat. Mert egyszerűen jó, intelligens, elgondolkodató krimiket láthatok. És természetesen az is eszembe juthat, emberek sorsát hogy befolyásolhatja a történelem. Mert ez is része az életnek, amiről időnként egy népszerű krimi kapcsán is eltöprenghetek.

Szomorú dolgok is történnek a világban, nap mint nap. Például egy banda a huszadik születésnapján elbúcsúzik a közönségtől: a Heaven Street Seven augusztus 1-én a Budapest Parkban teszi ezt. Ez még akkor is valaminek a vége, ha borítékolhatóan összeállnak még legalább egy-egy alkalommal a jövőben.

Azt be kell valljam, én pont nem tartozok azok közé, akik most a mellüket döngetve kesereghetnek, mert már a leges-leges-legelső próbán is ott voltak, vagy legalábbis az első koncerten. Annak idején volt bennem egyfajta gyanakvás az alternatív kalapba sorolt magyar bandákkal szemben- volt, amelyikkel szemben ez megmaradt, volt, amilyeket megkedveltem, és a HS7-nek néhány dalát kifejezetten meg is szerettem.

Talán a Sajnálom volt az első olyan daluk, amire felfigyeltem- én nem a Krézi srác miatt lettem szimpatizáns. Most a Sajnálom nyilván nagyon ide is illik a címe miatt...

Nem akarom túlokoskodni az egészet, mert egyszerűen csak ami jó, az jó. A Dél Amerika kapcsán viszont mégis jól felrajzolható az ötletes zene, a remek szöveg, a hangulatos klip által alkotott szerves egység, ami az erre fogékonyakat nyilván gyorsan rajongóvá tette- aki pedig nem vevő az ilyesmire, az gyorsan le is mondott róluk. Nekem ez az egyik legnagyobb kedvencem tőlük: ez egy igazi alternatív sláger, ha van valami értelme ennek a besorolásnak. Ahogy fentebb írtam: egyszerűen csak jó. Sőt, menő. Ha nem hiszed, nézd meg.

Nagyon erős dalnak érzem a Tudom, hogy szeretsz titokban című szerzeményt, aminél tényleg felesleges skatulyákba tuszkolni: lendületes, intelligens rockzene. Így kell ezt csinálni, ilyenkor mondja azt hümmögve az ember, hogy tudnak a magyarok, ha megvan a tehetség és az akarat. Mert a rockzene nem bonyolult: 4-5 muzsikus, pár akkord, jó duma. Vagy ez csak illúzió, és ennél sokkal többről van szó?

Nem akarom túl sok klippel telezsúfolni ezt a bejegyzést, mert van még már olyan Heaven Street Seven dal, amit szívesen hallgatok. Lezárásnak, személyes búcsúként választottam a Gesztenyefák alattot, ami egyébként is afféle búcsú-nóta. És azért is frappáns, mert bő évtizeddel az első HS7 slágerek után bizonyítja, a fiúk nem felejtettek el zenét csinálni.

Remélem, a jövőben máshol, más formációkban is bizonyítják, hogy a fenti megállapítás helytálló. Viszlát, és kösz a dalokat!