A netes mémek fogalmát sokan ismerik. A Wikipédia így fogalmaz: "Az internetes mém kifejezés egy neologizmus, mely egy olyan kifejezést vagy fogalmat takar, ami divatszerűen terjed embertől emberig az interneten."

Ez a divatszerű terjedés viszont nem csak az ezerszer megosztott Szalacsi-videóknál vagy a netet letaroló jeges vödrös kihívásnál megfigyelthető. A blogszférában is egyre inkább tetten érhető a mémesedés, de hogy jó-e, ez már erősen kérdéses.

Például mostanában tipikus, felkapott téma lett az inkább nőknek szóló blogokon, oldalakon néhány ügy: az ún. "rosszanya" téma, tehát azok az önvallomások, amiben a párak szemében tökéletlen anyának tűnők vállalják fel a gondjaikat, kételyeiket, hibáikat; a "sminknélküliség", ami inkább celebek körében divatos, képeket posztolnak magukról arcfestés nélkül; és most jön az "ilyen vagyok szülés után" trend, tehát a gyermekágyból nem kifutóra pattanó nők posztolnak öntudatosan.

Bevallom, néha elmosolyodom rajta, amikor pillanatnyi médiafigyelemre vágyó magyar celebek gyorsan feltesznek egy mély vallomást efféle témákban. Nem kell mögötte világmegváltó célt keresni- az ő életük a nyilvánosság előtt zajlik, természetes hát, hogy a divathullámokból ők sem akarnak kimaradni. Egyik sztárocska sminknélküli fotója sem hordoz semmi extra jelentést, pláne, hogy a következő megjelenése előtt ugyanúgy órákat tölt a kozmetikus székében. Mert hát a mém lényege az, hogy csak egyszeri alkalomra szól a merész vállalás, mint a jeges fürdő- utána marad minden ugyanúgy. Sminkkel, photoshoppal, beállított képekkel.

Az "átlagnők" (micsoda hülyeség ez, minden nő átlagnő, és egyik sem az egyben...) önvallomásai között vannak éppen érdekesek. Néhányaknak sikerül egy-egy új szempontot behozni a tipikus témák taglalása közben, de a szövegek többségének a lényege az, hogy attól még lehet jó anya valaki, ha nem csüng majomszeretettel, magát teljesen feláldozva a gyerekein. Ami egyébként egy normális ember számára nem új felismerés, hanem régen ismert tény. Nincsenek és nem voltak hibátlan szülők, mint ahogy hibátlan gyerekek se léteznek. Nem válik példaképpé egy celebecske mert egyszer az életben smink nélküli képet tölt fel magáról, mint ahogy nem lesz rossz anya az sem, akinek vannak rossz napjai, elfárad, neadjisten unja a kölkök különórára hurcolását.

Az ezzel kapcsolatos észosztás tipikus "first world problem", hogy én is ilyen trendi módon fejezzem ki magam. Vajon az internet meg a közösségi oldalak előtt hogy mutathatták meg a nők, ők annyira tökéletes anyák, hogy még a tökéletlenségüket is felvállalják? Most végre lehetőség nyílik erre, dübörög is a mozgalom! A világ más részein, ahol nem blogposztok bepötyögése jelenti az önmegvalósítást, hanem az, hogy az emberek próbálnak megélni, ahogy tudnak, nyilván ilyesféle kételyek nem merülnek fel.

Az anyaság ugyanis természetes módon egész embert kívánó feladat, amiért normális kultúrákban kijár az illő tisztelet- ha valahol magyarázkodni kell, amiért az egyébként gyerekéért rengeteg áldozatot vállaló, érte mindent megadó nőnek, hogy nem szégyen hébe-hóba magára is gondolnia egy pár percre, akkor ott nem az anyával van a baj, hanem a környezettel. Blogok, szuperanyákat kitermelő fórumok, közösségi oldalak- ezek fényében érezheti magát úgy az ember lánya, hogy megbukott szülőként.

Pedig nem. Ha valakinek az önigazoláshoz szüksége van arra, hogy kiírja magából a felgyülemlett feszültséget, akkor blogoljon mindenki bátran. Én tudom jól, hogy a netes puffogás után az anyák túlnyomó többsége fantasztikus módon áll helyt minden területen- akár tökéletes, akár tökéletlen mások vagy a saját szemében. És ez többet ér minden lájknál...

Most már tényleg feltűnő Hollywood ötlettelensége. Egyrészt a sikeres franchise-ok újabb és újabb folytatásai uralják a mozikat, ember legyen a talpán aki még számon tudja tartani, hány képregény alapján készült szuperhősfilmet forgattak mostanában. Újjáélesztik a Csillagok háborúját is, a Halálos iramban hetedik része rekordokat dönt a kasszánál, készül az új James Bond-kaland is.

Aztán ott van a sok-sok remake. Azt olvastam, hogy már az 1999-es A csaj nem jár egyedült is újra feldolgoznák, ami azért érdekes, mert túl sok egyediség nem volt abban a sztoriban. Szívesen nyúlnak hozzá külföldi alapanyaghoz is, ha egy film befutott mondjuk Japánban, akkor hamar felbukkanhat amerikai verzióban is, csak persze hollywoodi sztárokkal.

Nem akármilyen sikerfilmek születtek így: a több Oscarral jutalmazott, Scorsese jegyezte A tégla eredetije Szigorúan piszkos ügyek címmel készült Hong Kongban. Aztán ott van A kör, ami egy japán horror feldolgozása. A Jennifer Lopez és Richard Gere főszereplésével készült Hölgyválasz sem eredeti ötlet, mert a táncos lábú üzletemberről Japánban készült film.

Ez persze jóval régebben is előfordult (lásd például A hét mesterlövészt és A hét szamurájt, és sikerfilmek folytatásaival is sokszor próbálkoztak évtizedekkel ezelőtt is), csak hogy most már mindenki a tutira hajt, tehát csakis a legnagyobb pénzt ígérő ötletekre szeretnek beruházni. Kétségtelen, a filmkészítés drága mulatság lett, és ha az emberek az újra-újra-újrafeldolgozásokra ülnek be, akkor az alapvetően nem művészeti ágként, hanem üzletként működő hollywoodi filmipar döntése teljesen józan és racionális.

A nézőket viszont bevallom nem teljesen értem. Egy-egy sztori sokadik felmelegítése ritkán hoz megdöbbentő újdonságokat. És valljuk be, egy szuperhősös filmnél elég sokkoló lenne, ha a végén a gonosz győzne, elpusztítaná a világot, talán még a moziban ülők sem úsznák meg a pusztítását. Szóval meglehetősen tipikus forgatókönyvek kerülnek elő újra meg újra, és a befejezés is előre borítékolható. Talán én vagyok régimódi, de nekem néha tényleg jólesik izgulni azon, mi lesz a film főszereplőinek a sorsa.

A bevételmaximalizálás másik jól ismert formája a bestseller regények megfilmesítése. Amiből jó sok fogy a könyvesboltban, arra beülnek majd a nézők is- pofonegyszerű recept, garantált végeredménnyel. A gyűrűk ura, A Da Vinci-kód, Harry Potter, Twilight-saga, A szürke ötven árnyalata és még folytatható a sor. Noha itt is tudja mindenki, merre tart majd a sztori, a nézők özönlenek, hogy vásznon lássák az addig csak saját képzeletükben létező figurákat. Azt kell mondjam, azért ebben a műfajban lehet szépet, igényeset alkotni, de... De itt sem a korábban álomgyárként ismert Hollywoodban álmodják meg a nagy, filmre való, milliókat vonzó történeteket.

Ami mostanában ott történik, inkább újrahasznosítás. Csak ami hulladékfeldolgozásban előremutató, az a filmkészítésben nem annyira becsülendő. És ez a szemlélet olyan dolgokat vetít előre, mint a Micimackó élőszereplős feldolgozása. Komolyan erre van szükség? A Disney bugyuta rajzfilmsorozata is arculcsapás volt annak, aki szerette Milne eredetijét, de továbbra sem hagyják békén azt a szerencsétlen medvét. Tényleg azt szeretnénk, hogy animált maci ugráljon a sztárszínészek körül, miközben lángszóróval és golyószóróval legyőzik a bolygónkra támadó gonosz mutáns dinoszaurusz űrlordot? Mert ha tutira akarnak menni, akkor simán behoznak pár ilyen történetszálat, és egybeolvasztják a Micimackót a Bosszúállókkal. Róbert Gida lesz az új Amerika Kapitány, a medve meg átveszi a stafétát Wolverine-től. Pedig a cukisághoz nem kell animált bocs, pont megfelel arra egy igazi is.

Persze mit zavar ez engem? Ha nem akarom, nem nézem. Inkább csak olyan bennem motoszkáló rossz érzés, hogy ez a remek, kreatív műfaj, a filmkészítés jelenleg itt tart a mozik kínálatát leginkább meghatározó stúdiókban. Születnek még jó filmek, nyilván, csak azok ide már nem nagyon jutnak el, vagy csak éjjel kettőkor adja le valamelyik csatorna őket. Abban meg nincs köszönet, ha egy sikeressé vált független filmet Hollywood dolgoz át és abban a formában jut el hozzánk.

Aztán ha az üzlet úgy diktálja, akkor majd változik a szemlélet a tengerentúlon is. Egy ember kevés hozzá, sok távolmaradó néző viszont már üzenetértékű. Már ha nem kifejezetten ez kell nekik. Ezzel sincs baj, ízléssel én nem vitatkozok. Csak leszűröm belőle, hogy a jövőben se fogok sokat járni moziba...

A Dove új reklámkampánya ismét remek ötletre épül: egy üzlet bejáratában két ajtó volt, az egyik felirata az volt, hogy "Szép" a másiké pedig "Átlagos". A boltba tartó nőknek azt kellett eldönteni, melyik ajtót válasszák- az üzenet pedig az, hogy valóban igen gyakran saját választásunk kérdése az, milyennek érezzük magunkat.

A filmesek a világ minden pontján azt vehették fel, hogy sokan bizonytalanná válnak, melyik is a "nekik való" bejárat, és jó látni azt, mennyien választják öntudatosan a szépekét. És aztán páran mesélnek is arról, milyen érzés volt egy ilyen döntéssel szembesülni.

Tudom, ez csak egy kozmetikai cég, és bármennyire szép egy ilyen kampány üzenete, számukra ugyanolyan fontos az, hogy azok a bizonyos nők, bármilyennek is érzik magukat, vásároljanak a termékeikből. De ez nem nagy gond; mindegy, mi gondolkodtat el minket, ha annak haszna, értelme van hosszú távon.

Szóval, te melyik ajtót választanád? Vagyis inkább így helyes a kérdés: melyik ajtót választod?

Ezelőtt 30-35 évvel gyakorlatilag kötelező program volt, hogy a család férfitagjai felkerekedtek, és végiglátogattuk a rokonságot- ott persze csak a hölgyek voltak otthon, és gyakorlatilag mindenhol mindenki ugyanazzal várt. Sonka, tojás, kenyér, a gyerekeknek festett- és csokitojás is volt, meg persze kaptunk valamennyi pénzt. A családfőknek üveges sör jutott, mert arra mifelénk mindenki kínosan ügyelt, hogy színjózanon vezessen.

Volt egy tipikus látogatási sorrend. Tudtuk, hol kelnek korábban és hol később, nagyjából belőttük, milyen vendéglátásra számíthatunk, és persze mindenhol kellett kóstolni. És ott volt az elmaradhatatlan locsolás, a borzasztó ízű kölnikkel. A legtöbb helyen elvárták a verset is, aztán vagy volt, vagy nem. Én apámtól az "Egy tök, két tök, öntök" klasszikust tanultam meg például. Vallási színezete viszont a mi családunkban sose volt ennek az ünnepnek, abszolút családi program volt. Nem csak a látogatás, a készülődés is: szerettem például tojást festeni, kísérleteztünk is pár érdekes technikával, aztán vagy szép lett a végeredmény, vagy nem. A pirossal viszont mindig biztosra lehetett menni.

Aztán ennek valamikor vége szakadt. Amikor nagyfiúk lettünk, a pénzt már nem nagyon illendő volt elfogadnunk. Aztán megváltozott más egyéb is, volt, aki megnősült és saját családot alapított, mások elköltöztek, más városban jártak egyetemre- zajlott az élet, ahogy az normális. A nagymamák sem éltek már, akiket egyébként locsolástól függetlenül gyakran látogattunk, mégis, valahogy egyben tartották a családok. És nem csak mi, de az eggyel idősebb generáció tagjai sem erőltették igazán ezt a húsvétolást.

Az a laza kötelék sem maradt meg onnantól, ami legalább évente egyszer összehozott testvéreket, unokatestvéreket. Bevallom, sok rokonom mai életéről fogalmam sincs. És vélhetően ők sem tudnak többet rólam. A vér szerinti kötelék megmaradt nyilván, de napjainkban inkább számítok a barátokra, mint rájuk. Nagyobb a bizalom feléjük, mint a rokonok felé. Utóbbiakkal sincs semmi problémám, csak messze élünk egymástól, máshogy is élünk, nem is könnyű közös témát találni.

Sokan mondják, a nagy elvándorlás miatt esnek szét a családok, mert annyian élnek már külföldön. Szerintem pedig ez jóval korábban elkezdődött már. Könnyen előfordulhat, hogy egymástól pár utcányira élő rokonok éveken át nem beszélnek egymással, nem kell, hogy országhatárok támasszanak közöttük akadályt. Kicsit átrendeződött a világ, ami nem tragédia, egyszerűen csak ez van. Már a mi pacsulis-locsolós húsvétunk is más volt, mint ami száz évvel előtte lehetett a rokonok közt. 

Persze most csak a saját családomról beszélek, máshol még simán élhetnek a hagyományok, vagy ahol kisgyerekek vannak, és a szülők is szívesen mennek velük locsolkodni. Csak úgy okoskodok, hogy ha nálunk volt ebben változás, talán máshol is előfordult. 

Látszólag persze a húsvét élőbb ünnep, mint bármikor, mert annyi köszöntést olvasok mostanában a Facebookon. Nagyon távoli ismerősök, közeli barátok tesznek fel ezt-azt ilyen alkalmakkor, csak persze nehéz ezt igazán komolyan venni. Átfutom, ami jópofa, még lájkolom is esetleg, de messze nem olyan, mint amikor együtt leültünk a sonka mellé. Az még esemény volt. Facebook élőben: pletykák, sztorik, bánatok, képek kerültek elő. Hát persze, hogy nem hiányzik ez, amikor mindenkiről mindent megtudok rögvest, még azt is, amit nem akarok!

Nem akarok nosztalgiázni, én könnyen elfogadom a változásokat, és nem szoktam élére állni a hagyományőrzésnek. Ráadásul elég lusta is vagyok. Inkább csak azon töprengek, hogy már az én életem alatt is mennyi minden megváltozott a mindennapokban is, különleges alkalmaknál is. Vajon egy-két generáció múlva minden évről évre a feje tetejére áll és megújul?... Ha igen, nem feltétlenül irigylem a nálam fiatalabbakat. Vagy pont nekik lesz jó, mert mindig jön valami új?...

Egy kutatás eredményei szerint akik boldogságra vágynak, jobban járnak, ha új élményeket gyűjtenek be vagyontárgyak helyett. Legalábbis ezt állítja a Cornell Egyetem egyik szakembere Dr Thomas Gilovich, aki két évtizednyi kutatás eredményeit összegezve jutott erre a megállapításra.

Azt tudjuk, hogy jövedelmünk egy jelentős része megy a mindennapi létfenntartásra. Ételt veszünk, fizetjük a számláinkat, az adókat- ez eddig teljesen általános. Aki szerencsésebb, annak ezen felül is marad több vagy kevesebb pénze, és ekkor már van választási lehetőségünk. Vásárolhatunk magunknak értékes vagyontárgyakat: nagyobb televíziót, jobb autót, drágább telefont, vagy költhetjük a pénzt olyasmire, amivel új élményeket gyűjthetünk. Tipikusan ilyen dolog az utazás, vagy az, ha valami különleges kedvtelésbe vágunk bele, mondjuk siklóernyős- vagy búvártanfolyamot végzünk.

Gilovich szerint a vagyontárgyak megvásárlása is boldogabbá tehet minket- de csak egy időre. Az ember ugyanis gyorsan hozzászokik a jóhoz, és az a menő telefon, amit a múlt héten még olyan jó volt nyomogatni, ma már csak egy készülék, amivel telefonálunk, elolvassuk a leveleket meg Angry Birdsöt játszunk- ezeket pedig mind tudta a régebbi is. Sajátos módon pont amiatt nem okoznak olyan nagy örömet hosszú távon, hogy folyamatosan birtokoljuk őket, és egy idő után valami másra, újra vágyunk.

Az élmények szerzése máshogy működik. Egy utazás boldoggá tehet minket akkor is, amikor átéljük, de jóval később visszagondolva is át tudjuk élni annak örömét, mi mindent láttunk és tapasztaltunk. Sőt, az élmény szinte még kellemesebb, ahogy akár évekkel később mesélünk és beszélgetünk róla. Ezt akár magunkon is lemérhetjük, hiszen kevesen emlegetik nagy romantikával, milyen csodálatos volt az első mobiltelefont megvenni, de annál többen emlékeznek az első egzotikus utakra, vagy egy-egy extrém kalandra. Utólag még az adott pillanatban ijesztő élményekből is vagány sztori válhat.

A kapcsolatok teremtésében is szerepe van az élményeknek. Igazi köteléket jelent az, ha két ember ugyanannak a kedvtelésnek hódol, és erről beszélgetve máris egy közösség tagjainak érzik magát. Megjegyzendő, szerintem ez létezhet tárgyaknál is, bizonyos telefonmárkák vagy autómodellek rajongói is tudnak így közösséget alkotni, de az ő tárgyaik cserélhetők, le is cserélődnek, míg mondjuk két ejtőernyős akkor is gyorsan közös platformra kerül, ha valamelyik már évek óta nem ugrott.

A vagyontárgyak kapcsán pedig megvan az a kellemetlen helyzet is, hogy sokkal könnyebb egy nagyobb, drágább modellt találni. Lehet boldog az, aki megvesz egy ötmilliós autót, de aztán lát egy ismerőst jóval értékesebb sportkocsiban, és máris van olyan dolog, amire jobban vágyik. Egy utazásnál lehet azon mélázni, hogy valaki más ötcsillagos hotelben szállt meg, de ez alig befolyásolja azt, mikor kinek milyen élményben lesz része. Hátizsákos nyaraláson is lehet fantasztikus naplementében gyönyörködni a tengerparton, aminél szebbet az se lát, aki százszor annyit költött az utzásra.

Természetesen nem vagyunk egyformák, és könnyen lehet, valakit a tárgyak boldogabbá tesznek. Gilovich véleménye viszont arra mutat rá, hogy a többségnek az élmények fontosabbak. Felmerül hát az a kérdés, nem lenne-e szerencsés azt támogatni, hogy az emberek felismerve ezt az örömet ne annyira a birtoklásban keressék. Akár azon is elgondolkodhatunk, hogy már iskolában is jó lenne azt segíteni, hogy a gyerekek felismerjék, milyen nagyszerű dolog új dolgokat kipróbálni, sport kirándulás során élményeket gyűjteni, ahelyett, hogy megvehető tárgyakról álmodozzanak. És talán a munkaadóknak is át kellene gondolni, hogy dolgozóik elégedettségét inkább az növeli, ha hagyják őket szabadságra menni, kikapcsolódni, mint hogy több fizetést adnak, de alig engedik, hogy pénzüket gyakoribb utazásokon költsék el.

Mind ismerünk olyan embert, aki ott is hagyta a taposómalmot, és inkább a szabadságot választotta: ugyan szerényebben él, mégis ezerszer boldogabbnak látszik. Most már tudjuk, hogy nem vele van a hiba, sokunk vágyik erre. Nem mindig, nem mindenki engedheti meg magának az élménygyűjtés luxusát, de ha akár csak alkalmi lehetőségünk nyílik erre, bátran éljünk vele.