Ezelőtt 30-35 évvel gyakorlatilag kötelező program volt, hogy a család férfitagjai felkerekedtek, és végiglátogattuk a rokonságot- ott persze csak a hölgyek voltak otthon, és gyakorlatilag mindenhol mindenki ugyanazzal várt. Sonka, tojás, kenyér, a gyerekeknek festett- és csokitojás is volt, meg persze kaptunk valamennyi pénzt. A családfőknek üveges sör jutott, mert arra mifelénk mindenki kínosan ügyelt, hogy színjózanon vezessen.

Volt egy tipikus látogatási sorrend. Tudtuk, hol kelnek korábban és hol később, nagyjából belőttük, milyen vendéglátásra számíthatunk, és persze mindenhol kellett kóstolni. És ott volt az elmaradhatatlan locsolás, a borzasztó ízű kölnikkel. A legtöbb helyen elvárták a verset is, aztán vagy volt, vagy nem. Én apámtól az "Egy tök, két tök, öntök" klasszikust tanultam meg például. Vallási színezete viszont a mi családunkban sose volt ennek az ünnepnek, abszolút családi program volt. Nem csak a látogatás, a készülődés is: szerettem például tojást festeni, kísérleteztünk is pár érdekes technikával, aztán vagy szép lett a végeredmény, vagy nem. A pirossal viszont mindig biztosra lehetett menni.

Aztán ennek valamikor vége szakadt. Amikor nagyfiúk lettünk, a pénzt már nem nagyon illendő volt elfogadnunk. Aztán megváltozott más egyéb is, volt, aki megnősült és saját családot alapított, mások elköltöztek, más városban jártak egyetemre- zajlott az élet, ahogy az normális. A nagymamák sem éltek már, akiket egyébként locsolástól függetlenül gyakran látogattunk, mégis, valahogy egyben tartották a családok. És nem csak mi, de az eggyel idősebb generáció tagjai sem erőltették igazán ezt a húsvétolást.

Az a laza kötelék sem maradt meg onnantól, ami legalább évente egyszer összehozott testvéreket, unokatestvéreket. Bevallom, sok rokonom mai életéről fogalmam sincs. És vélhetően ők sem tudnak többet rólam. A vér szerinti kötelék megmaradt nyilván, de napjainkban inkább számítok a barátokra, mint rájuk. Nagyobb a bizalom feléjük, mint a rokonok felé. Utóbbiakkal sincs semmi problémám, csak messze élünk egymástól, máshogy is élünk, nem is könnyű közös témát találni.

Sokan mondják, a nagy elvándorlás miatt esnek szét a családok, mert annyian élnek már külföldön. Szerintem pedig ez jóval korábban elkezdődött már. Könnyen előfordulhat, hogy egymástól pár utcányira élő rokonok éveken át nem beszélnek egymással, nem kell, hogy országhatárok támasszanak közöttük akadályt. Kicsit átrendeződött a világ, ami nem tragédia, egyszerűen csak ez van. Már a mi pacsulis-locsolós húsvétunk is más volt, mint ami száz évvel előtte lehetett a rokonok közt. 

Persze most csak a saját családomról beszélek, máshol még simán élhetnek a hagyományok, vagy ahol kisgyerekek vannak, és a szülők is szívesen mennek velük locsolkodni. Csak úgy okoskodok, hogy ha nálunk volt ebben változás, talán máshol is előfordult. 

Látszólag persze a húsvét élőbb ünnep, mint bármikor, mert annyi köszöntést olvasok mostanában a Facebookon. Nagyon távoli ismerősök, közeli barátok tesznek fel ezt-azt ilyen alkalmakkor, csak persze nehéz ezt igazán komolyan venni. Átfutom, ami jópofa, még lájkolom is esetleg, de messze nem olyan, mint amikor együtt leültünk a sonka mellé. Az még esemény volt. Facebook élőben: pletykák, sztorik, bánatok, képek kerültek elő. Hát persze, hogy nem hiányzik ez, amikor mindenkiről mindent megtudok rögvest, még azt is, amit nem akarok!

Nem akarok nosztalgiázni, én könnyen elfogadom a változásokat, és nem szoktam élére állni a hagyományőrzésnek. Ráadásul elég lusta is vagyok. Inkább csak azon töprengek, hogy már az én életem alatt is mennyi minden megváltozott a mindennapokban is, különleges alkalmaknál is. Vajon egy-két generáció múlva minden évről évre a feje tetejére áll és megújul?... Ha igen, nem feltétlenül irigylem a nálam fiatalabbakat. Vagy pont nekik lesz jó, mert mindig jön valami új?...