A finn oktatási modellt emlegetik mindenfelé a napokban, mert állítólag ott arra készülnek, hogy a formális, korábban jól ismert tantárgyak helyett témakörökkel foglalkozzanak. Egy-egy téma körüljárása során pedig komplex módon kerülhet szóba a matematika, a történelem, a biológia vagy bármely más szakterület is. A lényeg az, hogy ne tankönyvet tanuljanak a diákok, hanem az életre készüljenek fel, szerezzenek a jövő szempontjából a mindennapokban, munkában is jól használható ismereteket.

Ez egy szép elv, de én úgy vagyok vele, minden elmélet annyit ér, amennyit meg lehet belőle valósítani. Azt hiába próbálja velem bárki elhitetni, hogy ettől önmagában minden szép és jó lesz: a tanárok felkészültsége, a diákok megfelelő hozzáállása mellett szükséges a társadalom támogatása is, ami a tudást értékeli.

Ebből következően gondolom azt, hogy jó iskolában, jó tanárok itt nálunk is tudnak értelmes, felkészült gyerekeket megtanítani ezer hasznos dologra. Nem az a kérdés, minek nevezzük a tantárgyat, az a kérdés, mi folyik az órán. Most is lehet kreatívan, ötletesen, vagy éppenséggel vasszigorral tanítani.

És hiszem azt, hogy a magyar tanárok jelentős része is képes bármilyen korszerű felfogáshoz alkalmazkodni. Most persze a finn modellről szóló cikket megosztók egy jelentős része azt is hozzáteszi, ez nálunk lehetetlen, a mi tanáraink erre alkalmatlanok, nem való nekik ez a felfogás és így tovább. Valljuk be, kicsit tanárellenes a hangulat. És a finnek egészen biztosan nem mennének semmire a remek ötleteikkel, ha a tanár és a szülő folyamatosan gyanakodva méregetné a másikat.

Van bőven képzett tanárunk, sokuktól nem idegen a másféle felfogás. De én megértem azokat, akik nem törik magukat. Ha a diák lusta és nem jók a jegyei, akkor nem őt vonják kérdőre először, hanem nyilván a gonosz pedagógust. A parlamenti választásokhoz igazodva jönnek elő új alaptantervek, az új kurzushoz igazodó könyvek. És persze a fizetés is változik, ilyen-olyan besorolások között lavírozó tanárok számolgatnak, akkor most bárki honorálja-e a befektetett pluszmunkát, vagy inkább csak le akarják majd állítani, nem kell itt pattogni, daráld le a tananyagot és ne akarj kreatívkodni. Arról nem is beszélve, hogy vajon melyik iskolában van a tanárnak szabad kerete arra, hogy meg is tudja valósítani újszerű ötleteit? Ahol fénymásolópapírra se futja, ott nehéz interaktív oktatásba fogni.

Szóval én nem csak a tanárokban keresném a hibát. Nézzük meg, tudnának-e más felfogásban dolgozni, nyitottak-e az újdonságra, tudnak-e alkalmazkodni a változásokhoz! Ám úgy, hogy ezeket az újszerű koncepciókat támogatja a politika, a társadalom is, nem pedig kicsinyes célok miatti összecsapások színtere lesz az iskola. És persze hosszabb távon kellene gondolkodnia mindenkinek, nem pedig a feje tetejére állítani mindent négyévente.

Vissza lehet állítani az iskolák és a tanárok megbecsülését. Nem is kell sok hozzá, először gondoljunk vissza arra, hogy bizony szinte mindannyiunknak volt fontos, meghatározó tanára általánosban vagy a középiskolában. Kit szeretni lehetett, más képes volt a számunkra ideális irányba orientálni minket, és volt olyan is, aki csak követelt és számonkért, de úgy, hogy ma is tudunk alapozni az ott begyakoroltakra. Természetesen rossz tanárt is ismertünk, és én is szoktam általánosítva morogni rájuk, pedig ez nagy hiba, mert elég lenne a saját emlékeimhez visszanyúlni.

Például az én műszaki középiskolámban akadtak igen komoly szakmai hátterű és felkészültségű tanárok. Volt egy, aki nem törekedett arra, hogy különösebben imádják a diákjai, viszont amit fizikából, feladatmegoldásból megtanultunk, az végigkísért az egyetemen, sőt, ma is hasznát veszem. A régi időkben pedig több volt az olyan, iparban hírnevet szerzett szakember, akinek a tudása megkérdőjelezhetetlen volt. Apám ugyanabba az iskolába járt három évtizeddel korábban, mint én, és máig tudja sorolni, milyen nagyszerű mérnökök tanították. Volt, aki a szakmát szerette, de a tanításnak az osztályozós része egyáltalán nem érdekelte, ezért év végén elővette a naplót, minden diák nevét felolvasta, majd közölte az osztályzatot: "Vagy jobb, vagy rosszabb- hármas."

Ha úgy nézzük, ez már maga a témakörös tanítás. Az osztályzat lényegtelen, egy konkrét szakmai probléma felvetése, megoldása van a középpontban, aminek megértéséhez szükség van más területeken való jártassághoz. És biztos vagyok benne, akadtak még bőven ilyen tanárok, akik az alap fizikán vagy történelmen túl be tudtak vonni más dolgokat is egy tanórába. Csak épp ezeknek a tanároknak olyan tekintélye volt, hogy egyetlen szülőnek sem juthatott eszébe beszólni, miért nem a tankönyvet tanítja és kéri számon betűre. Ha mégis volt aki ilyen merészségre vetemedett, mindig megvolt rá a megfelelő, korrekt válasz. Nálunk például a fizikakönyvet elő sem vettük, tanárunk szerint nem voltak alkalmasak, gyakorlatilag az órákon lediktált nekünk egy jobb, használhatóbb tankönyvet. Volt benne kiemelés, aláhúzás, minden. És egy év alatt három spirálfüzetet írtunk egy tele, ami benne volt, az többet ért mint a "hivatalos" tankönyv. Ilyen embernek aztán lehetett okoskodni kívülről...

Ma viszont már neki is nehéz dolga lenne. Nem tudom, régen jártam középiskolába, bizonyára sokminden megváltozott, amit hallok a fiatalabbaktól, az nem túl biztató. De simán lehet itt is közelíteni a finn modellhez, csak bízzunk a tanárokban, teremtsük meg számukra a feltételeket, ne módosítgassuk a szabályokat az aktuális politikai széljárásnak megfelelően és persze a diákokban is tudatosítsuk, nem értünk, magukért járnak iskolába. Régen megvolt ez a fajta konszenzus, és nem meglepő módon sikerült a hagyományos tantárgyalapú modellel is nagyszerű tudósokat, mérnököket, bölcsészeket képezni.

A jó modell nem arról szól, hogy tantárgy helyett projektek vagy témakörök vannak, hanem arról, a társadalom mit gondol az iskolákról. Ha mi nem tudunk felzárkózni, azt nem a tanárokra kell fogni kizárólag- közös munka, mindannyiunk hibás benne.

Valószínűleg a kamu utazós szelfi az egyik legszánalmasabb műfaj a világon. A trükk roppant egyszerű: az ember választ egy nagyfelbontású, látványos tengerparton készült felvételt, amit a telefonjával úgy fotóz le, hogy másik keze két ujját behajlítva az objektív elé teszi. Egy kis ügyességgel ez úgy fog kinézni, mint ha az illető a térdei között fotózta volna le az álom-beachet. 

Kis gyakorlással beletanulhat bárki, és lehet gyártani a fotókat, amitől a haverokat elönti a sárga irigység. Azoknak az embereknek való ez az egész, akik az életüket a Facebookon élik- ez igaz a fotósra is, meg azokra is, akik csak mások tevékenységének követésével élnek közösségi életet.

Számtalanszor megírták már, hogy a közösségi oldalakon óvatosan érdemes megosztani információkat és képeket, figyeljünk arra, kinek láthatóak a bejegyzéseink, ám a nagy helyzet az, hogy igen sokan imádnak mindent feltenni, ami épp csak történik, és pont annak örülnek, ha az ismerősök ismerőseinek ismerőseihez is eljutnak ezek. Sokan vagyunk kicsit magamutogatók, és időnként feltolunk egy képet egy utazásról, vagy mesélünk valami örömteli eseményről is. Néha irigykednek ránk, néha sajnálnak minket, néha velünk örülnek. 

Nyilván ilyesmit akar kiprovokálni az is, aki kamu utazós fotót tesz fel. Csak pont a lényeg hiányzik: akkor eshet jól más irigysége, ha tényleg ott vagy azon a fantasztikus helyen. A szobádban gubbasztva, miközben az őszi eső veri odakinn az ablakot, még gondolatban sem repülhetsz el arra a tengerpartra egy ilyen szánalmas kamuszelfivel. Irigykedik rád valaki? Hát, remek. És, mit érsz vele, ha ő esetleg valamikor eljuthat oda, ahova te csak így "utaztál el"?

Furcsák vagyunk mi, emberek, ez nem is kétséges. Új viselkedési formák kerültek elő azzal, hogy a társadalmi élet színtere az internetre tevődött át. Vagyis valójában mindig is szerettük volna, hogy legalább egy kicsit a figyelembe középpontjába kerüljünk, de most kéznél vannak az eszközök, amivel gyorsan kiharcolhatunk pár percnyi reflektorfényt. 

Ha nem is készítünk ilyen képeket, azért elgondolkodhatunk rajta, mennyiben mutatunk valós képet magunkról a feltöltéseinkkel és megosztásainkkal? És vajon jó-e, hogy elsősorban azokkal osztjuk meg mindennapjainkat és élményeinket, akik az interneten követnek minket? Néha azért nem rossz a valóságban is leülni az igazi barátokkal dumálni egy jót. A telefont pedig akár ki is kapcsolhatjuk, nem feltétlenül kell képeket készíteni és azokat megosztani. Egyszerűen csak megéljük a dolgokat, anélkül, hogy azt éreznénk fontosnak, mások is tudjanak azokról.

Hihetetlen, hogy alig pár éve még fel sem merültek ilyen kérdések. Vajon merre tartunk, hogy fog kinézni ez az egész egy évtized múlva?... Bevallom, már tippelni sem merek. 

Egy olcsó Ikeás képet állítottak ki egy galériában vidám holland fickók, és kíváncsiak voltak a "műértők" véleményére. Nem lep meg senkit nyilván, hogy sokan el voltak ájulva a kép hihetetlen művészi értékeitől, és volt, aki egyenesen 2,5 millió eurós(!) értéket is el tudott volna képzelni az alkotásról. Tiszta mázli, hogy bármelyik nagyáruházban megkaphatja 10-ért...

Azt hiszem, az ember mondhatja ezt, ez egy szemtelen trükk, becsapják szegény galérialátogatókat ezzel, akikre hatással van a közeg, meg mittudomén mi minden. Jogos, ez egy átverés, az utca emberének megtréfálása- ilyen videókból milliószámra láthattunk repülőgépek fedélzeti szórakoztató programjában, csak itt nem a váza törik össze, hanem magas művészetnek állítanak bele olcsó tömegterméket.

Csak hát a sztorinak van egy másik oldala is, amit meg kell említeni. Bizony a kedves műértők, sznobok pedig másokat csapnak be azzal, amikor csalhatatlan szakemberként, fölényesen mutatnak rá műveletlenségünkre, amikor nem ismerjük fel egy alkotásban rejlő értékeket. Úgy tesznek, mintha értenék, mint jelent az, hogy a festmény reflektál és gondolatokat ébreszt. Kontextusról és releváns témákról beszélnek, akkor is, ha az egész csak egy mutatós giccs. Nyugodtan olvasgathat bárki hazai cikkeket is, ott is akad bőven olyan sommás megállapítás, hogy valami nem elég korszerű, nem "kommunikál", és így tovább. 

A mai műértés sznobvonalához amatőrként is könnyen felzárkózhatunk. Mielőtt véleményt mondunk, nézzük meg az árcédulát, és ha elég magas, akkor jöhetnek a közhelyek. Elég néhányat betanulni. Csak akkor vigyázzunk, ha ismeretlen a festő neve vagy nincs ár feltüntetve sehol, mert akkor lehet, hogy gonosz módon be akarnak csapni! A vicces hollandok az Ikea-képet Ike Andrews-alkotásként állították ki, hátha valaki rájön az átverésre- a nézőket viszont nem készítették fel előzetesen ilyen hasznos, a mindennapi életben elengedhetetlen tudást átadó blogbejegyzések.

Félreértés ne essék: természetesen van jó kortárs művészet és van jó szakértő is. Miért ne lenne? Csak blöff legalább annyi van, alkotói és nézői szinten egyaránt. Nyugodtan hallgathatsz a saját megérzéseidre is, nem kell más véleményét egy az egyben átvenned. Akár azt is fel lehet vállalni, ha valami méregdrága alkotást nem tartasz semmire, és az sem szégyen, ha egy Ikeás képtől leesett az állad. Biztos vagyok benne, engem ugyanígy át lehetne verni olyan területen, amiről azt hiszem, valamelyest értek hozzá.

Legyünk őszinték magunkkal szemben is, ennyi az egész. És ha melléfogunk, akkor bátran nézzünk szembe a sznobizmusunkkal önironikusan: a fenti videóban páran jót kacagtak saját magukon. De néhányan olyan arcot vágtak, ami jelezte, hogy gyalázatosnak, alantasnak tartották az átverést- ami mellesleg éppen olyan ügyes és ötletes volt, mint egy korrekt kortárs alkotás. Nos, akik ilyenkor nem néznek a tükörbe otthon, hanem továbbra is tévedhetetlennek tekintik magukat mert őket csak egy alacsony színvonalú médiahekkbe rángatták bele, tehát minden a helyzet hibája, azok menthetetlenek. Mindenki más számára van remény.

Jó kis beszámolót olvastam arról, hogy a napfogyatkozás kedvéért a Feröer-szigetekre elzarándokolt több ezer turista mennyire felháborodott a felhős időjárás miatt, ami "tönkretette" az élményt. Lantos Gábor írása szerint (itt olvasható) még a pénzüket is visszakövetelték volna páran, mintha egyenesen egy elmaradt színházi előadásról lett volna szó.

A helyzet természetesen abszurd, nevetséges. Komolyan nem érti az ember, tulajdonképpen kivel is perlekednének a csalódott utazók: a felhőkkel? Persze, így azért nem volt az igazi a buli, de lássuk be, a világ bizonyos részein az évnek a szakában nem szokatlan a felhős időjárás. A Feröer-szigeteken is előfordul...

Nézhetjük úgy is, ez bizony maga a fogyasztói társadalom. Napfogyatkozásért fizettem, azt akarom kapni, slussz. Ha nem tudják prezentálni, pénz vissza, mert a turista becsapottnak érzi magát. Gyakorlatilag megszoktuk, hogy bármilyen helyzetben reklamálhatunk, és lelkesen verjük is az asztalt, ha valami nem pont olyan, ahogy elképzeltük.

Csak aztán a sztori második elolvasása után egy másik gondolat is megfordult a fejemben. Biztos, hogy minden utazásszervező tájékoztatása kiterjedt olyan fontos részletekre, mi mennyire az időjárás függvénye, mit lehet majd látni? Igen, tudom, hülyének kell lenni annak, aki ebbe magától nem gondol bele, de ha felidézzük, állítólag még azt is bele kellett írni a fogalmatlanok kedvéért a mikrók használati utasításába, hogy élő állat szárítására nem használható... 

Kíváncsi lennék, mi is szerepelt az utazási irodák ajánlataiban. Manapság már ott is repkednek a "garantált" dolgok. Nyilván a bombasztikus marketingszöveggel eladott utazásokat méregdrágán kínálták, még az is lehet, hogy pár ember kiharcol némi visszatérítést, és az irodák így sem járnak rosszul... Ha a turista meg akarja kapni a tutit, meg is ígérik. És ha a prospektusok csak arról szóltak, hogy milyen fantasztikus lesz Feröeren a napfogyatkozás, és sem azt nem hangsúlyozták, az élményt befolyásolhatják a felhők, sem arra nem tértek ki, mennyi más, legalább annyira fantaszikus élmény várható arra, mint az a pár perc sötétség, akkor a vendégek felháborodása már majdnem indokolható is.

Persze csak majdnem, mert a magamfajta akkor érezné magát igazán hülyének, ha rájönnék, én voltam az, aki mindenfélét úgy képzeltem el előre, hogy az esetleges befolyásoló tényezők eszembe se jutottak volna. Aki sokat utazik, jól teszi, ha felkészül arra, váratlanul változhat a program- de nem csak rossz, jó irányba is. Hányszor előfordult, hogy valamit nagyon szerettem volna, és nem úgy jött össze, ahogy elképzeltem! És milyen sok alkalommal történt olyan, hogy valami különleges kalanddal kárpótoltak a csalódásokért... 

Többek között ezekért a váratlan meglepetésekért is szeretek annyira utazni. Pont ezért nem hiszem, hogy túl gyakran fogok "garantált" napfogyatkozásokat ígérő méregdrága utakra befizetni. Jobban bízok magamban, a saját szervezésemben, és úgy még a balfogásokért is büszkén vállalom a felelősséget. Ha magadnak köszönheted, még a tévedésből is örök emlék lehet hosszabb távon. A jó élményekből pedig többszörösen...

A Top Gear-mizéria még messze nem zárult le. Jeremy Clarkson legutóbbi balhéja után kérdéses, folytatódhat-e a műsor, ha igen, beugorhat-e más a helyére, és a másik két műsorvezető, Richard Hammond és James May ebben a formában folytatná-e tovább. Itt nem csak rengeteg rajongó szórakozásáról van szó, hiszen ha a trió együtt aláír egy másik csatornához, mehet tovább a verkli, maximum más címmel. A lényeg inkább a pénz.

Egyszerűen hihetetlen innen nézve, hogy a BBC mint közszolgálati televízió ilyen bődületes pénzeket szakíthat egy műsorral. Sokan éltetik Clarksont, aki annak idején a szemtelen stílusával és az őrültségekre kihegyezett kihívásokkal megújította a Top Geart, de kellett azért hozzá egy csatornavezetőség is, ami jóváhagyta és finanszírozta ezt. Kellően nyitottak voltak hozzá, hogy elfogadják, nem a dögunalmas autóteszteké a jövő, ahol valami kisautóban keresi a pohártartó egy jól fésült fickó, hanem ez már kevés. Bőven megelőzte a riválisokat a Top Gear, de ismétlem, ez bizony nem egyetlen ember érdeme. 

És éppen ezért én akkor sem féltem a BBC-t, ha Clarksonék elmennek. Ne feledjük, nem ez az első világsikerű műsora a brit közszolgálati televíziónak! Például olyan legendás szórakoztató sorozatokat forgattak, mint az akkoriban roppant formabontó Monty Python's Flying Circus, vagy a legendás Fawlty Towers (Waczak szálló). Klasszikus irodalmi művek feldolgozásában is jeleskedtek, ott van például a Büszkeség és balítélet. Sci-fi és krimi- Doctor Who és Sherlock.

Aztán a híres ismeretterjesztő- és dokumentumfilmek! A Kék bolygót is eladták az egész világon, amiből még mozifilmet is összevágtak, csak ennek a bevételek 30 millió dollár volt. David Attenborough nevét is a természetfilmek tették ismertté számos országban. Nem egy csatorna van, ami gyakorlatilag a BBC-től vásárolt ismeretterjesztő filmekre alapoz, és így tud minőségi programot sugározni.

Szóval a Top Gear ugyan a koronaékszere ennek műsorkínálatnak, de nem az egyetlen, ami színvonalas és jól eladható. Ismétlem, nekünk nehéz azt felfogni, hogy a közszolgálatnak lehet egy ennyire sikeres üzleti oldala is, amihez minden szinten profizmusra van szükség, egyetlen műsorvezető kevés hozzá. Ki kell választani a megfelelő arcokat, menedzselni kell a gyártást, a promóciót, nagyon jó szerkesztők, operatőrök, rendezők kellenek és így tovább. A BBC ebben így együtt jó- nem az tette naggyá őket, hogy egyszer bekopogtatott hozzájuk Jeremy Clarkson. Közösen tették sikeressé az autós őrületet, és bármi lesz a sztori vége, már mind a ketten nyertesek. Clarkson és két társa gazdag és híres lett, a BBC pedig eddig is rengeteget kaszált. 

Ilyen szempontból ebből a buliból már egyikük sem jön ki rosszul. Aztán lehet, hogy átmenetlileg ez a komoly bevétel valamelyik rivális csatornához vándorol, ha Clarksonéknak tényleg mennie kell, és a BBC-nél valami űr keletkezik. De azt se feledjük, ez az állandó túllicitálása a hülyeségeknek nem folytatható örökké. Egyáltalán nincs az kőbe vésve, hogy öt év múlva, amikor már nehéz lesz felülmúlni az eddig elsütött ötleteket, ugyanolyan népszerű lesz a Top Gear. 

És a jó műsorgyártó akkor is folyamatosan keresi az újszerű ötleteket, amkor egy program épp a csúcson van. Biztos vagyok benne, a BBC-nél már rég dolgoznak a következő nagy dobásokon. Mi pedig csak nyerhetünk: Clarksonéknak valahol biztos folytatódik a műsora valamilyen formában, míg a BBC garantáltan színvonalas műsoraira ugyanúgy számíthatunk. Az sem kis dolog, hogy ennyi idő át sikerült együtt dolgozniuk mindenki megelégedettségére, mert Clarkson stílusába mindig is bele volt kódolva a balhé. Megjegyzendő, ez is kellett a figyelem folyamatos fenntartásához. Ezt is profin kezelték eddig.

Szóval bármi lesz, nekik nem kell megijedni attól, mit hoz a jövő. Ha fél évszázadon át sikerült megújulni, a televíziós műsorkészítés élvonalában maradni, akkor most is menni fog ez. Egyszerűen csak azt kell csinálni, amihez a legjobban értenek. Mert arrafelé a közszolgálat is a hozzáértésről szól...