Április 3-án több színészlegenda ünnepelheti vagy ünnepelhette szülinapját: Alec Baldwin, Eddie Murphy, Doris Day, vagy a tévéből jól ismert Cobie Smulders. Ám nem is volt kérdés, kiről kell megemlékezni, amikor a névsort átfutva felbukkant Marlon Brando neve.

A keresztapa, Apokalipszis most, Az utolsó tangó Párizsban, A vágy villamosa, Rakparton- megannyi emlékezetes film, ahol fontos szerepe volt Brandónak. Az 1924-ben született színész már egészen fiatalon sztár lett a színházban, aztán jött a megkeresés Hollywoodból, ahol A vágy villamosával robbant be. Szexszimbólummá vált, Oscar-jelölést is kapott, előtte állt a fényes karrier.

Brando sajátos személyiség volt: nem számított könnyű embernek, zavaros magánéletéről is jól ismerték (állítólag 17 gyereke született különböző szeretőitől, feleségeitől), de a tehetségét soha, senki nem vitatta. Fiatalon mint életerős, vonzó férfi nyűgözte le a nézőket, míg keresztapaként már egy egészen más arcát mutatva bizonyított, ezért nyerte el második Oscar-díját.

80 esztendős korában hunyt el, de hiába telt el azóta egy évtized, a Marlon Brando név ma is jól cseng a filmrajongók körében. És ez valószínűleg így is marad, mert olyan ikonná vált, akin nem nagyon tud fogni az idő...

A fotózás nem feltétlenül a technikáról szól: tudjuk, vannak dolgok, amikhez kell a megfelelő objektív, a nagyobb fényérzékenység, de sok téma van, ami abszolút nem a gépről szól. Csakis a fotóson múlik, mit vesz észre, és abból mit tud megvalósítani.

A tehetséges embereknek elég egy mobiltelefon is egy ütős képhez. Persze ezeknek a kamerája is sokat fejlődött, sokkal kevésbé korlátozzák az alkotót, de bármennyit is tudnak, nem lehet őket összehasonlítani egy csúcsminőségű cserélhető objektíves géppel. Viszont van egy nagy előnyük, mégpedig az, hogy mindig kéznél vannak, egy pillanat alatt elő lehet őket venni ha valaki felfigyel egy szituációban rejlő lehetőségre. És sok esetben csak az számít, van-e kamera vagy nincs- hogy milyen, az kevésbé fontos.

A Sony World Photography Awards verseny mobilfotós kategóriája kapcsán el lehet elmélkedni ezeken. Erről azért hallhattunk többet, mert az igen erős mezőnyben második helyezett lett M. Schmidt János egy remek fotója, amit a Nyugati pályaudvaron készített.

Az embernek leesik az álla, pedig gondoljunk csak bele: mindannyian járunk vasútállomásokon, és mindenkinek van kamerás mobilja. Hányan figyelünk fel az ilyen szép fényekre, és mennyien tudjuk ezt ilyen színvonalasan megörökíteni? Nekem egy lényegesen jobb géppel sem sikerülne, szóval maximális elismerésem a fotósnak.

A verseny többi felvétele sem rossz egyébként. Jó áttekintést adnak arról, mennyi szituációban lehet használni a mobilok kameráit. A különleges fények megörökítése különösen kemény dió ezekkel, míg más képeken egyszerűen csak a váratlanul feltűnő izgalmas szituáció gyors lefotózása a cél, ahol a technika másodlagos, a fotós gyors reakciója a kulcs. És persze van olyan is, amikor valahol sétálva, nézelődve feltűnik egy jól megörökíthető kompozíció, ami talán komolyabb géppel szebben is megfotózható lenne, de mobillal is korrekt lesz a végeredmény.

Sokat elárulnak ezek a képek arról, hogy a fotózás ezerféleképpen lehet izgalmas. És persze azon is elgondolkodhatunk, hogy ha egy átlagos mobillal ilyen remek képeket lehet készíteni, akkor a mindenhonnan ránk özönlő unalmas pillanatképek helyett talán érdemesebb lenne kevesebb, de jobban sikerült fotót megosztani. Nem a technikától függ a végeredmény, hanem csakis tőlünk- akkor is mi döntünk, amikor komponálunk, és akkor is, amikor a képeinket válogatjuk majd feltöltjük...

Egy blogger, Rachel Hollis feltöltött egy képet az intsagramra, ami rögvest netes szenzáció lett. Pedig csak ő maga látható rajta bikiniben, harmadik gyermeke születése után- csinosan de nem hibátlanul, kiretusálva. Afféle őszinte "ez vagyok, vállalom, büszke vagyok az életemre és magamra" típusú fotó ez, amit aztán százezrek osztottak meg.

Természetesen az életmódmagazinok, női oldalak sem maradhattak le a divathullámról, mindenki közzéteszi lelkendezve Rachel mosolygós képét. Kapja a virtuális vállveregetéseket, nyilatkozgat a televízióban, és ettől az ember hülyén érzi magát kicsit. Bevallom, én személyesen egyetlen, sokadik gyerekének világra hozatala után kifutóra álló szupermodellt sem ismerek. Akikről tudok, azokat pont ugyanazok az oldalak ajnározták, akik most ezt a hölgyet állítják példaképként az olvasóik elé.

Tudom, média. Nem kell komolyan venni. De néha azért jó lenne. És nekem mindig is hiteltelen volt, amikor az öntudatos anyukáról szóló cikk mellett vagy alatt máris ott van egy "átalakítunk bombanővé" cikk, amiben stylistok csapata dolgozik azon erősen, hogy valaki még véletlenül se hasonlítson átlagos, hétköznapi önmagára. Aztán sorakoznak a cikkek, amik arról szólnak, miképp lehet gyorsan, könnyen bombanővé válni szülés után. 

A blogger képénél fontos volt a megjegyzés is, hogy nem csak egyszerűen vállalja önmagát, hanem tudja, ő így is a világ legszebb asszonya a legfontosabb férfi számára: gyermekei apja pontosan tudja, mivel jár közös életüknek ez a része. Ezt azért mindenki feljegyezheti magának, aki feltétlenül tanulságot keres a sztoriban. Fontos, hogy az ember jól érezze magát a bőrében, és fontos az is, hogy az is elfogadja őt olyannak, akivel együtt él. De nem egy fotó erejéig, hanem éveken, évtizedeken át. Na ez a kihívás, nem pedig egyszer ügyesen pózolni a kamera előtt.

Ez mind-mind arról szól, hogy az ember önértékelését ne felületes cikkecskék befolyásolják. Könnyen össze lehetne zavarodni ezeket olvasva: az ember bátran menjen a tengerpartra bikiniben akárhogy is fest, vagy egy évnyi kemény gyúrás és profi kozmetikus és stylist felkészítése nélkül még a sarki boltba se ugorjon le? A magazinokat olvasva nem eldönhető ez a fontos kérdés...

Akad még pár millió nő Rachelen kívül, aki éli az életét annak biztos tudatában, hogy nem vár rá modellkarrier. Talán most majd megszaporodnak a képek a magukat bikiniben vállaló anyukákról, de ez valahol ugyanúgy csak egy póz, mint a fantasztikus változást megörökítő előtte-utána fotók. Hosszú távon ezek csak múló pillanatokat megörökítő képek, és kész. Az öt percig tartó hírnév világát éljük, ehhez tökéletesen illeszkedik a trend. A baj az, amikor valaki egy egész életen át ezt az öt perc figyelmet próbálja kiharcolni magának, aztán ha netán összejön, kiderül, ez nem kárpótol az elvesztegetett évekért, a talán hétköznapibb, mégis boldog életért. 

Rachel Hollis nem lett attól se ikon, se példakép, mert feltöltötte azt a képet. Ha valamiért irigyelni lehet, az inkább az, ha tényleg boldog, elégedett házasságban él, és ez így is marad élete végéig. De erről ez a fotó nem árul el semmit...

A Kossuthkifli kapcsán eltűnődtem azon, hogy az utálatnál is van rosszabb: az érdektelen közöny.

A többszázmillió forintból készült új magyar sorozatról előzetesen sok szépet leírtak. Van aki nagyon dicséri Fehér Béla regényét, merész vállalkozásnak gondolva a megfilmesítést. A költségeket boncolgatva megjelent mennyi helyen kellett profi számítógépes grafika, ott vannak a díszletek, a kosztümök, a nagy stáb, a sok színész. A megújult közmédia vezércsatornájának kinevezett Duna TV új zászlóshajójának szánták, a március 15-i ünnepléshez időzítették a bemutatót, szóval a Kossuthkifli szépen fel volt vezetve.

És most? Még tart a sorozat, nem tudom épp hanyadik epizódnál, és üres, süket csend veszi körül az egészet. Nem beszédtéma, nincsenek dühödt szidalmak, nem nagyon emlegeti senki a felesleges pénzszórást. Megjelent egy-két kritika, amik nem sok vizet zavartak: páran kedvelték, páran nem, de érződött, a sajtómunkások is inkább azért nézték, mert ez a munkájuk része.

Én magam adtam neki egy esélyt, belenéztem a közmédia oldalán, de pár perc után egyszerűen képtelen voltam rá figyelni. Nem az én stílusom a beszédmód, a színészi játék, néhol nehezen volt érthető a hang, szóval egyszerűen csak kikapcsoltam és ennyi. Bizonyára van, akinek tetszik, de a sorozat Facebook-oldalán sincs különösebb visszajelzés, se pozitív, se negatív megjegyzésből nincs sok.

Az adatok is árulkodóak: a Magyarország, szeretlek! vezeti fel a Dunán, aránylag nagy közönségaránnyal, aztán amikor kezdődik a Kossuthkifli, az emberek rögvest átkapcsolnak máshova. Tegnap a meccset időnként a nézők 25 százaléka választotta, míg előtte az új magyar sorozatot öt százaléknyian se követték, még az M1-et is többen nézték ugyanabban az idősávban. Tudom, hogy nem lehet mindent számokban mérni, de amikor valami ilyen sokba került, akkor bizony mérleget illik vonni, és egyelőre vaskos a bukás. Akik azt jósolták, klasszikus válik belőle, azok tévedtek, nem is kicsit. Még csak gyűlöletből sem nézik az emberek, és ezt alkotóként megélni borzalmas lehet.

Én csak azt nem tudom, hogy ezt vajon senki nem látta előre? Nem érezték, hogy itt valami baj lesz a koncepcióval? Annyi ember bábáskodott a projekt körül, miért nem bökte ki valaki, hogy gondoljuk át ezt az egészet, mert nem fog működni? Legalábbis az a cél biztos nem valósul meg, amit hangoztattak, hogy ez egy valóban széles közönséget érdeklő sorozat lehet. Egy szűk réteg szórakozásának ugyanis picit drága mulatság volt. Nem tudom, miért nem próbáltak még a forgatás idején tesztelni, sőt, még előtte oda lehetett volna adni a könyvet a szomszéd néninek meg a középiskolás unokájának, és ha egyikük sem vevő rá, akkor át lehetett volna gondolni ezt az egészet.

Manapság rettentően nagy divat ekézni Jókait (lám, ő legalább kivált valami indulatot!), de mégiscsak az van, hogy A kőszívű ember fiait mindenki látta, és még ma is sokan nézik szívesen újra. Nem szégyen eltanulni, mi volt az, ami miatt egy film képes volt megragadni a nézőket, és mi az, ami elriasztja őket. Utóbbinál elég lett volna megnézni a hazai filmtermés jelentős részét, "remek" példák tucatjait találhatjuk köztük. Ott is az a fullasztó, nyomasztó érzés okozhat kellemetlen pillanatokat a készítőknek, hogy már szidni se akarja őket senki. Legyintés, majd jön a felejtés homálya.

Komolyan sajnálom, ha ez vár a Kossuthkiflire is- a jelek ezt sugallják. De az én sajnálatom csak a laikus néző merengése; a profi stáb, az ott dolgozó jól fizetett emberek viszont már szakmai szemmel nézve is kielemezhetnék, mi csúszott félre. Semmiféle utólagos magyarázkodás nem nyom a latban, ami a parádés alapanyagról, az elkötelezett munkáról és a sok erőfeszítésről szól, amikor nézettségről beszélünk. A tévénéző ugyanis már csak a végeredményt látja, és soha nem a forgatásról mond ítéletet az elkapcsolással, hanem a kész filmről. 

Szóval volna mit átbeszélni. Ha már az utca embere nem nagyon gondol semmit a Kossuthkifliről, legalább a szakma vitatkozzon róla...

A ma már legendás amerikai rendező, Quentin Tarantino március 27-én töltötte be az 52. életévét, így aztán filmkedvelőként élnem kell az alkalommal, hogy szóljak róla néhány méltató szót.

A kötelező köröket mindenki tudja: videotékás és igazi filmrajongó volt, néhány műfajért különösen lelkesedett. Először forgatókönyvíróként tűnt fel a szakmában, majd jött első saját rendezése, a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs), amit minden idők egyik legjobb független filmjének tartanak. Aztán 1994-ben került mozikba a Ponyvaregény (Pulp Fiction), ami klasszikussá vált, talán az egész évtized leginkább meghatározó filmje. Tarantino nem túl sűrűn jelentkezik új filmekkel, de a rendezés mellett időnként emlékezetes szerepeket is elvállal. Kapott már Oscar-díjat és Arany Pálmát, elismeri a szakma és a közönség is.

Szóval ezek közismert tények. De mivel nem csak kedvelem a filmeket, hanem amatőrként magam is filmezgettem, más emlékek is eszembe jutnak. Fiatalon, a kilencvenes évek közepén mind hatása alá kerültünk a Ponyvaregénynek, és ez szerintem így rendben is van, mert ifjonti hévvel mind ilyen dolgokért rajongunk. Az ember elemezgette, kereste a finomságokat a forgatókönyvben, elgondolkodhattunk rajta, mitől is olyan zseniális.

Az akkori fiatal független filmesek egy része idehaza még ezen is túlment, epigonként gyártották a hosszú de bűnrossz amatőrfilmeket, ahol félrefordított pisztollyal, káromkodva próbáltak valami csavarosnak gondolt, de inkább erőltettt sztorit Tarantino stílusában megrendezni. És ilyenkor derült ki sokak számára, hogy a Ponyvaregény nem egy ötletbörze mozgóképen, hanem annál sokkal-sokkal több. Mindennek helye van a sztoriban, és minden döntés a film kapcsán bizonyos célt szolgált. Nem gengsztert játszani próbáló, de színésznek teljesen komolytalan srácok próbálták lökni a dumát, hanem John Travolta vagy Bruce Willis. Nem véletlen, ki, mikor, milyen ruhát visel, funkciója van a zenének és így tovább.

Tarantinónak van egy komplex víziója, és ez leginkább akkor derül ki, amikor egy Kill Billt végignéz az ember, ahol egészen hihetetlenül kimunkált jelenetek is akadnak. Lehet, hogy összességében egyik vagy másik filmje jobban tetszik az embernek, az viszont kétségtelen, mindegyikbe rengeteg munkát és koncepciót tett.

Szóval a játékpisztollyal ugráló hülyegyerekek egyikéből sem lett méltó utódja, és gyanítom, nem csak nálunk volt ilyenből rengeteg, hanem külföldön is. Annyira jónak, frissnek tűnt amit csinál, és mellette sokan elhitték, ez a stílus le is utánozható, hogy kézenfekvő volt a koppintás. Aztán jöttek a nagy csalódások, a többi amatőr meg a haverok lesajnáló pillanatása, hogy "nem baj, azért megpróbáltad..."

A manapság ezzel-azzal filmező fiatalok számára is az a legnagyobb tanulság Tarantino életművéből, hogy lehetnek kedvenceid, akarhatsz visszanyúlni bizonyos műfajokhoz, de ha ebben az egészben nincs egy egyéni, saját koncepciód, valami, ami a te saját hangod, akkor az egész csak időpocsékolás, mert innen-onnan összelopkodott katyvaszt eredményez. Persze néha fáj, amikor az ember rájön, hiányzik belőle ez a fajta tehetség, de előfordul az ilyesmi. A filmeit ettől még szerethetjük, sőt, talán még többre értékeljük azokat, ha már igazán megértjük, mitől működnek, és minden könnyedségük ellenére mennyire profi munka áll mögöttük.

Isten éltessen, Quentin!