A Feröer-szigeteken lehetett megfigyelni idén a teljes napfogyatkozást (már ahol nem takarták felhők a napot, felidegesítve a fizető turistákat), és egy helyi metálbanda úgy döntött, egy különleges klip forgatására használja ki az égi jelenséget.

A Hamferð tagjai szépen kivonultak egy sziklára, és élőben adtak elő egy szerzeményt, aminek szövegéből én személy szerint semmit sem értek (és vélhetően nem vagyok ezzel egyedül az országban), a napfogyatkozás hangulatához viszont illik. A környezetükben pedig történik, ami- elsötétül minden, csak a kitakart napkorong széle látszik, majd ismét visszatér a fény.

Szóval ügyesen kihasználta a banda ezt a megismételhetetlen helyzetet, és készítettek egy ütős klipet, amit reményeik szerint elég sokan meg is néznek majd szerte a nagyvilágban. A vicc az, hogy csak ki kellett menniük egy órácskára egy alkalmas hegyre, a nappali sötétség idején. Értelemszerűen egy lendülettel vették fel az egészet, bizakodva abban, hogy nem csúszik hiba a számításaikba (elképzeljük amint valamelyikük benyögi: "ezt elcsesztem, csináljuk meg újra!"), és már meg is volt az anyag. 

Kreatív elmék, szó se róla...

1915. április 21-én született Anthony Quinn, vagyis eredeti nevén Antonio Rudolfo Oaxaca Quinn Mexikóban. A leghíresebb szerepében görögöt alakító színész még gyerekként költözött családjával Los Angelesbe, és ugyan érdeklődött az építészet iránt is, már a harmincas évek második felétől filmekben szerepelt.

Származása miatt nem meglepő módon gyakran alakított a filmekben latin vagy arab szereplőket. Csak később jött az igazi áttörés: 1952-ben a Viva Zapata!, ahol a másik sztár Marlon Brando volt. Ezért megkapta az Oscart is, első mexikói-amerikai színészként. 1954-ben Fellini egyik legismertebb filmjét vitte a hátán, ő volt Zampano az Országútonban. A párizsi Notre-Dame 1956-ben ismét emlékezetes szerepet hozott neki, Quasimodóként Gina Lollobridgida oldalán szerepelhetett. 

Az európai filmek világában otthonosan mozgó Anthony Quinn 1964-ben a Zorba, a görög címszerepében bizonyíthatott. Michael Cacoyannis filmje újabb Oscar-jelölést hozott neki, és nem nyerte el ugyan, abban a mezőnyben nem volt oka szégyenkezésre: a szobrot Rex Harrison nyerte el a My Fair Lady-ért, de jelölt volt Peter Sellers is Dr Strangelove-ként, valamint Richard Burton és Peter O'Toole is. Nem akármilyen névsor! Oscar nélkül is a filmtörténet egyik legfontosabb alakításának számít a Zorba.

Később is folyamatosan dolgozott, egészen 2001-ben bekövetkezett haláláig. Bőven akadt középszerű filmje is, de az ő helyzetében már sokminden belefért, hiszen emlékezetes alakításai már rég a legendák közé emelték. Magánélete is igazán sokszínű volt, öt nőtől 13 gyermeke született. Persze ez igazán nem sokat számít, amikor filmjeit vesszük számba. Karakteres színész volt, aki magának is köszönheti, hogy ilyen sokra vitte, mert szerepet vállalt néhány klasszikus alkotásban, amiért a szakma elismerését is elnyerte.

És ha egy film a szívügye volt, roppant komolyan vette a munkát. Fellini ragaszkodott hozzá az Országúton Zampanójaként, de egy csúszás miatt Quinn komoly dilemmával szembesült: ugyanakkor forgatták volna az Attila című kalandfilmet is. És képes volt mind a kettőben párhuzamosan dolgozni! Hajnalban kezdett Fellinivel, később pedig átment a másik forgatásra. Ezt nevezik elhivatottságnak? A lényeg az, hogy a végeredmény őt (és persze a rendezőt) igazolta. Így születnek a legendák...

A testvére régén celebbé vált Pippa kiélvezheti a hírnév előnyeit és az ezzel járó árnyoldalakat is. Előbbiek közé tartozik, hogy versengtek a kiadók, hogy könyvét megjelentethessék- a kellemetlen rész az, amikor még egy vacsora után is kritikák össztüzébe kerül. 

Pippa ugyanis Norvégiában járva megkóstolt egy helyi specialitást, egy bálnahúsból készített fogást. A bálnavadászatot már hosszú ideje tiltják az egész világon, de néhány ország, Izland, Japán és Norvégia erre fittyet hányva továbbra is sokat ejt el minden évben. A természetvédőktől ezért rengeteg kritikát kapnak ezek az országok, amelyek imázsán kétségtelenül ront a továbbra is erőltetett bálnavadászat. Ráadásul a nemzetközi közösség minden szempontból akadályozza a bálnahús kereskedelmét, így az Egyesült Királyságban is tilos a vadászat mellett a forgalmazása is.

Szóval Pippa Middleton bálna-lakomát semmiképpen nem tarthatott volna odahaza, de valószínűleg már bánja, hogy Norvégiában belekóstolt a bálnahúsba. Enyhén szólva negatív reakciók özöne árasztotta el, nem csak a természetvédő szervezetek, de magánemberek részéről is. Ma a bálnavadászat a világ túlnyomó részén elfogadhatatlan, és azok is megkapják a magukét, akik akár ilyen formában támogatják. A brit királyi családban egyébként is erős a környezetvédő vonal, Károly herceg is jól ismert arról, hogy minden ilyen kezdeményezést támogat, fia, Vilmos pedig a búvárszövetség elnöke, a tenger élővilágának szerelmese. Így aztán Pippa a rokonságtól is kaphat pár keresetlen szót.

Persze biztos van, aki szerint ez vihar egy pohár vízben, néhány falat a bálnapecsenyéből nem oszt, nem szoroz. Ha átlagemberről lenne szó, nyilván keveseket érdekelne egy ilyen sztori. De Pippa már celeb, és ez sokmindennel jár együtt. Akiről lesifotók készülnek, amikor cicanadrágban kocog egy kicsit, annak arra is gondolnia kell, nem mindegy, nyilvános helyen mit fogyaszt, vagy hogy mit oszt meg az utazásairól.

Be kell látni, a hírességnek felelős gondolkodással is együtt kell(ene) járnia. Tudjuk jól, a valóságshow-k kevéssé intelligens főhőseitől nem nagyon várhatunk megfontolságot, de aki arra törekszik, hogy ne kilógó mellbimbója miatt legyen címlapon, hanem valami értelmes dolog okán, annak illenék odafigyelni arra, mit tesz. Middleton kisasszony kétségtelenül vonzó fiatal nő, ám pusztán amiatt lett ismert, hogy testvére beházasodott a királyi családba. Ahogy ennek farvizén belőle is híresség lett, ugyanúgy a földre is pottyanhat, akár egy rosszul megválasztott vacsora miatt. A bálnák és delfinek ma a leginkább kedvelt élőlények, fatális hiba volt erre nem gondolni. Van pár dolog, ami ma a nyugati országokban tabunak számít, és a tengeri emlősök vadászata is ilyen.

Ugyan vannak, akik megvédik őt, de a cikkek többsége elítélő, mert a szerzők szerint Pippa "legalizálja" a máshol tiltott bálnavadászatot beszámolójával. Egy ismert arcnak sokkal inkább kellene a véleményük szerint a jó ügyek mellé állni, és ez vélhetően igaz is. Valószínűleg az őt képviselő PR-ügynökségen már szervezik azt az akciót, ami bizonyítani fogja, ő igenis szereti a bálnákat, aggódik értük, és sajnálja hogy bárki felháborított. A mai világban a negatív szenzációk szavatossága is gyorsan lejár, ha valaki ügyesen kezeli a helyzetet. És ha úgy nézzük, a bálnák akár még jól is járhatnak vele, ha Pippa a védelmükért fog kampányolni a jövőben. Neki pedig sose legyen rosszabb dolga, mint hogy a veszélyeztetett állatok védelmével kerül be a lapokba.

Már csak arra kell vigyáznia, hogy legközelebb alaposan fontolja meg, mit rendel egy étteremben...

Remek képeket lehet találni érdekes tetoválásokról az interneten, de néha egészen meghökkentő "alkotásokba" is belefutottam már.

Nekem nincs tetoválásom, nem az én világom, ám azok közé sem tartozok, akik valamiféle kereszteshadjáratot indítanának ellenük. Szerintem ez aztán mindenki saját ügye, méghozzá száz százalékban. Már azt is röhejnek tartom, amikor ilyen-olyan munkakörökben "elfogadhatatlannak" tartanak egy szolid tetkót a pattogó illetékesek.

Szóval ez számomra abszolút egyéni felfogás kérdése. És ezért aztán csak vállat vonok, ha valaki egy Pokemon-figurát akar a testén tudni. Mondjuk Charmander, a tűzgyík lesz a kiválasztott, aki eredetileg így fest.

A "tetoválóművész" viszont aligha lehet a szakma kiváló mestere. Barátai szerint részegen, teljesen beállva látott neki a komoly munkának. A végeredmény még kis jóindulattal sem sorolható be a lenyűgöző tetoválások közé. Már annyira rossz, hogy villámgyorsan be is járta a képe az internetet- ha megnézed, nyilván érthetővé válik, miért.

Az interneten minden efféle sztori 1-2 napig tart, de a lendületet kihasználva máris készülnek a Shartmanderre elkereszelt lénnyel díszített pólók, ékszerek, telefontokok. Addig kell ütni a vasat amíg meleg- és ha egy végletesen elrontott dologgal lehet az ember rövid időre sztár, akkor nem szabad veszni hagyni az esélyt...

Sóhajtsunk fel együtt: annak idején még a nosztalgia is jobb volt! Vicces, hogy mennyire érdekesen működik az emberi emlékezet, belénk égett a "régen minden jobb volt" kifejezés, pedig ha a szívünkre tesszük a kezünket, tudjuk, azért bizonyos téren tapasztalhatunk apróbb fejlődést.

Érdekes olvasgatni azokat a véleményeket, ami szerint ez vagy az pár évtizede mennyire jó volt. Természetesen létezik olyan tradíció, amit kár veszni hagyni. De csak egy teljesen hétköznapi példát említve: mit szólnánk hozzá, ha egy új autóra öt évig kellene várni? És nem akkor utaznánk külföldre, amikor akarunk, és nem oda, ahova nekünk tetszik? 

De mondok mást. Én nem származok gazdag családból, és nagyszüleim apai, anyai ágon egyaránt elég kemény gyerekkorról meséltek. 10-11 évesen már mindegyikük dolgozott itt-ott: markot szedtek aratáskor, apai nagyapám kovácsműhelyben volt inas, és így tovább. Nem nagyon volt alternatíva a továbbtanulás a négy elemi után- éltek ahogy tudtak. Ha valakinek most van ilyen korú gyermeke, vagy a rokoni, ismerősi körben ismer egy kiskamaszt, elképzelheti, amint napi 8-9 órán át kemény fizikai munkát végez zokszó nélkül, és kitörni ebből szinte lehetetlen. Biztos hiányzik az a világ, ahol a családok jelentős részének ez a kőkemény valóság volt? 

És az emberek úgy is éltek, nyilván sok szép emléket szereztek fiatal korukban. Hiszen egyszer vagyunk fiatalok, és ezért próbáljuk élvezni azokat az éveket adott körülmények között- vagy azok ellenére. Az ember a saját pillanatnyi helyzetéhez igazodik, mert nem tehet mást. Nem nagyon van mit visszasírni a múlton, mert hiszen az már elmúlt, pont az a lényege. Az év vicce az, amikor a szélessávú internetes kapcsolatunkon, a tableten pötyögve osztjuk meg a Facebookon, milyen szörnyű, hogy elidegenednek az emberek, pedig régen még volt igazi közösség és meghitt családi légkör!... Akinek hiányzik, az nem a közösségi oldalak valamelyikén teremtheti meg azt újra.

Szintén mókás, amikor valaki pár százezer forint elköltésével elmegy a világ végére, fotózgat, koktélozgat, strandolgat, és aztán ömleng egy keveset, a szerény körülmények között élő helyi gyerekek milyen csodálatosan boldogok szegénységük ellenére, és milyen jó nekik! De azért senki nem marad itthon, hasonlóan szerény körülményekkel beérve, hogy az utazásra szánt kisebb vagyont elosztogassa. És persze azokat a helyi gyerekeket sem kérdezik meg, a boldog, egyszerű életük helyett nem akarnának-e ők is menő telefont, meg méregdrága utazást a világ másik felére? A válasz sejthető.

Nincs probléma azzal, hogy a saját helyzetünk felmérése nem megy olyan egyszerűen, legalábbis másokéhoz képest. Elálmodozunk a világ más pontjain vagy a múltban élő emberek életének romantikus vonásain, de a valóságban teljesen egyszerű hétköznapok vannak, amikor nem a spiritualitással vagy örök emberi értékekkel foglalkozunk, hanem olyasmivel, hogy elfogyott a vécépapír. Már ha van olyan egyáltalán ott ahol élünk. No meg vízöblítéses mellékhelyiség... Ez ugyanis a mai "rossz" időkben, a mi ezer hibával terhelt életünkben általános csak.

Szóval miközben álmodozunk erről-arról, ne felejtsük el értékelni azt se, ami most jó- vagy lényegesen jobb, mint régen. Ha látjuk, mivel lehetünk elégedettek, akár arra is rájöhetünk, mit kellene máshogy csinálni. És ehhez lehet ötleteket meríteni a múltból is. Az általános nosztalgiázás viszont nem visz igazán messzire...