Már megint azon rugózik mindenki, mit kell olvasniuk a magyar gyerekeknek az iskolában. Értem én az érveket, de pár esetben kissé szerencsétlenre sikeredett a magyarázkodás.

Az Origo egyik szerzője például így fogalmaz: "jóval több mai művet kellene tanítani ahelyett, hogy halott szerzők régi klasszikusaival... fárasztanánk a diákokat". Ez így egészen elképesztő kijelentés. Lássunk pár "halott szerzőt" (miféle kifejezés ez?), akivel csak fárasztanánk szegény gyerekeket: mondjuk Shakespeare, Kafka, József Attila. De elég rég nincs az élők sorában például Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő, JRR Tolkien, George Orwell se. És persze ki az olyan lejárt szavatosságú művekkel mindenhonnan mint Anna Frank naplója...

Szóval a nagy reformhangulatban nem kellene eljutni a szélsőséges, ostobán általánosító kijelentésekig. Én egy másodpercig sem állítom, hogy a kötelező olvasmányok listáján ne lehetne változtatni, de vannak kételyeim, hogy csak attól ezerszer több olvasó gyerek lenne, ha úgymond frissebb műveket adnánk a kezükbe.

Az én korosztályomból is vannak sokan, akik panaszkodnak A kőszívű ember fiaira és a Légy jó mindhaláligra. Én szeretném leszögezni, ezek tisztességgel megírt könyvek, nem lenne jó, ha ócska szemétként tekintene rájuk bárki. Más korban születtek, meglehet, eljárt felettük bizonyos szempontból az idő, de azt visszautasítom, ha valaki csak annyit vet oda, "régi, tehát rossz". 

Ilyen alapon elég furcsán lehetne szelektálni az oktatásban. Az unalmas reneszánsz meg ókori görög képzőművészet helyett indíthatnánk Banksyvel a rajzórán? Bach és Beethoven helyett legyen az első tétel a Daft Punk? 

Szerintem az irodalom Jókaival is lehet érdekes, és a legmodernebb szerzőkkel is dögunalmas. Lehet, hogy csak én vagyok máshogy összerakva, de az egykori kötelezőktől függetlenül nagyon szerettem olvasni mindig is. Arra alig emlékszem, elolvastam-e végig minden kötelezőt, de pár nem előírt könyv címét pontosan fel tudom idézni, amit akkoriban nagyon szerettem: Schmidt Egontól a Bodzavendéglő vagy a Kicsi ház a nagy erdőben Laura Ingalls Wildertől. Szerencsére előbbi szerzője még él, de az utóbbi miatt már szégyellhetem magam?

Azt gondolom, nem a kötelezőkről szól ez a dolog, hanem a tanárokról. Aki jó a szakmájában, az bármivel kapcsolatban tud érdekesen, élvezetesen tudást átadni. Egy unott ember, aki a munkájában is csak a "kötelező köröket" teszi meg, a világ legaktuálisabb regényét is képes megutáltatni. 

Szóval ne öntsük ki a gyereket is a fürdővízzel. A rendszerszintű probléma nem csak a könyvekkel van- bármit igazítunk a kötelezőkön, ahhoz tanár is kell, hogy a gyerekek szeressék az irodalmat. És ne vegyük le a felelősséget a szülők válláról se, akiknek sokszor könnyebb a közös olvasás helyett betenni egy mesefilmet a gyerekeknek, és aztán meg csodálkoznak, hogy a kötelezőket is tévében akarják megismerni, nem nyomtatva...

Elegem van abból, ahogy megcsonkítják a filmeket a televízióban. Nem tudom, egyáltalán van-e értelme ezeket így leadni...

Volt egy régi, híres reklám Amerikában, aminek lényege az volt, hogy a hamburgerből hiányolták a húst. "Where is the beef?" volt a szlogenje. 

Hát a napokban pont ez jutott eszembe, amikor egy régi Bruce Lee-filmet adott valamelyik csatorna. A Tomboló ököl jó kis mozi, legalábbis a magamfajta régivágású Bruce Lee-rajongók számára. Akad benne több emlékezetes jelenet, no és persze remekül megkoreografált harcok vannak ebben is. Ha ezt adja egy tévé, nem kapcsolok el- vagyis ez így ebben a formában már nem igaz.

Gyakorlatilag teljesen tönkrevágták az egészet azzal, hogy hihetetlen barbár módon kivagdosták a keménynek tűnő részeket. Kicsit sem ügyeltek arra, hogy megmaradjon a folyamatosság képben és hangban- egyik pillanatban Lee mester farkasszemet néz az ellenféllel, elindul az ökle, a következő pillanatban meg csak a háttérben látszik valaki, akit lecsapott mint Hanzi a makkalsót. Vagy lehet, hogy szívrohamot kapott, esetleg csak belelépett egy rajzszögbe- ezt nem lehet tudni, mert a lényeget kivágták.

Könyörgöm, egy ilyen film nem a káprázatosan izgalmas párbeszédekről szól! Ha a verekedés nem úgy van benne, ahogy megálmodták, mi marad? A társadalmi dráma? Így teljesen értelmetlen műsorra tűzni, és persze hülyeség nézni is. Nem fogom nézni a Hamletet se, ha kivágják a bohóckodást a koponyával a kézben, mert bánthatja valakinek az érzéseit a látvány. 

Szóval elkapcsoltam, meglehetősen bosszúsan. Nyilván nem ez az egyetlen ilyen megcsonkított film, most ebbe szaladtam bele, de ez is csak egy újabb érv arra, hogy a tévében csak sportot nézzek. Már amíg a gólokat ki nem vágják, mert azok sérthetik az ellenfél drukkereit...

Nem lepne meg, ha beleállna a földbe a közösségi finanszírozásos modell- meglehetősen sok a kérdőjel már most is körülötte.

Elmagyarázom röviden, ha valaki nem ismerné ezt a dolgot: van egy tervem (álmom, ötletem), amit meg szeretnék valósítani, de pénz kellene rá. Kuporgathatok saját magam, kérhetek a családtól, felvehetek rá banki hitelt, megpróbálhatok nagybefeketetőkkel kapcsolatot teremteni- vagy pedig újabban egy erre szakosodott internetes oldalra feltöltöm a koncepciómat, és vadidegen emberek sokasága dobhatja össze a szükséges lóvét apránként.

Ez utóbbi módszer most nagyon divatos. Mire kérnek pénzt? Gyakorlatilag bármire: új kütyükre, dizájncuccokra, étterem beindítására, könyvkiadásra, blogolásra... Kitűznek egy finanszírozási célösszeget, egy időszakot, és ha annak a végéig összejönnek a felajánlások, megindul a munka, ha nem, mindenki visszakapja amit küldött. 

A médiában időnként megjelennek jó kis sztorik arról, egyik-másik projektet hogy felkapta az internet és pillanatok alatt a kért pénz többszörösét szedték össze. Természetesen maguk a gyűjtőoldalak küldik az ilyen híreket szét, hiszen nekik elemi érdekük, hogy rajtuk keresztül menjenek a projektek, így lehet bevételük. Arról kevesebbet írnak a lapokban, milyen sok projekt van, ami a töredékét sem kapja meg az előirányzottnak. 

Sokan ugyanis egyszerűen csak saját hobbijaikat akarják finanszírozni ezzel a módszerrel. Amatőr fotósok mondjuk körutat szerveznek Svédországba, és 2-3000 dollárnyi pénzt kérnek csupán, amiért cserébe blogolnak. Hát ez tipikusan olyan dolog, amire azt mondom, nyugodtan költheti rá mindenki a saját pénzét.

Aztán ott vannak azok a tervek, amik régen, egy normális időszakban arról szóltak volna, hogy valaki a saját pénzét kockáztatja, de cserébe sikeres lehet. Például beindít egy falatozót. Számoljunk csak! Azt mondom, egy három hónapos tesztüzemre szeretnék pénzt összekalapozni, mondjuk a bérleti díj és a rezsi havi 500 ezer, két alkalmazott bére havi 500 ezer, és a felhasznált alapanyagok is megállnak havi 500 ezerből. (Durva becslések, nem a pontosság a lényeg). Tehát akkor 4,5 millió forint a három havi költség, és legyenek még egyéb kiadások- 5 millió forintért három hónapig üzemeltetek egy falatozót. Aki legalább ötezer forinttal támogat, kap egy sonkás szendvicset, aki tízezerrel, kap bele majonézt is. És ha három hónap után kiderül, nem megy az üzlet? Hát, akkor ennyi volt. 

Az üzleti kockázat minimalizálására ez egy egészen kiváló terv. (Gyakorlatilag nulla a kockázat...) Ráadásként a három hónap alatt keletkező valamennyi bevétel nálam marad, én mindenképpen nyerni fogok. És ha kellően etikátlan vagyok, a helyiséget az unokanagykabátomtól bérlem, az alapanyag beszállítója a vidéki biogazda sógor, a két alkalmazott pedig a barátnőm és én magam vagyok, szóval az összedobott összeg is a családban marad.

Vagy ha kiadok egy könyvet: megírom, szerzek szerkesztőt, terveztetek borítót, keresek nyomdát, aztán próbálom árulni magam, és imádkozok, hogy ne bukjak nagyot az álmom megvalósításán. Volt benne részem, izgalmas kaland, büszkeség ha pozitív a végén az egyenleg. Az én művem, az én kockázatom, az én nyereségem. Külföldön viszont sok olyan projekt van, amikor valaki minderre közösségi finanszírozásban gyűjt pénzt. No persze, kellemes dolog, ha az ember helyett mindent fizetnek, és onnantól kezdve szinte mindegy, hogy egyetlen vagy ezer könyvet adok el... És ha még szerencsém is van, sikerkönyvet írok, költségek nélkül kerestem csinos summát. Ám nem meglepő módon ezzel manapság már alig lehet pénzt szerezni, nagyon ütős téma kell hozzá, mert hobbiköltők pár oldalas kötetecskéire még a gazdag nyugaton se akarnak adakozni.

Nem feltétlenül egyszerűbb a helyzet a kézzelfogható termékeknél se, mert ott meg a projektek időnként befulladnak, éveket késnek, soha nem valósulnak meg. Ilyenkor gyakran eltűnik az űrbe az ötletgazda, de szerencsére már van bírósági ítélet, ami kötelezi arra a pénzt kérőt, hogy fizesse vissza a neki adott összegeket. Más kérdés, hogy kiderült, ő ezeket magára költötte, csődöt jelentett, így egyelőre az ítélet ellenére senki nem kap vissza semmit. Így aztán az adakozók egyre óvatosabbak, gyanakvóbbak lesznek, megnézik, mire adnak pénzt- és mire nem. Nyilván a pénzt kérők többsége nem csaló, inkább csak naiv, de ránézésre nem könnyű megkülönböztetni, ki az, aki komoly projektet tervez, és ki az, aki csak kihasználja ezt a divathullámot.

Szóval bármennyire szép lenne egy ideális világban a közösségi finanszírozási modell, a kezdetti hurráhangulat után azért kezd kialakulni egyfajta fő irányvonal, amiben népszerűbbek a valódi fejlesztések, megvalósítható termékek, mint az egyéni hobbik. Az emberek a kezdeti csalódások után nyilván jobbak megnézik, mit támogatnak, és nem hagyják magukat megvezetni.

Ha belegondolunk, kezdetleges közösségi finanszírozási modell volt az is, amikor Isaura, a rabszolganő kiszabadítására gyűjtöttek pénzt a nyolcvanas években a sorozat rajongói. Akkor is kiderült, mekkora hülyeség ez az ötlet, talán sokan tanultak is belőle. Most a divatos, felkapott internetes közösségi finanszírozásnak kell átmennie azokon a szakaszokon, amíg eljut a minden hülyeségre összeadott pénztől a csak a valóban életképes projektek finanszírozásáig. Aki tudott, még az elején kaszált a könnyű pénzből, mostanra viszont kezd beállni valamiféle egyensúly.

Én azt gondolom, hogy az ember először saját maga nézze meg, mit tud felvállalni és kockáztatni a saját tervei valóra váltásáért. Aztán jöhetnek a finanszírozási ötletek, akár a közösségi pénzgyűjtés is- ám mielőtt belevágnánk, gondoljunk bele, mennyire vennénk komolyan egy vadidegen ember ugyanolyan tervét, mint a mienk. Ha mi nem adnánk ilyesmire másnak egy vasat se, miért várnánk el, hogy ő adjon nekünk? Szóval alakítsuk úgy a projektet, hogy annak értelme legyen, ne pedig üvöltsön róla, hogy a kedvteléseinket akarjuk mások pénzénből finanszírozni. És nem szabad megsértődni, ha másnak a mi álmaink messze nem olyan fontosak, mint nekünk...

Sokan hiszik azt, hogy az ingatlanközvetítők túlnyomó része pénzéhes kókler, akik ravaszul, nyomulósan fölözik le az adásvételekben gazdát cserélő pénzt. Ám ez nincs így: a sikertelenebb ügynökökből hiányzik a kellő dörzsöltség, és az eredményes munkát gúzsba kötő ún. elvek gátolják az előrejutásukat. Nekik szeretnék segíteni pár fontos, megszívelendő jótanáccsal, hogy felzárkózzanak az igazi hiénákhoz.

1. Olyan nincs, hogy feladod! A sikeres ügynök legyen lekoptathatatlan. Sose feledd, a te igazi célpontod nem a vevő, mint egy normális piacnál, hanem az eladó. Addig járj a nyakára, amíg meg nem törik, és szerződést nem köt veled. A szerződés legyen nehezen áttekinthető, mert a legjobban akkor jársz, ha a nem rajtad keresztül megvalósuló eladás után is követelhetsz jutalékot. 

2. Semmiképpen ne törődj azzal, hogy az eladó kiköti a hirdetésben, nem akar ingatlanossal dolgozni. Ahogy fentebb írtam, előbb-utóbb mindenki megtörhető. Mindig elütheted az eladó tiltakozását azzal, hogy a hirdetés vége valamiért lemaradt, egy jó kollégád javasolta hogy telefonáljon de ezt elfelejtette említeni, vagy egy adatbázisból kaptad a számát, ahol nem szerepelnek ilyen részletek. A meggyőzéshez fontos, hogy légy kellően öntelt és lekezelő, mert ez jelzi, hogy kisujjadban van a szakma.

3. Legyen kéznél pár jól bevált füllentés. Az egyik a "pont ilyen lakást kereső vevő"- ha úgy nézzük, ebben semmi hazugság nincs, mert biztos van olyan ember, aki valóban hasonló lakást keres. Maximum te még nem találkoztál vele. Szintén jó érv a "mostanában adtunk el ugyanilyen lakást ebben a házban", hiszen végülis ki tudhatja, pontosan mekkora idősávot fed le a mostanában szó- gondolj arra, a múlt századhoz képest az egy év is mostanábant jelent.

4. Általában nem tudhatod előre, milyen stílus lesz az eredményes az ügyfélszerzéshez. Egy jó kollégáddal dolgozz össze jó zsaru- rossz zsaru módszerrel: legyél te a levakarhatatlan, idegesítő ügynök, míg társad a megértő, udvarias, mindenért elnézést kérő partner. Valamelyik módszer csak beválik.

5. Ne feszélyezzen az se, ha mégsem akar veled szerződést kötni az eladó. Te ettől még nyugodtan hirdetheted a lakását, és váratlanul telefonálj, hogy aznap este jönne is az érdeklődő, aki nagyon pénzes- csak persze előtte gyorsan alá kellene írni egy kis szerződést. Mit tehetsz te arról, hogy a vevő végülis mégis másik lakást választ? És tulajdonképpen mi különbözteti meg a vevőt egy érdeklődő jóbarátodtól? Az eladó szempontjából szinte semmi, a vásárlási szándékon kívül.

6. Teljesen felesleges izmozni azon, hogy jó fényképezőgéppel jó fotókat készíts. Minden lakásnak van négy fala, ablaka, teteje, pár kép mit számít a személyes benyomáshoz képest? Ne pazarold az eladók zaklatására fordítható időt ilyesmire: elő a telefont, lőj pár képet és máris úgy néz ki, mintha keményen és hatékonyan dolgoznál.

7. A győztesek rámenősek. Ha ezt szem előtt tartod, és leépítesz magadban minden felesleges gátlást, szép jövő előtt állsz! Legyél jóban a közös képviselőkkel, hogy először értesülhess egy idős lakó haláláról, akinek örököseit rögvest meg is keresheted közvetlenül. Minél előbb, annál jobb: ilyenkor a legtöbb ember kiszolgáltatott a gyász miatt. Ha együttérzést mutatsz, akkor meggyőzheted őket, és utána már nem szabad kieresztened őket a markodból.

8. Amikor el akarsz adni valamit, szintén nem kell mereven ragaszkodni az őszinteséghez. Mindig lehet a kínálatban egy lakás, ami feltűnően olcsó, de "pont akkor" kelt el, így mást ajánlhatsz helyette. Ne feledd, az időtáv ebben az esetben is pusztán szemszög kérdése. Az is csak a véletlen műve, ha egy barátod mindig pont akkor keres ugyanolyan lakást, mint az érdeklődő, és egyből készpénzzel fizetne. Te viszont természetesen nem akarod, hogy elfogultsággal vádoljanak- ezért kezeled idegenként a régi haverokat is. Hiszen ez így tisztességes!

9. Ne hagyd hogy gúzsba kössenek a vevő indokolatlan elvárásai az eladási árat illetően. Számolj csak! Ha két százalék a jutalékod, akkor egy 15 milliós lakásból nyavalyás 300 ezer jár neked, és ha 13 millióért megy el, akkor is csak alig kevesebb, 260 ezer. Neked nincs nagy vesztenivalód, és ha a pénz nálad van, más ügynök már nem adhatja el a te ügyfeled ingatlanját. Igaz, az ő kétmilliós vesztesége kicsit nagyobbnak tűnik, de ha netán utólag rájönne, ő nem is ezt akarta, mindig mondhatod, a végső szót ő mondta ki. Te csak segítettél, hogy gyorsan záruljon a folyamat, és alapvetően az ő célja volt az, hogy mielőbb vége legyen a hercehurcának, tehát még meg is köszönheti az eredményes munkádat. Az, hogy ennek során lettek apróbb veszteségei, elhanyagolható ahhoz képest, hogy veszthette volna a dupláját is. Te tulajdonképpen ezt akadályoztad meg- jó fej vagy, hogy nem kérsz érte plusz prémiumot.

10. Bizonyára hallottál meséket korrekt ügynökökről, akik tiszteletben tartják a vevők és az eladók elképzeléseit, alaposan megdolgoznak a hirdetéssel, gyorsan reagálnak a megkeresésekre, és ismerik a piacot is. Állítólag ők egy-egy városrészen járatosak, ott alaposan ismerik a keresletet és a kínálatot, és tudnak testreszabott javaslatot tenni- legalábbis a legendák szerint vannak ilyen ingatlanosok. Ám ne hagyd, hogy az efféle ellenőrizetlen sztorik befolyásolják a hozzáállásodat! Ha lennének ilyenek, te miért mindig ugyanazokkal a hozzád hasonlóan nyomulós ügynökökkel versengsz, akik a koncon marakodnak? A tisztesség a gyengék mentsvára- és ugye te sem akarod, hogy gyengének gondoljanak!

(Ezt a bejegyzést az élet inspirálta, nyilván nem meglepő módon. És ettől nem vagyok boldog- nem is lenne belőlem soha ilyen "jó" ingatlanügynök.)

Olvasom az aggódó hangú cikkeket arról, hogy milyen kegyetlenül rövid, alig egy éves határidőt adtak a záróvizsgázásra azoknak, akiknek már évek óta megvan az összes egyetemi vizsga, épp csak a záróvizsga hiányzik. És persze folyamatosan hosszabbítják a határidejét a kedvezményes nyelvtanfolyamra jelentkezésnek, nehogy emiatt vesszen el a diploma.

Rettentően szubjektív leszek, előrebocsátom. És nyugodtan lehet rám azt mondani, hogy egy érzéketlen gazember vagyok, és vannak nehéz egyedi helyzetek, amit én nem érthetek meg, satöbbi. Akkor is kimondom: nem gondolom, hogy az állandó könnyítés és határidőeltolás jó dolog lenne. Mindig kap mindenki egy vigaszágat, és erre jó sokan rá is játszanak, legyintenek a szabályokra, az előírásokra.

Jártam egyetemre. Néha úgy érzem, túl sokat is. Voltak évek, amikor két szakon voltam egyszerre, rengeteg vizsgával. És aztán egy időben készült két diplomamunkám, egymás után egy héttel volt két záróvizsgám, és még valamikor egy nyelvvizsgán is átcsúsztam. Nem voltam elit diák, de az egyetem annak a helye és ideje, amikor az ember teljesíti az előírt követelményeket aztán diplomát szerez.

Nem igazán értem, mitől olyan kevés egy év a záróvizsgázásra. Olyan újságíró siránkozik miatta, aki valószínűleg pont úgy 1-2 hetet készülgetett rá, mint annak idején én. Nem kell misztifikálni a dolgot: aki minden vizsgát letett, korrekt diplomamunkát készít, az azért nem pont itt fog elhasalni. De akinek az elmúlt mondjuk 5-6 év alatt nem volt kedve lediplomázni, és tök jól megvan a papír nélkül, azt nem tudom, miért az hatja meg, hogy 2016 vagy 2018 vagy 2035 lesz a legeslegvégső határidő? Akinek pedig romokban az élete, az egy év alatt nem tud eljutni a záróvizsgáig, de három év alatt feltétlenül? 

Nem örülök neki, hogy a felsőoktatás úgy néz ki, mint valami emelt szintű gimnázium. Megajánlott jegyekkel, minimális számú érdemi vizsgával. A fiatalok alig tudnak nyilvánosan megszólalni, nem tudják stresszhelyzetben megvédeni az álláspontjukat, hiszen soha nem szoktak hozzá az ilyesmihez- például a szóbeli vizsgákon. Könnyíthetjük az egészet a végtelenségig, sőt, eljuthatunk oda is, tulajdonképpen nem is kell az a záróvizsga, felesleges aktus, diplomát mindenkinek, aki korábban minden jegyet megszerzett! Aztán majd jön az, hogy a beiratkozás napján automatikusan kezébe nyomják a diplomát is a hallgatóknak. Ez is csak egy kis "könnyítés"...

Szóval értem én a siránkozást, értem én, mekkora kihívás az embernek 2-3-4-8-20 év alatt felkészülni egy záróvizsgára és megszerezni egy nyelvvizsgát- de a diploma lényege pont az, hogy az nem ajándék, az nem jár mindenkinek, hanem csak annak, aki tud és akar is tenni érte. 

A középiskola után én azon szerencsések közé tartoztam, akik egyetemre mehettünk. Volt akinek tanulmányi, volt, akinek családi okok miatt nem jött ez össze akkor. Ám sok év után kiderült, hogy akinek szüksége volt rá, főállás és család mellett is sikerült diplomát szerezni, a régi osztálytársam többségének van valamilyen felsőfokú végzettsége. (Félreértés ne essék: nem becsülöm le azt, akinek nincs, rengeteg nálam ezerszer sikeresebb, ügyesebb, szakmailag kimagasló ember van, akiknek jóval kevesebb papírja van.) Nem könnyítésekre, diplomamentésekre vártak, hanem nekiültek és megcsinálták. 

Azt gondolom, hogy aki olyan helyzetben van, hogy egy-egy apróságon múlik a diplomája, az ne a jogszabályt bújja, hanem a tankönyveket. Nem azt kell vitatni, miért pont annyi a végső határidő a diploma megszerzésére (egyébként nonszensz, hogy lehet ezeket össze-vissza tologatni, teljesen nyilvánvaló, hogy sok tudományterületen öt évvel ezelőtt nem az volt a tananyag, mint most), hanem arra kéne választ adni, eddig miért nem volt elég az eltelt sok év?

Tudom, vannak egyedi esetek és nehéz élethelyzetek. De abban is biztos vagyok, a többségnél nem erről szól a történet. És javaslom, mielőtt valaki a rendszer kritizálja, tegye fel magának a kérdést, hogy megtett-e minden tőle telhetőt azért, hogy ne kerüljön ebbe a helyzetbe? Ha a válasz igen, akkor joggal várhat segítséget, és ezt én is támogatni tudom. De ha nem, akkor viszont most épp itt az ideje, hogy egy kicsit nekifeszüljön a tanulásnak.