Nem lepne meg, ha beleállna a földbe a közösségi finanszírozásos modell- meglehetősen sok a kérdőjel már most is körülötte.

Elmagyarázom röviden, ha valaki nem ismerné ezt a dolgot: van egy tervem (álmom, ötletem), amit meg szeretnék valósítani, de pénz kellene rá. Kuporgathatok saját magam, kérhetek a családtól, felvehetek rá banki hitelt, megpróbálhatok nagybefeketetőkkel kapcsolatot teremteni- vagy pedig újabban egy erre szakosodott internetes oldalra feltöltöm a koncepciómat, és vadidegen emberek sokasága dobhatja össze a szükséges lóvét apránként.

Ez utóbbi módszer most nagyon divatos. Mire kérnek pénzt? Gyakorlatilag bármire: új kütyükre, dizájncuccokra, étterem beindítására, könyvkiadásra, blogolásra... Kitűznek egy finanszírozási célösszeget, egy időszakot, és ha annak a végéig összejönnek a felajánlások, megindul a munka, ha nem, mindenki visszakapja amit küldött. 

A médiában időnként megjelennek jó kis sztorik arról, egyik-másik projektet hogy felkapta az internet és pillanatok alatt a kért pénz többszörösét szedték össze. Természetesen maguk a gyűjtőoldalak küldik az ilyen híreket szét, hiszen nekik elemi érdekük, hogy rajtuk keresztül menjenek a projektek, így lehet bevételük. Arról kevesebbet írnak a lapokban, milyen sok projekt van, ami a töredékét sem kapja meg az előirányzottnak. 

Sokan ugyanis egyszerűen csak saját hobbijaikat akarják finanszírozni ezzel a módszerrel. Amatőr fotósok mondjuk körutat szerveznek Svédországba, és 2-3000 dollárnyi pénzt kérnek csupán, amiért cserébe blogolnak. Hát ez tipikusan olyan dolog, amire azt mondom, nyugodtan költheti rá mindenki a saját pénzét.

Aztán ott vannak azok a tervek, amik régen, egy normális időszakban arról szóltak volna, hogy valaki a saját pénzét kockáztatja, de cserébe sikeres lehet. Például beindít egy falatozót. Számoljunk csak! Azt mondom, egy három hónapos tesztüzemre szeretnék pénzt összekalapozni, mondjuk a bérleti díj és a rezsi havi 500 ezer, két alkalmazott bére havi 500 ezer, és a felhasznált alapanyagok is megállnak havi 500 ezerből. (Durva becslések, nem a pontosság a lényeg). Tehát akkor 4,5 millió forint a három havi költség, és legyenek még egyéb kiadások- 5 millió forintért három hónapig üzemeltetek egy falatozót. Aki legalább ötezer forinttal támogat, kap egy sonkás szendvicset, aki tízezerrel, kap bele majonézt is. És ha három hónap után kiderül, nem megy az üzlet? Hát, akkor ennyi volt. 

Az üzleti kockázat minimalizálására ez egy egészen kiváló terv. (Gyakorlatilag nulla a kockázat...) Ráadásként a három hónap alatt keletkező valamennyi bevétel nálam marad, én mindenképpen nyerni fogok. És ha kellően etikátlan vagyok, a helyiséget az unokanagykabátomtól bérlem, az alapanyag beszállítója a vidéki biogazda sógor, a két alkalmazott pedig a barátnőm és én magam vagyok, szóval az összedobott összeg is a családban marad.

Vagy ha kiadok egy könyvet: megírom, szerzek szerkesztőt, terveztetek borítót, keresek nyomdát, aztán próbálom árulni magam, és imádkozok, hogy ne bukjak nagyot az álmom megvalósításán. Volt benne részem, izgalmas kaland, büszkeség ha pozitív a végén az egyenleg. Az én művem, az én kockázatom, az én nyereségem. Külföldön viszont sok olyan projekt van, amikor valaki minderre közösségi finanszírozásban gyűjt pénzt. No persze, kellemes dolog, ha az ember helyett mindent fizetnek, és onnantól kezdve szinte mindegy, hogy egyetlen vagy ezer könyvet adok el... És ha még szerencsém is van, sikerkönyvet írok, költségek nélkül kerestem csinos summát. Ám nem meglepő módon ezzel manapság már alig lehet pénzt szerezni, nagyon ütős téma kell hozzá, mert hobbiköltők pár oldalas kötetecskéire még a gazdag nyugaton se akarnak adakozni.

Nem feltétlenül egyszerűbb a helyzet a kézzelfogható termékeknél se, mert ott meg a projektek időnként befulladnak, éveket késnek, soha nem valósulnak meg. Ilyenkor gyakran eltűnik az űrbe az ötletgazda, de szerencsére már van bírósági ítélet, ami kötelezi arra a pénzt kérőt, hogy fizesse vissza a neki adott összegeket. Más kérdés, hogy kiderült, ő ezeket magára költötte, csődöt jelentett, így egyelőre az ítélet ellenére senki nem kap vissza semmit. Így aztán az adakozók egyre óvatosabbak, gyanakvóbbak lesznek, megnézik, mire adnak pénzt- és mire nem. Nyilván a pénzt kérők többsége nem csaló, inkább csak naiv, de ránézésre nem könnyű megkülönböztetni, ki az, aki komoly projektet tervez, és ki az, aki csak kihasználja ezt a divathullámot.

Szóval bármennyire szép lenne egy ideális világban a közösségi finanszírozási modell, a kezdetti hurráhangulat után azért kezd kialakulni egyfajta fő irányvonal, amiben népszerűbbek a valódi fejlesztések, megvalósítható termékek, mint az egyéni hobbik. Az emberek a kezdeti csalódások után nyilván jobbak megnézik, mit támogatnak, és nem hagyják magukat megvezetni.

Ha belegondolunk, kezdetleges közösségi finanszírozási modell volt az is, amikor Isaura, a rabszolganő kiszabadítására gyűjtöttek pénzt a nyolcvanas években a sorozat rajongói. Akkor is kiderült, mekkora hülyeség ez az ötlet, talán sokan tanultak is belőle. Most a divatos, felkapott internetes közösségi finanszírozásnak kell átmennie azokon a szakaszokon, amíg eljut a minden hülyeségre összeadott pénztől a csak a valóban életképes projektek finanszírozásáig. Aki tudott, még az elején kaszált a könnyű pénzből, mostanra viszont kezd beállni valamiféle egyensúly.

Én azt gondolom, hogy az ember először saját maga nézze meg, mit tud felvállalni és kockáztatni a saját tervei valóra váltásáért. Aztán jöhetnek a finanszírozási ötletek, akár a közösségi pénzgyűjtés is- ám mielőtt belevágnánk, gondoljunk bele, mennyire vennénk komolyan egy vadidegen ember ugyanolyan tervét, mint a mienk. Ha mi nem adnánk ilyesmire másnak egy vasat se, miért várnánk el, hogy ő adjon nekünk? Szóval alakítsuk úgy a projektet, hogy annak értelme legyen, ne pedig üvöltsön róla, hogy a kedvteléseinket akarjuk mások pénzénből finanszírozni. És nem szabad megsértődni, ha másnak a mi álmaink messze nem olyan fontosak, mint nekünk...