Tavaly ezen a napon az akkor harminc esztendős Scarlett Johanssonról írtam pár sort, ezért idén -bármennyire is lenne hozzá kedvem ahhoz hogy ismét őt ünnepeljem- másik szülinapost választottam november 22-re. 

Jamie Lee Curtis 1958-ban született, két legendás színész, Janet Leigh és Tony Curtis gyermekeként, így némi magyar vér is csörgedezik az ereiben. Nehéz lehet ilyen háttérrel felnőni, ám a sztori másik oldala, hogy ha valaki Hollywoodban gyerekeskedik, nyilván esélyesebben verekszi magát oda a filmiparba.

Azt nehéz lenne mondani, hogy Jamie Lee Curtis az álomgyár legendái közé emelkedett volna, ezért inkább egy filmre koncentrálok most a karrierjéből, ami nagyon jellemzi a korszakot. Az eredetileg Perfect című, nálunk Ingerlő idomok néven bemutatott film kereken harminc éve készült, amikor teljesen szokványos volt egy-egy divathullámot meglovagolva rövid szavatosságú alkotásokat készíteni. Olyasmi trend volt ez akkor, mint manapság a képregényhősös filmek: ha a break volt divatban, breakfilmek készültek egy-két évig, ha a karate, akkor jöhetett az, ha meg minden lány és asszony aerobictermekbe váltott bérletet, akkor születtek az aerobicfilmek.

Ma már pont ezért számítanak mulatságosnak ezek a kizárólag abban a korban értelmezhető filmek. A Perfect javarészt edzőteremben zajlik, ott ugrálnak a gondosan megválogatott vékony lányok a dübörgő zenére, miközben van valami keskeny sztori is az aerobicosok világába beépülő riporter és az edző románcáról. Jamie Lee Curtis pont beleillett a kor szépségideáljába: roppant karcsú, sportos csaj volt, vagány rövid hajjal. Partnere John Travolta volt, aki ekkor már rég túl volt a karrierje elejét meghatározó óriási sikereken, a Pomádé és a Szombat esti láz után nyilván ment mindenhova, ahol jó mozgású és jó megjelenésű színészre volt szükség.

Trendek és ismert arcok ide vagy oda, a Perfect megbukott a mozipénztáraknál és a kritikusok is utálták. Amióta a nagy különc Quentin Tarantino kijelentette róla, hogy "jelentősen alulértékelt" alkotás, megint bátran elő lehet venni, mert ha neki tetszik, már nem is ciki. Na jó, ne vicceljünk, nem különösebben maradandó film ez, a perceken át tartó aerobic-jelenetekkel, melyek között olyan is van, amikor a két főszereplő óra közben flörtöl egymással.

Jamie Lee Curtis karrierjére rendesen rányomta a bélyegét a Perfect. Talán csak az lehet az egyetlen reménye, hogy Tarantino egyszer aerobicos filmet is csinál, és abban számít majd rá is, mert egy erős szerep tudja feledtetni egy színész korábbi ballépéseit- többek között Travolta is mesélhetne erről. Nyilvánvalóan azért szülinaposunknak is voltak emlékezetes alakításai horrorokban, vígjátékokban- de ennyire gifre kívánkozó mutatvány nem sok van egy színésző életében, mint az alábbi jelenet a Perfectből.

Eljött a mennyország a modern ember számára: okostelefonos felhasználást fejlesztettek azoknak, akik egy kis időre elkérnék más kutyáját, hogy sétáljanak vele egyet.

Mivel életmódunk azért alaposan megváltozott az utóbbi időben, egyre nehézkesebb az állattartást összeegyeztetni a teendőinkkel. Sőt, nem is a munka az igazán érdekes. Egyszerűen sokan rászoktak arra, hogy minél többet meg akarnak tapasztalni a nagyvilágból, ezért sokan utaznak egy éven belül akár többször is hosszabb-rövidebb időre. Amíg a kutyán és a cicán nincs kikapcsológomb, hogy az utazás végén egyszerűen csak elővegyük a szekrényből a hibernált jószágot, addig sokan inkább lemondanak az állattartásról.

Megjegyzem, én ezt teljesen tisztességes dolognak tartom. Ne pingpongozzunk a házikedvenccel, ide-oda kölcsönadva, amíg mi pár hétre vagy hónapra eltűnünk, ne kényszerítsük kutyapanzióba őket, és így tovább. Az egy szerencsés helyzet, ha valakinek olyan szomszédja, barátja van, aki szívesen, szeretettel gondoskodik a kutyáról, és akkor boldog lehet mindenki. 

Jellemzően ez a fiatalabb, dinamikus generáció esik egybe azzal a célcsoporttal, aki lelkesen kipróbál mindenféle új okostelefonos alkalmazást. Ők foglalnak maguknak szállást az interneten, ott veszik a repjegyet, lassacskán a szociális életük jelentős részét is online bonyolítják. Nyilván meglenne az igény arra is, hogy a neten jussanak kutyához- legalább egy kis időre.

Minden iróniát félretéve, ez egész vállalható koncepció. Sokan szeretnének kutyát, de nem tarthatnak, akár a fent vázolt okok miatt, akár azért, mert kis lakásban élnek, vagy olyan házban van a lakás, ahol az állattartás nem engedélyezett. Nekik biztosan nagy öröm, ha egy vidám jószággal sétálhatnak egy kellemeset. A tulajdonos válláról pedig alkalmilag leveszik ezt a terhet, tehát neki sem rossz ez.

Az alkalmazásban nyilván lehetőség van az értékelésre, tehát előre megtudhatjuk, melyik kölcsönadott kutya igazi pokolfajzat, és az is kiderül, melyik ideiglenes gazda lépett meg a család kedvencével. Persze mindig van egy első alkalom- ekkor nem lehet mást tenni, mint bízni a másik félben.

Még véletlenül sem akarom elbagatellizálni a dolgot, a kutya nem "csak egy állat", ami pótolható ha ellopnák- szó nincs róla, a legtöbb ember számára ők igazi családtagok! Ezért ennél az alkalmazásnál pont ugyanúgy meg kell oldani azt, hogy biztonságban tudja magát minden érintett, mint mondjuk az Uber vagy AirBnB esetén.

Aztán lehet, jön a jövőben a cicakölcsönadó szolgáltatás is. És bizonyára lesznek még olyan ötletek, aminek olvastán sok fejlesztő a homlokára csap, hogy ez miért nem neki jutott eszébe! A vége az lesz, hogy a nagy közösségi piactéren még gyereket vagy nagymamát is lehet majd kölcsönözni.

Hogy ez jó lesz-e? Na ez az, amit most még senki meg nem tud mondani. Majd húsz év múlva visszatekinthetünk erre a korszakra, és vagy azt mondjuk, szép ötlet volt, de megbukott, vagy azt, hogy ekkor indult el az a folyamat, ami az egész életünket megváltoztatta. 

Egy ártatlanul hülyéskedő videó borította ki a technozene rajongóit, meglehetősen furcsa módon.

Az érintett videó összesen csak annyi, hogy egy régebbi, nyilvánvalóan eredetileg egészen más zenei aláfestéssel felvett tánc alá tettek egy modernebb zenét. Erről lenne szó:

Kétségkívül mókás, ahogy technóra ropja a vidám csapat. (Mellesleg én is utánanéztem, ha minden igaz, clogging a tánc neve, ez egyfajta folk stílus, például country bulikon jellemző.) Aztán ahogy lenni szokott, egyre többen kezdték megosztani- és egyre több komment született.

Az emberek egyik része például nem értette, hogy táncolhatják ezt erre a zenére, nem jött le nekik, hogy csak utólag került alá a techno. Jó példa ez arra, hogy hiába hisszük valamiről, nyilvánvaló mindenki számára, hogy tréfa, hoax, átverés, ha elég sok emberhez jut el, mindig lesz köztük olyan, aki totál félreérti. Ők megkapták a "Welcome to the Internet!" szurkálódást, de azért elgondolkodhatunk rajta, nem minden vicc olyan ártatlan, mint ez. Félelmetes, hogy az emberek képesek teljesen komolyan venni minden hülyeséget, ami a szemük elé kerül...

Az igazi vidámság viszont a kommentek terén akkor indult el, amikor a technosznobok felháborodva jegyezték meg, az aláfestő zene nem is techno, hanem psytrance, vagy minimal acid, satöbbi. Aztán egymással is vitázni kezdtek, most mi micsoda. Volt olyan is, aki szintén komolyan vette a videót, és felháborodva közölte, egy "rendes" technobulin nem ilyen stílusban szokás táncolni. Skandallum!

Bevallom, azért kicsit ijesztő, amikor valaki ennyire komolyan veszi a stílusok pontos elhatárolását. Szerintem alapvetően jó zene van meg rossz zene van, és tőlem bárki nevezheti akármilyen stílusúnak például az Every Breath You Take-et, a Stairway to Heavent, vagy a Get Lucky-t, ettől én még szívesen hallgathatom őket. Mintha azért küzdenének foggal-körömmel a pontosságért, mert így akarnák igazolni, a techno is igazi komoly zenei stílus, lám, még különféle vállfajai is vannak.

Kétségtelen, ezt a fajta elektronikus zenét sokan lesajnálják. Na és akkor mi van? Aki szereti, hallgassa, aztán annyi- vannak akik ebben a stílusban is nagyot alkottak. Az ártatlan vicceken meg lehet mosolyogni egy jót, aztán jöhet a következő cicás videó. A vérre menő küzdelmeket érdemes meghagyni a keményvonalas sznoboknak, ugyanis az ilyen eszmecseréknek soha nincs győztese: mindenki nagyon hülyének látszik, aki beszáll az acid vs. psytrance vitába, ha igaza van, ha nem. És az nem nagy öröm, amikor egy totál laikus röhög ki, akármekkora hozzáértő vagy, mert annyira felesleges témán pörögsz...

A jó fotó ma már nem technika kérdése: akinek van hozzá tehetsége, tudása, egy telefonnal is képes izgalmas képeket készíteni. 

Ezt igazolja Guido Gutierrez Ruiz instagram oldala, ő ugyanis a nagy cserélhető objektíves fényképezőgépét cserélte le egy okostelefonra. A tisztesség kedvéért meg kell jegyezni, nem kevés olyan téma van, ahol szükség van a jobb minőségű kamerára, de bizonyos helyzetekben tényleg elég egy kis gép tudása- sokkal fontosabb az, hogy ki az, aki a képet megkomponálja.

Igazság szerint nem is ártana, ha minél többen próbálnának egy kicsit tanulni a képkészítésről. Tele van minden fotókkal, az emberek megörökítenek a reggelizéstől kezdve a bulikon át a nyaralásokig mindent, csak épp igen gyakran csapnivalóan. Érdemes ügyes fotósok oldalát böngészni, ellesni egy-két trükköt- no meg gyakorolni egy kis önkritikát, és csak azokat a képeket megosztani, amik tényleg érdekesek. Inspirálónak itt van egy csokorra való Guidó fotóiból.

Olvasom, hogy Goda Krisztina legújabb filmje, a Veszettek csúnyán megbukott a mozikban, és elég sokan boncolgatják, mi az ok. Megszólalt már színész, rendező és producer is, nyilván van amiben igazuk van, egy fontos dolog viszont nem került szóba.

Egy milliárd forint sok pénz. Egyszer szóba került a rendező fizetése is, de szemérmesen nem árulták el, pontosan mennyi is az. Nem tudjuk azt sem, a színészek, a forgatókönyvíró, a stábtagok mennyit kerestek, hogy költötték el ezt a milliárdot. Egyébként szerintem, ha már jórészt közpénzből megy, akár nyilvánosságra is lehet hozni- végülis jó lenne, ki mennyit keres egy olyan filmmel, amire csak pár ezer ember vált jegyet.

De most ugorjunk át ezen az apróságon. Az indexen hosszú interjúban fejtegeti a rendező, miért is fontos és jó film a Veszettek. Azt gondolom, több helyen logikai hiba van az okfejtésében, az például inkább csak mókás mentegetőzés, hogy a magyar néző nem akar gondolkodni, a magyar néző vígjátékot akar, és így tovább. No meg a torrentezés! Azért engem rettentően meglepne, ha a Veszetteket tömegével töltenék le az emberek.

Nem volt ez a téma olyan jó vagy érdekes, az a marha nagy igazság. Sodródó fiatalok bőrfejűként bajba keverednek, hát ez aztán igazi társadalmi dráma- nagyon erős, nagyon jó feldolgozással lehetne ebből ütős film, de tömegeket az se mozgatna meg szerintem. Szerintem ez elég érdektelen sztori.

De van itt még egy nagyobb bökkenő. Goda Krisztina emlegeti az ő egymilliós nézőszámát, meg a forgatókönyvíró Divinyi Réka sikerfilmjeit. Hát nézzük csak, ott van az aránylag jópofa Csak szex és más semmi, az erősen futtatott, de nem maradandó Szabadság, szerelem, a Kaméleon szépen eltűnt a semmiben, a Veszettek pedig ugye megbukott. Divinyi Réka dolgozott például a Lorában- emlékszik arra valaki? 

Szóval lehet, hogy egy-egy szerencsés pillanatban egy aránylag korrekt filmmel sikerült jó nézőszámot elérni, de a fentiek egyike sem egy korszakos, markáns, maradnadó alkotás. Goda Krisztina és Divinyi Réka életműve jelen pillanatban csak egy-két rövidke bejegyzés lehetne a magyar filmművészet nagykönyvében.

És aki ezt vitatja, annak felhívnám a figyelmét a Veszettek bukására. Ami nem csak azt jelzi, hogy rossz a marketing, nem jó a témaválasztás- hanem arra is, hogy bármennyire elégedett magával valaki, a meghatározó művészekről elmondható, hogy bármit csinálnak, odafigyelnek rájuk. Ha azt mondtuk, Jancsó valamin dolgozik, egy réteg mindenképpen odafigyelt, mert a rossz Jancsó-film is a mester alkotása volt- még ha nem is túl sikeres.

De korábbi nézőszámok ide vagy oda, senki nem mondja, hogy úristen, új Goda-Divinyi-film megy a moziban, nekem azt látnom kell, bármiről szól! Ez a pár ezernyi néző azt jelzi, egyszerűen nem sikerült közelébe sem kerülni annak a státusznak, hogy önmagában a nevüknek vonzereje legyen. És a baj az, hogy más rendező se nagyon érte el ezt mostanában kis hazánkban. Ez pedig szomorú- de amikor értékeljük a Veszetteket, akkor bizony ezt is látni kell.

Innentől kezdve pedig kódolva van a rendszerbe, hogy születhetnek váratlanul sikeres filmek (Van valami...) és beleállhatnak a földbe ún. sztárfilmek is. Nem garancia a milliárdos költségvetés, és egy-két ismertebb név se, mert még egy nem túl erős százezres nézőszámot sem lehet garantálni, akárkik is az alkotók. Ennyit ér ma a magyar filmművészet, ez van.