Az Amazon épp arra készül, hogy ronggyá pereljen több, mint ezer bérkommentelőt, akik pénzért írogattak lelkes kritikákat az áruházban kapható termékekről. Ám gyaníthatóan ez csak a jéghegy csúcsa, és ilyenkor mindig felmerül az emberben, vajon mennyit hihetünk el az interneten olvasható dolgokból.

Azt ma már nem kell magyarázni, sokan tudatosan játszanak az emberek hiszékenységére. Az embernek sírni támad kedve, amikor a Facebookon szerencsét vagy egészséget ígérő oldalak hülye fotóit lájkolják és osztják meg rengetegen, és nem veszik észre, hogy azok az oldalak aztán a saját kis nyavalyás boltjaik termékeit hirdetik két minden jót igérő marhaság között. Vagy ha észre is veszik, nem gondolnak arra, hogy egy cipőbolt mennyire autentikus az örökös boldogság kérdésében.

De aki nem naiv teljesen, az is beleesik abba a csapdába, hogy a közösségi értékeléseknek hisz. Manapság, amikor a világon mindenfelől rendelhetünk cuccokat, vagy leszervezhetünk egy egzotikus körutat, teljesen természetes, hogy megnézzük, kitől vásárolunk vagy hol foglalunk szállást. És mi lehet hitelesebb, mint a valódi, hozzánk hasonló emberek értékelése?

Valamilyen szinten természetesen ez működik. Én magam is értékeltem már például a Tripadvisoron szállodást, és mindig igyekeztem korrekt lenni. Az ember olvasgatja a pontozást, és általában a nagyon hülye kuncsaftokat is ki lehet szúrni, akik olyasmire panaszkodnak, ami teljesen irreális elvárás.

Ám az Amazon peres ügye bizonyítja azt, amit sokan tudtak már eddig is: a pozitív értékeléseknek létezik egy feketepiaca, hétköznapi vásárlóknak tűnő személyek írogatnak nagyszerű kritikát bármiről, ha megfizetik őket. És nem lepne meg, ha negatív értékelést is íratnának páran- a konkurenciáról. Az Amazon nyilván állítja, csak az értékelések elenyésző töredéke hamis, hiszen ha mást mondanának, azzal a saját modelljük értelmét kérdőjeleznék meg.

Bevallom, nem vagyok meggyőzve arról, hogy tényleg csak a kritikák kisebb része kamu. Ám mégsem esek emiatt kétségbe, nem fogok lemondani például a saját utazásszervezésekről. Egyrészt nem csak az értékelések befolyásolják a döntést, igyekszem a képek és a leírás alapján előzetesen felmérni, hova is megyek, és nem érnek akkora meglepetések. Netes vásárláskor szeretek olyan helyről rendelni, ahol van vásárlóvédelem. És a magam részéről igyekszek hiteles értékelést adni, tehát ha már a rendszernek vannak is hibái, én próbálom javítani a statisztikát.

Amúgy is nehéz eligazodni, mert például a nagyobb lapokban is gyakran jelennek meg elég gyanús cikkek, amik sokszor inkább látszanak hirdetésnek, mint elfogulatlan kritikának. És az tuti, hogy ideig-óráig odafigyelnek mondjuk a hamburgeresre, amiről képes leírni valaki egy vezető anyagban, hogy a létező legjobb dolog ami a magyar gasztronómiával történhet- bármekkora hülyeség is ez.

Ami a legfontosabb, tudom jól, hogy tökéletes megbízhatóság nem létezik. És az a helyet, még a hibáival együtt is elmondhatjuk, ennél jobb helyzet nem is nagyon létezett. Amikor 25 évvel ezelőtt valaki a katalógusból kiválasztott egy nyaralást, semmiféle vélemény nem volt amire támaszkodhatott volna. Az iroda ajánlott egy szűk választékot, aztán igazodtunk hozzá. Most pedig én veszem a repjegyet a saját igényeim szerint, én szerzem a szállást, és ha nem tetszik, akkor fogom magam és nézek valami mást ott helyben.

A szabadságot már megnyertük, és ez önmagában is nagy dolog. Mindig voltak akik belerondítanak a dolgokba, és mindig lesznek is, ezzel sokat nem tudunk tenni. Ám ha már szóba került a hit, akkor bevallom, én nem az anonim értékelésekben hiszek igazán a neten, hanem a saját rutinomban, megérzéseimben, amikre támaszkodhatok is, hiszen számtalan lehetőségből választhatok. 

Ráadásul ez az egész tényleg tipikus "first world problem". Tényleg az fáj nekünk, hogy a mások által dicsért pizzériában nem a kedvenc sonkád került a pizzára? Vagy hogy a pár dolláros ázsiai hotelben nem adnak elég nagy törölközőt? Látni kell, ezek még bosszúságból sem túl nagyok, amikor hetente mehetünk étterembe, évente egy-két alkalommal egzotikus útra... Szóval nyugodtan túl is léphetünk ezeken a "tragédiákon", és akkor máris nem számít annyira, a 74 százalékos értékelés valójában csak 67 kellene hogy legyen...

A brit szuperügynök, James Bond figurája csak halhatatlan, de nem örökifjú. Legalábbis ez juthat eszünkbe, ha két, mostanában szülinapos színész képeit nézegetjük.

Sir Roger Moore október 14-én tölti be a 88. életévét. Bizonyára van, aki nem tudja, de őt szerették volna már a hatvanas években is James Bondként a filmek készítői, ám tévés elfoglaltsága miatt nem vállalhatta el a szerepet. Ekkor került a képbe Sean Connery, ám amikor ő nem akart többé a 007-es bőrébe bújni, ismét Roger Moore került a képbe.

Ő egy másféle stílusú Bond lett, ami részben annak köszönhető, hogy megjelenése, viselkedése is eltért elődjétől, másrészt pedig annak, hogy a hetvenes-nyolcvanas években erősen átalakult a világ, ennek köszönhetően a filmkészítés is. Újfajta, ma már komikusnak ható történetekben bukkant fel a szuperügynök- Moore nevéhez köthető néhány igen furcsa Bond-kaland, de mivel nem ő írta a forgatókönyvet, ez legkevésbé az ő hibája. A jó sztorikban azért ő is tudott brillírozni, A kém aki szeretett engem például sokak kedvence mindmáig.

Utolsó Bond-filmje az 1985-ös Halálvágta (A View to a Kill). Moore akkor 58 éves volt, minden idők legidősebb 007-eseként kellett volna leszámolnia világuralomra törő ellenfeleivel- jó eséllyel ezt a rekordot soha nem fogják tőle elvenni, a nyugdíjas Bond kissé illúzióromboló lenne. A filmben a gonosz oldalán Christopher Walken és Grace Jones tűnt fel, míg a Bond-lány Tanya Roberts volt. 

Utóbbi színésznő október 15-én már a hatvanadik születésnapját ünnepelheti, és valljuk be, egy kicsit megváltozott az elmúlt három évtized alatt. A csinos Tanya egykor még az Charlie angyalai sorozatban is szerepet kapott, de olyan rettentő sok nagy alakítást nehéz lenne felidézni tőle. Manapság pedig a jelek szerint elsősorban a szépészeti beavatkozásoktól várja, hogy örökké fiatal maradjon. Ám ez valószínűleg neki sem fog sikerülni, filmográfiájában tíz éve nincs egyetlen új cím se. Bár ahhoz képest nem tartja magát rosszul, csak épp minden természetes vonás eltűnni látszik az arcáról...

Az idő kegyetlen, jönnek az új Bondok és az új Bond-lányok. A színészélet már csak ilyen! Keseregni kár is ezen, inkább örülni kell annak, hogy valaki valamikor lehetőséget kapott egy ilyen sikeres filmben. Roger Moore is megöregedett, de kifogástalan megjelenése és stílusa még a régi. És bármennyi folytatás készüljön, a Bond-örökség egy darabja mindig is az övé marad.

Valószínűleg a vonatok közelében lesznek a leggyakrabban újra csillogó szemű kisfiúk meglett férfiemberek is. A hétvégén a Vasúttörténeti parkban ráadásul nem csak a nagyvasakat lehetett megnézni, a Temofeszten több tucat szép terepasztalt állítottak ki.

Természetesen ezt a programot én sem hagyhattam ki. Délután még elfogadható volt az idő, a kültéri nézelődéssel kezdtünk. A gőzmozdonyokat is nagyon szeretem, jó volt felmászni régi személykocsikba is, de be kell valljam, az igazi élmény az volt, amikor régi kedvencem, az M61 sorozatszámú Nohab dízelmozdony vezérállásában utazhathattunk egy rövid szakaszon. Kívülről is szép az a gép, belül pedig új élménnyel gazdagodtam...

Aztán a terepasztalok felé vettük az irányt. Többféle méretarányú és tematikájú terepasztalt állítottak ki, de azt nem volt nehéz megállapítani, hogy kicsiben is a Nohab mozdony az egyik legnagyobb sztár. Miután utaztam az igazin, lefotózhattam őket több terepasztalon is.

Roppant szerencsés vagyok, mert túl kicsi a lakásom a vasútmodellezéshez, így aztán azokra a standokra csak rápillantottam, ahol mindenféle méretarányú mozdonyokat, síneket, kiegészítőket árultak. Gyönyörűek, de így teljesen értelmetlen ilyesmit vásárolni. Gyerekkori vasútmodellező korszakomból megvan még egy remek állapotú TT méretarányú Nohab, és ez nekem elég. A régi emlékeket feleleveníteni mentem el a Vasúttörténeti parkba, kicsit gyerekké válni olyan szépen kiépített terepasztalokat bámulva, amilyenek megalkotásához nekem sose volt lelkierőm, tudásom, kitartásom. 

1983. október 7-én mutatták be a Never Say Never Again (Soha ne mondd, hogy soha) című akciófilmet. A hivatalos James Bond-sorozatba nem számít bele, de a legtöbb rajongó azért igazi Bond-filmnek tartja, többek között a szerephez visszacsábított Sean Connery miatt.

Azért nem a Bond-jogokkal bíró produkciós cég készítette ezt a filmet, mert a 007-est kiagyaló Ian Fleming csúnya jogi vitába keveredett még a hatvanas években. A Thunderball 1961-ben eredetileg filmforgatókönyvnek indult, később jelent meg regényként, ám a forgatókönyv fejlesztésében közreműködőket nem tüntették fel szerzőként. A bírósági csetepaté vége az lett, hogy elkészült a híres búváros csatajelenetről ismert film 1965-ben, és a társszerző Kevin McClory vállalta, hogy tíz évig nem készít Bond-filmet.

A hetvenes évek második felében aztán belevágott az új projektbe. Ismét jogi problémák merültek fel, és kellett volna egy Bond is. A Diamonds are Forever után kiszállt Sean Connery annak idején azt mondta, soha többé nem lesz Bond (erre utal a film címe is). Ám óriási pénz ígéretével sikerült meggyőzni, mert nem csak komoly fizetést kapott, részesedett a profitból is, és belefolyhatott a szereplőválogatásba. Ütős csapatot szedtek össze: az 1981-ben Szabó István Oscar-díjas Mephistójában szereplő Klaus-Maria Brandauer, a svéd színészlegenda, Max von Sydow mellett egy Playboy-modell, Barbara Carrera illetve Bond szerelmeként Kim Basinger kapott jelentős szerepet. Rajtuk kívül pedig felbukkant például Rowan Atkinson is. A rendezést Irvin Kershner vállalta, akinek legismertebb filmje A birodalom visszavág.

A sztori értelemszerűen hasonlít az 1965-ös Thunderballéhoz, de azért itt-ott átírták a forgatókönyvet. A nagy víz alatti csatajelenet a végén például egészen más formát öltött. Connery már 52 éves volt a forgatáskor, fiatalosnak nem volt mondható, de rutinosan hozta Bond figuráját, és a többiek körülötte is elég erős karakterek voltak.

A film mozipénztáraknál is korrektül teljesített, bár az ugyanabban az évben bemutatott "hivatalos" Bond film, az Octopussy még nagyobb nyereséget termelt. A 007-es filmek kedvelőjeként a Never Say-t én a jobb Bond-kalandok közé sorolom, elsősorban a jó színészek miatt. Az érettebb, öregesebb Bond kicsit más hangulatot ad a filmnek, de ez sem tett neki rosszat.

McClory úgy gondolta jó másfél évtized múlva, hogy ismét feldolgozza a Thunderball-sztorit, de ebből aztán már nem lett semmi. 2006-ban elhunyt, és a bizonyos jogokat birtokló Sony is letett rivális Bond-filmek forgatásáról. Ma már a Never Say Never Again forgalmazását is az MGM intézi, akiké a hivatalos széria- összenő, ami összetartozik...

A reblog által indított vetélkedés bizonyára elég sok új blogot fog a felszínre hozni. El lehet lesni tippeket és trükköket a már évek óta futó, sikeres blogoktól, tanácsokat lehet olvasni arról is, hogy néz ki egy jó bejegyzés.

Ám a blogolás alapvetően nem verseny. Ez a bloggerfutam is inkább csak inspiráló, nem több. Aki úgy gondolja, a blogolás jelenti számára a kellemes megélhetést a jövőben, azt el kell keserítenem. Azt nem mondom, hogy bizonyos jövedelemre ne lehetne szert tenni (megjegyzem, ezt csak legális keretek között lehet csinálni, tehát kalkulálni kell az adminisztrációra), de csodák azért nincsenek. Egy olyan kicsi piacon, mint a magyar, irreális elvárás a milliós bevétel.

Éppen ezért lehet vonzó ez a havi száz ezer forint. Mint ahogy vannak blogversenyek is, ahol zsűri illetve közönség szavaz, és igazi dicsőségnek számít valamelyik kategória élmezőnyében végezni. 

Csak épp a blogot nem a divatos dizájn, a megszavazott elismerések vagy az alkalmi bevételek teszik érdekessé vagy éppen értékessé. Sokkal egyszerűbb a titok: a jó blog él, létezik, frissül. Sok blog csak pár hónapig fut, még a díjazottak egy része is úgy tűnik el a semmiben, hogy több aktivitásnak nyoma sem lesz. Egy jó bejegyzést mindenki össze tud kalapálni, még hármat-négyet is. Na de nap mint nap, rendszeresen leülni és értelmeset írni, az már más tészta.

Tudom miről beszélek, pár évnyi blog- és egyéb felületen kifejtett munkásságom elég szép karakterszámra rúgna összességében. Olyan témákban szeretek blogolni, amik tényleg érdekelnek. És ha végigpörgetem az archívumot, akkor azt látom, hogy megérte csinálni, mert nem egyszer én magam is tanultam valami újat, láttam valami érdekeset. Talán soha nem hallok bizonyos dolgokról, ha nem kerestem volna folyamatosan a jó témákat.

A búvárkodás régi szerelem, régebben is írtam bőven ebben a témában, a Big Blue Búvár Blog viszont egy másabb, messze nem szakmai körben is olvasott lett. Ez persze nem feltétlenül az én érdemem, kellett hozzá a postr/reblog jelenléte az origón, de tény, ha én nem jelentkezek nap mint nap új cikkel, akkor nem is lett volna mit a címlapra tenni. 

A blogolásban az a jó, hogy tényleg arról írhatok, ami nekem fontos. Voltak utazási beszámolóim, írtam aktuális témákról, búvártörténelemről, fordítottam érdekes cikkeket, és olyan is bőven előfordult, hogy egyszerűen csak videókat böngésztem, megakadt a szemem egy jó filmen, utánajártam a látottaknak, aztán írtam róla egy kis bejegyzést. 

Lehet, hogy néha egy bejegyzés csak pár bekezdés, nekem viszont mégis beletartott némi kutakodásba, amíg korrekt információkat szedtem össze. A másik fele pedig az, hogy én ezt így is élveztem. Ötleteket kaptam új utakhoz, álmodozhattam különleges merülésekről, barátaimmal voltak beszédtémáink hogy "láttad azt az állat videót arról a repülőroncsról, amit posztoltam?"

Szóval aki most kapott kedvet ehhez az egészhez, én is csak biztatni tudom, írjon bátran! Csak válasszon olyan témát, ami tényleg érdekli, amihez kapcsolódóan tényleg igényes, változatos bejegyzéseket tud írni, ráadásul akár éveken át. Ne az lebegjen senki szeme előtt, hogy egyszer véletlenül leesik valami pénz is az egésznek köszönhetően, mert ez azért elég bizonytalan. A jó érzés viszont permanens, amikor egy bejegyzésed sokan olvassák, jó visszajelzést kapsz rá, és ráadásul még te is büszke vagy rá. Hát még ha százával vannak ilyen írásaid...