Egy bangkoki fotós, Chompoo Baritone mókás képekkel mutatja be, hogy is készülnek időnként az instagramra feltöltött megkapó fotók.

Kétségtelen, divatos most az oldalra posztolni a pillanatképeket, amelyek egy része csak úgy néz ki, mintha hirtelen ötlettől vezérelve, ösztönből készítették volna, valójában nagyon is megkomponált, beállított felvételekről van szó. Ráadásul utómunkával is be lehet segíteni itt-ott, hogy eltűnjenek bizonyos részletek.

Nincs azzal baj, ha az ember kreatívan fotózik és ügyesen szerkeszt képet, ám amikor a végeredmény köszönő viszonyban sincs a valósággal, akkor már kérdés, tulajdonképpen kit is akarunk becsapni. Egy szó mint száz: nem kell mindentől hasraesni, amit valaki megoszt az interneten...

A legendás svéd színésznő a mozivászon egyik legünnepeltebb sztárja volt annak idején. 

Noha hollywoodi karrierje alig tizenöt éven át tartott, sok évtizeddel később is szokás emlegetni a hűvös szépségű Greta Garbo nevét az álomgyár legnagyobb alakjai között. Persze a legfiatalabb generációkhoz tartozók közül mind kevesebben mondhatják el magukról, hogy látták valamelyik filmjét. Nincs ebben semmi tragédia, egy mai tinédzser világában aligha lehet jelen egy olyan színésznő, akinek utolsó filmjét 1941-ben mutatták be a mozik. Számukra nem sok vonzó van az egykori fekete-fehér kosztümös szerelmi drámákban.

Ám mindig lesznek páran olyan elvetemült filmrajongók, akik előbb-utóbb eljutnak hozzá és alakításaihoz. Ők a forrásokat bújva elolvashatják, hogy a szegény lány először borbélyüzletben volt kisegítő, áruházi eladóként figyeltek fel szépségére, karcsúságára, eleganciájára, sejtelmes hangjára, és hamarosan svéd filmekben tűnt fel. Nem sokkal később az európai tehetségekre odafigyelő producerek egyike adott neki lehetőséget a tengerentúlon 1925-től.

Tomboló nézők, óriási kasszasikerek, no meg a megközelíthetetlenség- Greta Garbo legendáját táplálta mindez. Soha nem ment férjhez, 1990-es haláláig meglehetősen visszavonultan élt. Időről időre felbukkannak a nőkhöz (is) fűződő viszonyokról pletykák, amik annak idején botrányosnak tűntek, de manapság már nem olyan nagy szám egy saját neméhez vonzódó színésznő.

Ha valakinek kedve van, belenézhet valamelyik klasszikus filmjébe, de bevallom őszintén, bármennyire szeretem a jó filmeket, arra még engem is ritkán vesz rá a lélek, hogy a harmincas években készült alkotásokat nézzek. Így talán Greta Garbo legendája is halványul- ám eltűnni soha nem fog. Egy ilyen kaliberű egyéniségnél oly mindegy, hogy ezer vagy tízmillió rajongója van adott pillanatban, a halhatatlanságot már régi kiharcolta magának...

Olvasom, hogy egy 16 éves srác élete első fine dining éttermét nyitja meg New Yorkban. A menü laza 160 dollárba (45 ezer forint) kerül majd, és máris elfogytak a helyek októberig.

Flynn McGarry már egy éve címlapra került mint feltörekvő szakácsreménység a New York Times Magazine gasztrokiadványában. Állítólag már 12 évesen izgalmas vacsorákat rendezett a család barátainak, majd nagyon menő éttermekben dolgozott és tanult szerte Amerikában, sőt, még Európában is. Ezek után jött a saját étterem a trendi metropoliszban.

Természetesen vannak szakácsok, akik azért egy kicsit kiakadtak a média által sztárrá tett "séf" villámkarrierjén. Nyilván az ember kicsit irigykedik is rá, de az is tény, nehéz elképzelni, amint egy 13-14 éves gyerek pont olyan kiképzésben részesül egy pörgős éttermi konyhában, mint a bérükért keményen megdolgozó alkalmazottak. Persze ettől még lehet, hogy Flynn roppant tehetséges, és még magasabbra jut hamarosan, de van itt valami, amivel nehéz megbarátkozni.

Megjelent egy cikk, ami azt fejtegeti, a szimpatikus srác családi háttere mennyire volt meghatározó abban, hogy eddig jutott. Már kiskorában egy komplett éttermi konyhát hoztak neki össze, átépítve a családi házat. Azokra a bizonyos lakáséttermes estékre a család barátai voltak hivatalosak- hollywoodi színészek, filmesek, többek között Gwyneth Paltrow is lelkendezve írt főztjéről a blogján. Ugyanis a kedves szülők is ebben a körben mozogtak, apuka fotós, anyuka filmes, míg a drága nagymama az NBC egyik menedzsere volt. A kísérletezgetéshez szükséges drága, minőségi alapanyagokat is be kellett valakinek szerezni- szerintem kevesen küldik le a gyereket a gourmet-boltba, hogy vegyen magának pár homárt, és főzzön belőle amit a kedve tart. És persze Flynn magántanuló...

Aztán lássuk be, kellhettek jó kapcsolatok a sztáréttermes gyakornokoskodáshoz, mint ahogy az sem lehetett kis összeg, amikor Skandináviában igyekezett ellesni a szakma mesterfogásait Flynn. És vajon melyikünknek van olyan családi barátja, akinek van egy jó helyen levő, profi módon berendezett étterme New Yorkban, amit pár estére ingyen odaad, hadd játsszon az a gyerek főzősdit- 160 dolláros menüvel?

A fiú persze ezeket az állításokat visszautasítja, szerinte szülei átlagos, dolgozó emberek. Jó lehet hétköznapi családban élni az Egyesült Államokban, ha ez így igaz! És persze jó lehet abban a helyzetben lenni, hogy magabiztosan kijelentse, csakis a legjobb anyagokból dolgozik, nem fog 70 dollárért (20 ezer forint) ócska menüt árulni, csak azért, hogy olcsó legyen. Mondani sem kell, Flynn vevő lenne egy reality-sorozat ötletére is- főzni is jó, de a médiában pörögni sem utolsó dolog.

Meglehet, a srác tényleg nagyon jó, és én meg csak irigy vagyok. De valahol azt érzem, nem ártana, ha beismerné: az átlagostól messze jobb lehetőségekkel rendelkezik, így valósíthatja meg álmait. Persze, neki is kellett munkát beletennie az egészbe, ám tisztán kell látni, piszok mázlista. Nyugodtan be lehet ismerni, hogy a család pénze nélkül ő még csak ütött-kopott lábasokban párolná a zöldséget, bármennyire szeret főzni, és nem ugrana be hozzájuk Gwyneth Paltrow egy kis kóstolóra.

Nem szégyen az, ha valamiért valamiből több jut az embernek. Nekem ugyan konyhát nem rendeztek be, sőt, gazdag gyerek se voltam, de ha arra gondolok, Afrikában tiszta ivóvíz se jutott sok kortársamnak, bizony mázlista vagyok, amiért ott nőttem fel, ahol volt iskola, ennivaló, közbiztonság, meg hasonló dolgok. És ennek a háttérnek köszönhetem azt, hogy sokkal könnyebb életem volt, mint nekik. Ez azért néha kicsit helyreteszi az embert.

Flynn abban a helyzetben van, hogy baromi könnyen elszállhat magától. Világa egy burok: jómódú fehér szülők gyerekeként főzőcskézik a sztorijára vevő, szintén jómódú fehéreknek. És ugyan most az ő történetét emeltem ki, de még rengeteg hasonló sorstársa lehet, akiknek szülei piszkosul támogatják a demokráciát, büszke Obama-szavazók, sőt, akár 500 dollárt is küldenek a szegényeket segítő alapítványnak- de vérig sértődnének, ha a gyerekeküket nem sikerülne a legjobb iskolákba, aztán meg a Yale-re vagy a Harvardra benyomni.

Sokan mondják, egyre inkább arrafele tartunk, hogy két párhuzamos világ fog létezni egymás mellett ugyanazon országon belül, melyek között az átjárás szinte reménytelen. Az ifjú séf például tipikusan olyan figura, aki kizárólag az egyik rétegben létezhet, ott tudja magára felhívni a figyelmet, ott adhatja sorra az interjúkat. Magabiztosan nyilatkozgat a minőségi alapanyagokról, jövőbeli terveiről, hiszen eddig is minden könnyen jött, ezután is kinyílnak előtte a többség számára bezárt ajtók. Más kérdés, hogy léte talán nem is zavarja a hasonlókról nem is álmodó szegény fiatalokat: nekik nem futja se menő gasztromagazinokra, se méregdrága fine dining vacsorákra...

Utazni jó. Többet utazni még jobb. A legjobb pedig az, hogy sok esetben rajtunk múlik, mennyi útra futja adott keretből.

Tulajdonképpen nagy mázlink az, hogy ma már sok esetben saját magunknak szervezhetjük meg az utat a világ akármelyik sarkába. Mi dönthetünk arról, mikor, hova, hogyan utazzunk- és jelentős befolyásunk van rá, mennyiért. Csak épp egy kis önállóság kell hozzá, aztán már indulhat is a móka. Először kisebb célokat érdemes kitűzni, majd ahogy egyre nagyobb a rutin, lehet távolabb is nézelődni. 

A szerveződéshez egyre többen kínálnak segítséget, okos kis cikkecskék jelennek meg arról például, mekkora lehet a kézipoggyász a fapadoson. Bevallom, ezek egy részén mosolygok: egyrészt villámgyorsan változnak a légitársaságok szabályai, és ami egy éve még igaz volt, most már talán nem az. Így aztán az ilyen cikkek "szavatossága" gyorsan lejár.

Az ilyen konkrét információkat keresők számára azt tanácsolom, ne általános cikkekből tájékozódjanak, hanem egyszerűen olvassák el a foglalási és utazási feltételeket adott cég honlapján. Ennyi az egész. Aki tudja, mekkora lehet a poggyász, majd csomagolásnál maga is lemér mindent, az nem nagyon kerül bajba. Ez a dzsungelharcosok házi feladata...

Olvasom a reptéri vitatkozós rémtörténeteket, és aztán mindig kiderül, hogy "csak egy kicsit" nagyobb volt a bőrönd, és a "szemét" alkalmazott szívózott. Szerintem meg ha le van írva valami, akkor azt tartsuk be. Lenne kis felháborodás, ha a repülő "majdnem" ott szállna le, ahova a repjegy szól, mondjuk 100 kilométerrel odébb. Ha van elvárásunk egyik irányba, mi is tartsuk be az előírásokat.

Az önálló szervezésnek a kulcsa az, hogy nincs helyettünk más, aki tájékozódik, utánajár, vitatkozik és rögtönöz. Nem való mindenkinek ez a fajta utazás, mondjuk ki. A nyelvtudás alapvető, és nagyon fontos, hogy az ember eleve legyen kíváncsi és érdeklődő. Böngészni kell a légitársaságok legjobb ajánlatait, aztán elméleti kalkulálciókat kell készíteni különböző időtartamokra, szállásokra, utána lehet járni, adott városban mikor mi a legjobb program és így tovább. 

Több és jobb élményt lehet-e így szerezni? Van rá esély, de ez messze nem törvényszerű. Nem vagyok híve annak, hogy leegyszerűsítsük ezt az egészet feketére és fehérre, a szervezett út rossz, a saját magunk által bonyolított meg jó és csodás. Egy fenéket, simán bele lehet futni tévedésekbe. Az kétségtelen, hogy legalább pontosan tudjuk, kit kell okolni az ócska nyaralásokért: saját magunkat. De ettől nem leszünk boldogabbak, amikor kiderül, a lefoglalt szállás mocskos, minden érdekes múzeum zárva van abban a pár napban, és a sarkkörön télen meglehetősen nagy a hideg.

Szóval még mielőtt az áradozó beszámolókat olvasgatva rögvest elkezd valaki keményen szervezkedni, azért szépen gondolja át, hogy ez munkával jár és van kockázata, miközben nem feltétlenül lesz jobb és olcsóbb, mint csatlakozni egy irodához. Vagy esetleg egy baráthoz, aki felajánlja a segítségét, és elintéz helyettünk mindent. Mert mindig lesznek olyanok, akik azért elég kalandvágyóak az ilyesmihez. Szóval az is elég lehet, ha nem repjegyet vagy szállást tudunk jól választani, hanem barátokat...

Hajlamosak vagyunk elfeledkezni azokról a karakterszínészekről, akik ritkábban kapják meg a hősszerelmes főszerepét, ám nélkülük egyszerűen mégsem működnének a mozik. Így aztán amikor a szeptember 15-én születettek névsorát böngésztem, az erős mezőnyből (Tom Hardy, Oliver Stone, Josh Charles többek között) őt választottam ki egy kis köszöntésre.

1946-ban született Texasban, ahol mindmáig él, manapság már egy saját ranch birtokosaként. Egyszerű családból származott, ám kitűnt képességeivel, így aztán ösztöndíjasként a Harvadra vezetett az útja. Itt a későbbi alelnök, Al Gore volt a szobatársa. Tommy Lee Jones cum laude végzett, de nem csak a tanulásban állta meg a helyét, az egyetem amerikaifoci-csapatának is oszlopos tagja lett. A színészet vonzotta leginkább, így diplomázás után színpadra állt.

1970-től szerepel filmekben. Fizimiskája miatt nem meglepő módon inkább kemény fickók szerepét osztják rá, meglehetősen sok alkalommal játszott például rendőrt, seriffet vagy más bűnüldözőt. Ezen szerepek közül az egyik Oscar-díjat is hozott neki: A szökevényért kapta mint legjobb mellékszereplő. Négy Oscar-jelöléséből hármat egyébként mint mellékszereplő kapta, és sok film sikeréhez járult hozzá hiteles és emlékezetes alakításaival.

Olyan filmekben kapott mint a szerepet, mint a Sötét zsaruk-sorozat epizódjai, a Nem vénnek való vidék, az Űrcowboyok, a Lincoln vagy a Mindörökké Batman. A kasszasikereknek köszönhetően az egész világon megismerték az arcát, és szerintem ő tipikusan az a színész, akiről bárki el tudná hinni, hogy egy texasi kocsmában meghív egy sörre.