Nagyon jó, hogy az érdeklődésemnek megfelelően mindenféle sporthírt feldobnak a közösségi oldalak- kivéve, ha valamiért épp nem akarom megtudni az eredményt.

Amikor például olyan különös eset fordul elő, hogy a hétfő esti vagy a csütörtök esti NFL-rangadót nem tudom megnézni, mert hajnali fél hármas kezdettel nem igazán szerencsés az időpont, akkor időnként másnap nézném meg az ismétlést. És úgy egy kicsit jobban élvezem, ha nem ismerem az eredményt, kvázi végig tudom élvezni a meccset.

Nos, ehhez képest reggel felkelek, és a Facebookon ott sorakoznak az engem érdeklő témákhoz kapcsolódó hírek. Az esti meccs kulcsmomentumaira mutató linkek, a külföldi mellett a magyar oldalak és így tovább. Nincs kedvem leiratkozni róluk vasárnap, hogy ne lássam a híreiket kedd reggel, sőt, gyanítom, aktivitásom alapján még akkor is ajánlott bejegyzésként felbukkannának. Ráadásul a különös szűrő algoritmus miatt pár hír jópár órával később jön, tehát még akkor sem tudom kikerülni őket, ha csak késő délelőtt kezdem nézegetni a hírfolyamot.

Mivel engem egyébként alapvetően érdekelnek a sporthírek, tényleg sokra rá is kattintok- de ilyen helyzetben nem tudom, miképp lehetne szűrni. Azt hihetném, ha nem nézek rá az nfl.com-ra, akkor nyugodtan izgulhatom végig az ismétlést, de egyre nehezebb ezt megoldanom.

Oké, ez csak az én egyéni nyavalygásom. Töröljem magam mindenhonnan, vagy bírjam ki azt a pár órát internet nélkül- valóban tipikus first world problem az enyém. Nem is vagyok rá büszke, de mit tegyünk, így működünk manapság. Egyszer azért rászánom magam... Pontosan tudom, hogy nem veszítenék semmit. Olyan ez, mint valami káros szenvedély, hiszen tudom, nem kellene függőnek lenni, semmi gondot nem okoz ha lemondok róla, de valamiért mégiscsak el kell kezdenem böngészni. Mivel úgy általában elég jól elkerültem az ilyesfajta dolgokat eddigi életemben, biztos vagyok benne, könnyedén vissza tudnám magam fogni.

Azt hiszem, ez is lesz a megoldás. Nem a meccsek miatt, hanem magam miatt. De azért nem ma kezdem a megvonást. Meg talán nem is holnap. A jövő hét alkalmasabbnak tűnik. Vagy az utána következő... Megkérdezem a haverokat erről az FB-n, de nyilván amíg nem hallgatok meg minden véleményt, nem tűnhetek el a színről. Micsoda dilemma.

Több helyen találkoztam egy hírrel, ami arról szól, hogy egy vietnami turista térden állva könyörögte vissza pénzét egy szingapúri telefonboltban, miután ott megtévesztették, és a 950 dolláros iPhone 6 készülékkel együtt 1500 dolláros garanciát is vetettek vele.

A cikkben benne van, hogy a fiatal vietnami munkás a kis barátnőjének vette volna a mobilt, és azért pont Szingapúrban, mert úgy gondolta, ott biztonságosan lehet vásárolni. Mivel a fizetése alig havi 200 dollár, a telefon meg a rásózott garancia együtt egy éves fizetését emésztette volna fel, ezért könyörgött sírva. Végül aztán a hatóság próbált rendet tenni, mert állítólag a bolt ellen már több panasz beérkezett: egy szegény, Szingapúrban tanuló indiai egyetemista lányra is ezer dolláros pluszkiadást terheltek a nem kívánt garancia fejében.

Megmondom őszintén, eleinte meg voltam győződve arról, hogy ez csak kamu. Egy csóró vietnami melós elmegy a méregdrága Szingapúrba, és az utazással együtt a telefonra elkölti több, mint fél éves fizetését, vagy ki tudja mennyit? Ilyen a világon nincs, gondoltam. És az a kellemetlen, hogy az a jobbik eset, ha egyszerűen csak megvezettek mindenkit a sztorit eltúlzó lapok.

Mert ha igaz, hogy valaki mindent feltesz arra, hogy menő telefont vegyen utolsó filléreiből, akkor azt hiszem, valamit elszalasztottam a világ dolgainak alakulásából. Rettentően sajnálom a gyárban güriző vietnamit meg a minden fillért megspóroló indiai egyetemistát, de ha nekik a szegénység ellenére az új iPhone 6 jár az eszükben, akkor ahhoz nem tudok mit hozzáfűzni. Bizonyára enélkül nehéz lenne boldogulniuk a mindennapokban, és a hatóságok majd segítségükre lesznek, pénzük visszakapása után pedig a méregdrága garancia nélkül hozzájuthatnak a megváltó készülékhez. Ők boldogok lesznek, és ha életük így egy csapásra sínre kerül, boldogok lehetünk mi is.

Ha ehhez csak ennyi kell, én is összekaparom amim van, és szaladok a boltba a vadiúj telóért...

Volt a South Parkban egy epizód, amikor Kanada sztrájkolni kezdett, és a fiúk a milliós nézettségű internetes videókból szerzett virtuális pénzzel akarták őket kifizetni. Annak idején tényleg elég nehéz volt elképzelni, hogy a rettentően nagy nézettséggel pénzt is lehet keresni. Most már állítólag vannak, akik tényleg érdemi összeget tudnak beszedni, és valahol logikusnak is tűnik, hogy jut a reklámbevételből azoknak, akiknek a filmjeit többen látták, mint egy-egy menő hollywoodi mozit.

Néha tényleg elképedek a számok láttán. Az, hogy a dél-koreai szinten ismert helyi sztár, Psy igazi világhíresség lett egyetlen internetes slágernek köszönhetően, nagyon jellemző a mai médiafogyasztásra. Egyébként a Gangnam Style jól eltalált dal és klip, de a több mint kétmillárd(!!!!) néző akkor is elképesztő.

És ha még hozzáadnánk, kiknek sikerült ennek a slágernek a farvizén messzire jutni... A múltkor az interneten keresgélve belefutottam a Waveya nevű koreai tánccsapat videójába, akik a Gangnam Style-ra ropják. Öt vékony ázsiai lány, nem túl bonyolult koreográfia, primitív klip- ki kapná fel erre a fejét? Van ilyenből egy rakat a YouTube-on.

Ám ezt 139 millió alkalommal nézték meg az emberek, tehát a YouTube legmenőbb videói közé tartozik. És ehhez nem kellett más, mint felülni egy divathullámra. Na ebben persze semmi új nincs, az első beatzenekarokat követték az epigonok, a diszkókorszakban sorra jöttek ki az előadók ilyen stílusú lemezei és így tovább.

Valahol ahhoz is kell tehetség, hogy az ember a megfelelő szakaszban szálljon fel a hullámvasútra. Meg persze némi szerencse, hogy a sok követőből pont azt kapja fel a netes közönség. Kis keresgéléssel könnyen lehetne találni olyan Gangnam Style paródiát vagy feldolgozást, amit nem 139 millióan, hanem 139-en láttak.

Tanulság? Nincs. Próbálkozni kell, ha valaki ezzel akarja megalapozni a jövőjét. Csak tisztában kell vele lenni, hogy nagyon erős a konkurencia- pont annyira, mint ha valaki eredeti, saját alkotással akar kitűnni a videóözönből.

Már annak is közel negyedszázada, hogy az Ice Ice Baby című hip hop dal óriási sikert aratott szerte a világban, így aztán a mai fiatal generáció jó része nem is ismeri- ha pedig meghallják, nyilván csodálkoznak, mit ettek ezen 1990-ben. A klipet látva jó eséllyel dőlnek a röhögéstől is...

Bevallom, én is jót mosolygok ezen az idétlenkedésen. Nagyon műmájer az egész, közben meg utánaolvasva kiderül, Vanilla Ice élvonalbali sztárrá lett egy kis időre ennek a bombaslágernek köszönhetően. Azt írják, ez volt a legelső hip hop dal ami első tudott lenni a Billboard slágerlistán, a To The Extreme lemezből 15 millió(!) példány kelt el, Vanilla Ice még Madonna pasija is volt pár hónapig. Aztán pedig jött a sorsszerű zuhanás az ismeretlenségbe. Hiába ad ki manapság is lemezeket, nem túl sokan veszik ezeket, és ha bárhová elhívják haknizni a tévébe, akkor Vanilla Ice vén fejjel még mindig az Ice Ice Baby-t rappelheti.

Mert az eredetileg Robert Matthew Van Winkle néven Texasban született zenész 1967-es évjáratú, közelebb van az ötvenhez, mint a negyvenhez. Motocross versenyzéssel is foglalkozott, aztán jött a hip hop és a rövid életű világsiker. De talán ők maguk sem hittek ebben igazán: a dal karakterét meghatározó basszusfutam eredetileg a Queen és David Bowie Under Pressure című dalában hallható, de a lemezen a nevüket még csak fel sem tüntették. Pedig enélkül a vérszegény rap és a szupermenő cuccban ugrálás aligha tarolt volna... Utólag persze rendezni kellett a jogokat, de ez tényleg elsősorban jogi kérdés volt, gyaníthatóan a Vanilla Ice-ért rajongó fiatal közönség jelentős részének fogalma sem volt arról, mi volt az eredeti dal, és egyáltalán, mi az a Queen.

Mindenesetre mára már az eredeti is, meg a rapfeldolgozás is retró kategóriába csúszott. Nézi az ember a röhejes cuccokban pattogó Vanilla Ice-t, és a mai fiatalokhoz hasonlóan értetlenül próbálja kideríteni, mitől volt ez menő. Azt hiszem, az ilyen klipek maximum abban örökérvényűek, hogy ugyanúgy elengedhetetlen beléjük legalább egy csinos csaj feszes cuccban, mint a maiakban. És nyilván ami ma iszonyúan trendi, az 25 év múlva ugyanúgy menthetetlenül gáz lesz, mint ez a fizimiska. Néha jó ezt az eszünkbe idézni, ha divatos arcokért rajongunk...

A múltkor a Sztárban sztár ment a tévében, belenéztem, éppen Király Linda és Király Viktor egyik dalát adták elő. A dal semmilyen szinten nem volt ismerős, és hallgatva nem is csodáltam, semmi olyan nem volt benne, ami megragadhatott volna. Aztán felbukkant még a többi ismert énekes, akik mások slágereit adták elő- és eszembe jutott, pechjükre saját dalaikból aligha lehetne jó műsort csinálni.

Ijesztően gyenge dalokat kapnak a többre hivatott énekesek (meg persze a gyengék is, de értük nem kár). Én például komolyan tisztelem Tóth Vera képességeit, fantasztikus hangja van- de megmutatni akkor tudja, ha egy ősi Janis Joplin-slágert bíznak rá? És ott vannak még a többiek. Például húgának, Tóth Gabinak se túl sok olyan dala van, amit az egész ország ismerne. Sorolhatnám a neveket, de teljesen felesleges.

Nem kell csodálkoznunk rajta, hogy eltűnnek a tehetségkutatók győztesei a süllyesztőben. A hangjuk pont olyan jó, mint a verseny idején volt, csak már nem ütős slágereket hallunk tőlük, hanem saját dalokat. Azokra pedig nem kapjuk fel a fejünket, feledhetőek, és magukkal rántják az előadókat is.

Lehet, van, aki nem ért velem egyet, de szerintem az időnként okkal, időnként ok nélkül ezért-azért megszólt Ákos képes olyan dalokkal előrukkolni, amik működnek. Jól állnak neki, tetszenek a közönségnek, játszhatóak a rádióban. A könnyűzenétől nem feltétlenül óriási művészetet várunk, hanem a saját közegükbe beleillő dalokat. Idehaza lehet említeni például a Kispál és a borz vagy a Tankcsapda nevét, amiknek szintén bőven vannak a saját közönségüket lázba hozó dalaik, és persze lehetne felhozni a régi, ismert dalszerzőket, akik tudtak az LGT-től Kovács Katiig, Szécsi Páltól az Illésig, Máté Pétertől az Apostolig, a Hobo Blues Bandtől a Hungáriáig sztárt csinálni előadókból. Hogy szélesebb közönségben lettek ismertek vagy csak egy rétegben, az mindegy: ahogy fentebb írtam, saját közegükben kell működniük a daloknak. Katy Perrytől csak jó, dallamos slágert várnak a hallgatók, ha megkapják (és megkapják), boldogok.

De mi aztán hiába várunk akár bombasikert, akár rétegzenét a mi ifjú sztárjainktól. Akik így nem is annyira sztárok, megmaradnak az örök tehetség szintjén. Mert a sztár az, aki saját dolgaival ér a csúcsra, a karaoke-diszkó színpadán kiharcolt dicsőség rövid életű. Kár ezekért a tényleg jobb sorsra érdemes előadókért, akik egyébként képesek lehetnének sikerre vinni dalokat elődeikhez hasonlóan.

A pech az, hogy dalszerzőknek ritkábban szerveznek tehetségkutatót, és ha rendeznek is, messzire nem jutnak vele. Így aztán az állapotok jó eséllyel nem fognak egyik napról a másikra. Ha legalább úgy tudnánk, hogy soha nem voltak jó magyar dalszerzők, ne is várjuk a csodát!... De pechünkre a fentebb említett régi nagyoknak bizony voltak emlékezetes slágereik, szóval ez a kifogás nem él. Akkor még nem volt gond megmozgatni pár ezer embert egy koncerten, a maiaknak viszont örülni kell egy klubban lenyomott fél órás bulinak. Kár értük- és kár értünk is, mert alig kapunk friss, jó magyar zenét.