A múltkor a Sztárban sztár ment a tévében, belenéztem, éppen Király Linda és Király Viktor egyik dalát adták elő. A dal semmilyen szinten nem volt ismerős, és hallgatva nem is csodáltam, semmi olyan nem volt benne, ami megragadhatott volna. Aztán felbukkant még a többi ismert énekes, akik mások slágereit adták elő- és eszembe jutott, pechjükre saját dalaikból aligha lehetne jó műsort csinálni.
Ijesztően gyenge dalokat kapnak a többre hivatott énekesek (meg persze a gyengék is, de értük nem kár). Én például komolyan tisztelem Tóth Vera képességeit, fantasztikus hangja van- de megmutatni akkor tudja, ha egy ősi Janis Joplin-slágert bíznak rá? És ott vannak még a többiek. Például húgának, Tóth Gabinak se túl sok olyan dala van, amit az egész ország ismerne. Sorolhatnám a neveket, de teljesen felesleges.
Nem kell csodálkoznunk rajta, hogy eltűnnek a tehetségkutatók győztesei a süllyesztőben. A hangjuk pont olyan jó, mint a verseny idején volt, csak már nem ütős slágereket hallunk tőlük, hanem saját dalokat. Azokra pedig nem kapjuk fel a fejünket, feledhetőek, és magukkal rántják az előadókat is.
Lehet, van, aki nem ért velem egyet, de szerintem az időnként okkal, időnként ok nélkül ezért-azért megszólt Ákos képes olyan dalokkal előrukkolni, amik működnek. Jól állnak neki, tetszenek a közönségnek, játszhatóak a rádióban. A könnyűzenétől nem feltétlenül óriási művészetet várunk, hanem a saját közegükbe beleillő dalokat. Idehaza lehet említeni például a Kispál és a borz vagy a Tankcsapda nevét, amiknek szintén bőven vannak a saját közönségüket lázba hozó dalaik, és persze lehetne felhozni a régi, ismert dalszerzőket, akik tudtak az LGT-től Kovács Katiig, Szécsi Páltól az Illésig, Máté Pétertől az Apostolig, a Hobo Blues Bandtől a Hungáriáig sztárt csinálni előadókból. Hogy szélesebb közönségben lettek ismertek vagy csak egy rétegben, az mindegy: ahogy fentebb írtam, saját közegükben kell működniük a daloknak. Katy Perrytől csak jó, dallamos slágert várnak a hallgatók, ha megkapják (és megkapják), boldogok.
De mi aztán hiába várunk akár bombasikert, akár rétegzenét a mi ifjú sztárjainktól. Akik így nem is annyira sztárok, megmaradnak az örök tehetség szintjén. Mert a sztár az, aki saját dolgaival ér a csúcsra, a karaoke-diszkó színpadán kiharcolt dicsőség rövid életű. Kár ezekért a tényleg jobb sorsra érdemes előadókért, akik egyébként képesek lehetnének sikerre vinni dalokat elődeikhez hasonlóan.
A pech az, hogy dalszerzőknek ritkábban szerveznek tehetségkutatót, és ha rendeznek is, messzire nem jutnak vele. Így aztán az állapotok jó eséllyel nem fognak egyik napról a másikra. Ha legalább úgy tudnánk, hogy soha nem voltak jó magyar dalszerzők, ne is várjuk a csodát!... De pechünkre a fentebb említett régi nagyoknak bizony voltak emlékezetes slágereik, szóval ez a kifogás nem él. Akkor még nem volt gond megmozgatni pár ezer embert egy koncerten, a maiaknak viszont örülni kell egy klubban lenyomott fél órás bulinak. Kár értük- és kár értünk is, mert alig kapunk friss, jó magyar zenét.
