Ha valaki Hawaii államban nő fel, akkor életének szerves része a kapcsolat a tengerrel. Sarah Lee is állandóan a víz partján vagy a vízben volt, és innen már csak egy ugrás volt az, hogy fotóművészként is víz alatti képeivel alapozta meg hírnevét. A hullámok alatt dolgozva mindig van egy adag véletlen abban, hogy fog festeni a végső kép, hiszen folyamatosan mozognak a hullámok és a modellek is. Ám Sarah valószínűleg rutinjának köszönhetően jó érzékkel találja meg a megfelelő helyzeteket, mint azt az alábbi képek is bizonyítják.

Sarah Lee Photography

Hollandiában se egyszerű a Mikulás élete... Már több cikket olvastam róla, hogy rasszistának tartják az ünnepi bevonulását, de legutóbb már kisebbfajta csetepaté is kialakult az ügyből.

Én is csak annyit tudok, amennyit olvastam a témáról: a Hollandiában Sinterklaas néven ismert Mikulás minden november harmadik vasárnapján gőzhajóval érkezik meg valamelyik városba, és sok ajándékot hoz magával a gyerekeknek. Eddig talán még rendben is van. Ám vannak neki kísérői, a Fekete Péterek (Zwarte Piet), akik feketére festett arcú, vörösre pingált szájú, vicces ruhában ugrándozó figurák, és a tiltakozók szerint ők a régi korok rasszizmusának hagyományát őrzik, nem a gyerekek ünnepéét.

Nehéz lenne innen beleokoskodni a hollandok dolgába, főleg, mert nem ismerem a helyi hagyományokat. Vajon tényleg rasszista mesékkel vezetik fel a karácsonyi ajándékozást arrafelé, vagy egyszerűen csak egy ártatlan dologról van szó, amit a divatos politikai korrektség miatt fújnak fel? Elsőre úgy tűnik, a Fekete Péterek pozitív szereplők ebben az egész felhajtásban, és nincs semmi sértő a dologban akkor sem, ha sok-sok évvel ezelőtt nem véletlen volt az, hogy kitalálták azt a fekete arcfestést.

De ismétlem, én nem szívesen mondanám meg egy holland állampolgárságú, de afrikai származású embernek, mit gondoljon a világról. Ugyan van bennem egy olyan érzés, hogy az újonnan érkezetteknek kellene elfogadnia a befogadó ország hagyományait, mint ahogy az új hazájukban is tolerálni kell szokásukat, vallásukat, de most már több generáció óta élnek Hollandiában is a világ minden részéről érkezettnek, mindenkinek ugyanolyan jogai vannak. Könnyen lehet, a tüntetésükhöz mások, régi hollandusok is csatlakoztak, mert elfogadhatatlannak tartják ezt a megkülönböztetést.

Legyünk őszinték, mi is felhúzzuk az orrunkat, ha valahol "magyaroznak", negatív jelzőként használják a magyar szót. Vajon mit gondolnánk, ha egy hasonló ünnepségen pingált nagy bajusszal, kalocsai mintás ruhával felékesített emberek lennének a Mikulás kísérői? Nehéz kérdés ez. Mi is meg szoktuk védeni a hagyományos kifejezéseinket, mondásainkat, amiknek születésekor még senki nem foglalkozott azzal, kit sérthetnek meg. Azt mondjuk, pár száz éve használjuk ezeket, és ma nem a bizonyos népcsoportok kifejezett megsértése a célunk velük, egyszerűen csak megszoktuk őket.

Számomra valahol ott van a kulcs, hogy van-e sértés a dologban, vagy manapság ennek már teljesen elkopott ez a része, ha volt-e egyáltalán? Tehát a holland gyerekek a Fekete Pétereket látva rasszista felnőttek lesznek-e vagy eszükbe sem jut azt nézni, miért feketére vannak festve? Hiszen a mindennapokban már mindenféle származású embert láthatnak az utcán, az iskolában, a fociválogatottban... Miért pont a Mikulás segítői sokkolnák őket vagy csinálnának belőlük rosszabb embert?

A gondom az, hogy alig marad hagyomány, amire így vagy úgy ne lehetne rásütni a megkülönböztetés bélyegét. Miért ábrázolják jellemzően pocakosnak Mikulást? Sőt, férfiembernek? Legyenek Mikulásnők is, pont fele-fele arányban! És legyenek vörös üstökű Mikulások, mi ez a kirekesztő ősz haj és szakáll? Eleve rossz az, hogy rengeteg mesében hátrányos helyzetben vannak bizonyos csoportok. Hófehérke legyen egy túlsúlyos fekete nő, Hamupipőke pedig egy öreg japán halász a könyvek felében! A Playboyban pedig csinos, fiatal nők vetkőznek, nyugdíjas mozdonyvezetők helyett...

A fentiek talán hülyeségnek tűnhetnek, ám ahogy változik a világ, nem tűnik annyira lefutottnak, hogy ezt-azt még megérünk. (Ugyebár mostanában már átírogatják a régebbi könyveket, hogy eltüntessék a "nem helyes" kifejezéseket. Én ezt utálom, mert annak is van tanulsága, miért írta az író, amit írt- és azt el lehet szépen magyarázni.) A kérdés az, jó lesz-e nekünk, hogy nem-, életkor-, származás nélküli emberek szerepelnek majd a könyvekben és a filmekben? Tulajdonképpen kit fogunk ezzel megvédeni- és mitől? Magunktól? Emberi hibáink akkor is lesznek, ha a legjobb szándékkal akarunk totális egyenlőséget teremteni az élet legvadabb területein is. Maximum nem fogják tudni kezelni a mindennapi élet dolgait az új generációk, hiszen csak olyasmiket olvashatnak és láthatnak, amiben nincsenek konfliktusok, amelyek után nem tesznek fel kérdéseket.

Szerintem nem abból lesz rasszista, aki gyerekfejjel megnézi a hollandiai Mikulás-ünnepet a Fekete Péterekkel együtt. Ahhoz valami egészen más kell: a környezet, amiben felnő valaki. Az iskola, a család, a barátok... Aki otthonról mások iránti tiszteletet hoz magával, az képes a helyén kezelni egy ilyen hagyományos rendezvényt. Akit pedig úgy neveltek, az akkor is előítéletes lesz a feketékkel szemben, ha japán csajokra cserélik a Mikulás kísérőit.

Nagy kár, hogy sokkal nehezebb elérni azt, hogy normális családban nőjenek fel a gyerekek, mint elhagyni az arcfestést. Utóbbi ellen jó kis látványos tüntetéseket lehet rendezni, a bírósághoz lehet fordulni, a szóvivők bemehetnek a tévébe és így tovább. Rendőrök csaptak össze a tüntetőkkel emiatt a roppant fontos ügy miatt, így aztán a Mikulásra váró gyerekek annak lehettek tanúi, hogy értük(?) balhéznak az ő ünnepükön. Lehet, hogy ez ellen is tüntetni kellene valahol, valakinek, mert hátrányosan érinti azokat, akik nem politikát akarnak mindenbe belelátni...

Betöltötte a negyvenet Leonardo DiCaprio- mindez önmagában nem nagy dolog, sok milliárd ember megéli ezt a kort. De hát egy igazi sztárszínészről beszélünk, és ilyen esetben mindjárt más hangsúlyt kap egy ilyen szülinap.

Lehet visszatekinteni, elemezni, toplistákat összeállítani, okoskodhatunk a jövőről és így tovább. Ám ami szinte mindig visszaköszön, ha egy filmesről beszélünk, az az Oscar-díj emlegetése. Ha kapott, akkor a nagy pillanatot idézik fel, ha nem, akkor pedig arról lehet jókat írogatni, miért nem jutott neki még a szobrocskából.

Igazi mérce lett egy színészi vagy rendezői karrierben az Oscar, ami egyrészt azt jelzi, az Academy Awards valódi intézménnyé vált, másrészt pedig azt, egy icipicit sablonossá vált a gondolkodásunk. Komoly dolog elnyerni ezt a díjat, ez nem is kétséges. Ám manapság, amikor mindent a statisztikák tükrében próbálunk nézni, és az Oscar úgymond "kötelező" egy komolynak számító filmes rezüméjében, egyre gyakrabban kifejezetten a szobor elnyerése tűnik a célnak, nem pedig egy frankó film készítése. Az Akadémia döntéshozói igyekeznek odaítélni néhanapján a "megfelelő" filmnek vagy az "arra érdemes" embernek a szobrot, mert hát mégiscsak szégyen, hogy még nincs ilyenje Scorsesének, például.

DiCaprio esetén is megy a hezitálás, miért nem kapott, kaphatott volna-e, és egyébként jár-e valakinek, aki a Titanic főszereplőjeként lett a legismertebb? Mindez mókás dolog. Hiszen a nagy filmek és a benne nyújtott nagy alakítások értékét más határozza meg. Elsősorban mi, nézők döntünk erről- akinek az amerikai kritikusok szavazata számít, nem a saját véleménye, hát, annak sürgősen gondolkodnia kellene ízlésről, filmekről...

Szerintem ugyanis a már említett Scorsese filmjei közül nem az a legjobb, amiért szobrot kapott. És ugyan van Oscar-díja Barbra Streisandnak, Robert de Nirónak és Dustin Hoffmannak, ettől még az Vejedre ütök nem lesz a filmművészet klasszikusa pusztán a jelenlétük miatt. Kicsit le lehetne szakadni a szoborról- számon tarthatjuk, ha akarjuk, de kezeljük a helyén a díjat.

Leonardo DiCaprio eddigi remek alakításai azt jelzik, remek színészről beszélünk- bevallom, annak idején nem így tartottam számon, most viszont már úgy vagyok vele, jó filmek készülhetnek még a jövőben a főszereplésével. Változhat a véleményem bárkiről, hiszen megismerhetek egy színészt ócska filmekben, aztán felbukkanhat zseniális alkotásokban. Ha kap Oscart értük, hát kap, ha nem, nem. Ettől függetlenül kedvelhetem vagy utálhatom a különféle szerepekben, mert fenntartom magamnak a jogot, hogy a saját ízlésemre hagyatkozva mondjak végső ítéletet egy-egy filmről.

Másnak is ezt javaslom, mert egyáltalán nem biztos, hogy a Filmakadémiában okosabb vagy elfogulatlanabb emberek ülnek. És ennek tulajdonképpen örülhetünk is, nem?

Olvastam a vitákat Varró Dániel verséről, de számomra nem az a kérdés, jó-e az a bizonyos költemény.

Ettől függetlenül az embernek lehet véleménye. Számomra nem igazán izgalmas mű, nem estem tőle hanyatt. Ám a vita jellege miatt most egyfajta állásfoglalássá vált a vers lehúzása vagy dicsőítése, így az, hogy ki mit mond nyilvánosan róla, nekem irreleváns. A kérdést mindenki magának válaszolja meg: ha mondjuk ezt a versszakot elolvassa, és nincs fölötte a költő neve, akkor ezt egy örökbecsű műremeknek, a magyar költészet gyöngyszemének tartja, vagy tucatversnek?

Jó játék a mobilteló,
fogalmam sincs, mire való. 
Lenyálazom, aztán heló, 
jó játék a mobilteló.

És erről a magam részéről ennyit. Mert ahogy mondottam, a dolog számomra érdekesebb kérdése az, mit is akarunk mi az oktatásban. Szükség van költészetre? Az én válaszom természetesen az, hogy igen, kell versekkel foglalkozni az iskolában. És nyilván a környezetemben levő emberek, akik hasonló korosztályúak, hasonló felfogásúak, egyből ugyanezt vágnák rá.

Ha viszont egy kicsit továbbgondoljuk ezt az egészet, az iskolában megélt irodalomórák jelentős része nem volt olyan csodaszép élmény. Valószínűleg mindenkinek voltak olyan pillanatai, amikor a szíve szerint a kanonizált versek egy részéről egészen mást mondott volna, mnt a könyvben szereplő elemzés. Emlékszem rá, amikor egy neves költő versét úgy kommentálta egy osztálytársam, hogy szerinte egyszerűen részeg volt a szerző, amikor írta, mert értelmetlen az egész. Mondani sem kell, a bátor, önálló véleményalkotást nem díjazta a tanerő. Közben meg mind tudjuk, irodalmunk nagyjainak is akadtak borgőzös éjszakái, és akár ekkor is születhettek alkotásaik...

Szóval ezen akár vitázni is lehetett volna, vagy lehetne ma is. Hogy Varró- vagy Ady-vers kerül elő, az számomra nem akkora nagy jelentőségű, belefér nekem ez is, az is. Ha nem akarják megmondani, hogy mit kell gondolnom róla, ha legvégül én választhatom ki a kedvenc verseimet, akkor szeretem a költészetet.

És itt kénytelen vagyok egy fontos tényezőre rámutatni: mi, akiknek nem kell az iskolapadban unatkozni, olyan jól el tudunk vitázni arról, mi kerüljön a mai gyerekeknek szánt könyvekbe, tantervekbe. A normális diák persze gyorsan válaszolna egy ilyen kérdésre: a lehető legkevesebb tanulnivalóval is beérné. Ám ahogy mi is túl tudunk lépni a zsigerből adott válaszokon, és értelmes diskurzust tudunk (tudunk?) folytani elvekről, a jövőről, azt gondolom, a diákok is képesek vitázni arról, ami őket érinti.

A lényeg az értelmes párbeszéd. Az egész Varró-vershez kötődő vitában az tetszett a legkevésbé, hogy az egyik oldalról sokan fröcsőgő, gyalázkodó beszólásig jutottak csak, míg a költőt védő vélemények között olyan fölényeskedőek is akadtak, hogy az embernek kinyílt tőlük a bicska a zsebében. Én pedig egyik szélsőséggel sem tudok szimpatizálni, és gyanítom, másokat is taszít ez az egész. Sikeresen eljuttottunk oda, hogy egy árva vers miatt merev frontvonalak alakultak ki, és mindenki jól beásta magát a lövészárkába. Pedig akár másként is lehetne. Mivel én a költészethez nem értek annyira, viszont a magyar viszonyok között jól kiismerem magam, úgy tippelem, azokat a lövészárkokat még jó ideig nem temeti be senki.

És ha a mai gyerekekezt a stílust tanulják el tőlünk, teljesen mindegy, mi van az irodalomkönyvükben.  

A Bahamákon élő fotóművész, Elena Kalis különleges hangulatú víz alatti képsorozata azt mutatja be, hogy lánya, Sacha mennyire kötődik a tengerhez. Az alkotó elmondása szerint Sacha előbb tanult meg úszni, mint járni, ezért mozog ennyire természetesen a felszín alatt, ahol igazán elemében érzi magát.

További képek: Elena Kalis Facebook oldala