Mostanában óriási divat mindenről toplistákat összeállítani. A legjobb budapesti kézműves kólák lelőhelyei, az 1820-as évek 10 legszebb operaénekesnője, Atlantisz legszebb középületei- a téma bármi lehet, a lényeg a listázás.

Az a jó ezekben, hogy mindig lehet róluk vitázni. Alap, hogy a lista készítője teljesen hülye, ezt minden hozzászólásban gyorsan le kell szögezni az elején. A kedvenc hozzászólóim toplistájára a nem egyszerűen csak megalázóan gunyoros, de fölényes magabiztosságú tudással is rendelkező emberek kerülhetnek fel. Nagyon kevés a csúcsra jutáshoz egy bunkó beszólás, ennél ma már jóval több kell.

A toplistakészítőket is lehet ám rangsorolni, mert vannak tényleg alapos, odafigyelő, a hozzászólásokra is jól reagáló emberek. Némely listában láthatóan sok munka van, mert aki felületes, nagyot ég, amikor például Paul McCartney legjobb zenekarai közül kihagyja a Beatlest. Ennek a mókának akkor van értelme, ha igazán szenvedélyesen csinálja a szerző, aki nem keres vele egy fillért se, egyszerűen csak szeretné a világ elé tárni kedvenceit. Pár blogon, cikkben inkább a divathullám meglovaglásának tűnik a listázás: eleve rövidek, az információk felületesek, még vitatni se érdemes a listát, inkább simán csak beszólni volna kedvem.

Tipikus balek hiba a túl rövid lista, ami biztosan alkalmatlan arra, hogy egy kis áttekintést adjon. Mert ha van értelme a toplistáknak, az az összefoglalás lenne. De ha valaki letudja minden idők legjobb rockdalait három nóta említésével, akkor vagy magát csapja be vagy mindenki mást... 

A jó toplista-készítő tisztában van vele, hogy a munkája alapvetően hülyeség. Egyrészt nincs értelme számokban nem mérhető dolgokat rangsorolni. Ugyan ki mondja meg, két hasonlóan legendás rockzenekarból melyik a "jobb"? Pont az a mázli, hogy van ami így jó, van ami úgy jó, mindet meg lehet hallgatni, mindegyik adhat nekünk valami nagy élményt. Másrészt pedig minden lista szavatossága az összeállítás pillanatáig tart, már maga a lista készítője is változtathat a véleményén másnapra, a többieknek meg aztán eleve biztos lesz mit vitatni rajta.

Akadnak aztán olyanok, akiknek a listája azért értelmetlen, mert direkt csak balhét akarnak provokálni. Mivel az emberek szeretik a gyorsan átfutható, és jó beszédtémát jelentő listákat, nyilván sok lesz az olvasó, és a provokáció nagy forgalmat generál. De ettől még kilóg a lóláb...

Szóval ezek után jöjjenek az én kedvenc toplistáim! Az olyanokat mindig szívesen böngészem, ami valami szívemhez közel álló dologról szólnak, és intelligensen dolgozzák fel azokat: a legjobb Fellini-filmek, mondjuk. Aztán nagyon jók azok, amelyek egy nem igazán ismert téma legjobbjait rangsorolják, és valóban figyelemfelhívó módon képesek bemutatni olyasmit, aminek az olvasás után egyből utána akarok nézni. Nagy élmény felfedezni így egy érdekességet magam számára! A harmadik kedvenc toplista-féleség pedig mi más lehetne, mint egy sok képpel gazdagított összeállítás mondjuk egy korszak legcsinosabb színésznőiről, egy sportág legszebb versenyzőiről...

Gyerekkoromban igen komolyan vették bizonyos filmeknél a korhatár kérdését. A most újra bemutatott A nyolcadik utas: a Halál volt az egyik olyan film, aminél megragadt bennem, hogy nem lehetett csak úgy gyerekfejjel megnézni. Emlékeim szerint a Spielberg-féle Cápa is ilyen volt, amikor páran rosszul lettek a nézőtéren, elkezdtek személyi igazolványt is kérni a jegyvásárláshoz- bátyám talán még korábban tudott magának venni, így ő gyerekfejjel is becsúszott, bár már nem volt olyan messze a korhatártól.

Érdekes belegondolni, hogy mennyire más világ volt az, ahol egy ilyen korhatárt tényleg be lehetett tartani. Központi filmforgalmazás volt, központi szabályozás, tehát simán működött a módszer a személyi igazolvánnyal. A tévé pedig? Volt az állami adó, két csatornával, azt adtak le, amit a szocialista erkölccsel összeegyeztethetőnek tartottak. A néha fogható román vagy szlovák adók nem sok konkurenciát jelentettek... Videomagnója pedig senkinek nem volt még akkoriban.

Ma már más világ van. A médiahatóság ugyan szabályozhat, de lassan már azon sem igazodok ki, a magyar nyelvű, kábelen fogható adók közül ki magyarországi bejegyzésű, ki külföldi, kire milyen előírások vonatkoznak... Sok csatorna van, és a legtöbbjükön bőven mennek olyan filmek, amelyek korhatárosnak számítanak. Ám lássuk be, minden háztartásban akad pár tévé, a gyerekek is szinte bármit nézhetnek. Ha pedig nem a televízióban futnak bele horrorba, az interneten aztán tényleg mindenféle marhaság fellelhető. 

Szabályozás? Ugyan már. Az internet maga a szabályozatlanság. Persze van, aki pontosan tisztában van minden egyes kattintásunkkal, de az nem a médiahatóság, hanem a Google, és nem bírságot akar ránk kiszabni, hanem el akar nekünk adni valamit. Így aztán az se zavarja a céget, ha véres horrorokat nézünk, egyszerűen csak ehhez kapcsolódó reklámokat tol az arcunkba.

Nem tudom, a gyerekekre milyen hatással van ez a fajta szabadság. Persze tudom jól, a családi környezet sokat számít, és odafigyeléssel elég jól meg lehet szűrni, mi jut el a kicsikhez, de úgyis eljön a pillanat, amikor a kíváncsiság túl erős lesz ahhoz, hogy a gyerek ne találná meg a megfelelő forrásokat. Amikor 7-8 éves gyerekeknek saját tabletje van, illúzió azt hinni, hogy bármitől el lehet őket zárni.

Próbálok visszagondolni, mi volt az első horrorélményem, és nem is olyan nehéz előtúrni. Éppen A nyolcadik utas: a Halál folytatása, A bolygó neve halál (ugye az eredeti Alien és Aliens módosul egy "picit" magyarban, ekkoriban viccelődtek vele, hogy a harmadik rész nálunk A halál neve halál címen fut majd) volt az a bizonyos film. Videóról nézte a család, én is belenéztem, ijesztő volt, de azért már nem voltam olyan kicsi gyerek. Gyanítom, ha egy-két évvel korábban nézem, lettek volna rémálmaim- még az Alfa holdbázis sorozatban is volt egy nekem rémisztő jelenet egy csápos szörnyről, amire máig jól emlékszem, pedig egészen fiatalon láttam. (Rákerestem, ott van a YouTube-on, az nézi meg aki akarja, kortól függetlenül... És most is ijesztő valamelyest a számomra.)

Szóval ha saját magunkra gondolunk, bizony rájöhetünk, nagyon is belénk égnek azok a sokkoló filmjelenetek. Tulajdonképpen a jó horror attól jó, hogy igazán borzongató tud lenni, szóval éppenséggel a műfaj legjobbjait kéne eltiltani a fiatal nézőktől. A nyolcadik utas pont azért maradandó ennyi év után is, mert igazi mestermunkának számít a műfajban. Csak a korhatárral nehéz manapság mit kezdeni, és az igazi ijedelem akkor jön, ha a gyerek nagyon is valóságos rémálmait kéne elűzni, miután megnéz egy horrort. Utólag pedig már se a tiltás, se a vádaskodás nem sokat segít a helyzeten.

Vajon létezik erre a gondra jó megoldás? 

Naná, hogy ilyen csak Japánban lehet: egy nyelvoktató videosorozatot úgy építettek fel, hogy az eljátszott élethelyzetek kulcsmondatait csinos aerobicozó csajok ismételgették dallamosan. Nem is tudom, kell-e kommentár ahhoz, amikor a "szörnyű hasmenésem van" kifejezésre tornáznak mosolyogva?

Vajon mennyire lenne eredményes ugyanez nálunk? Bizonyára lelkes férfinézők sokasága követné a tanfolyamot, és ha az ismételgetés tényleg olyan hatásos, mindannyian képesek lesznek elmagyarázni, hogy rájuk jött a hasmasrs. Én máris azt mondogatom magamban, hogy bad case of diarrhea, pedig semmi bajom nincs...

Tudnak valamit ezek a japánok, na. Aki pedig szeretne a következő szintre lépni, annak itt vannak a randitippek angolul, aerobic-verzióban...

Egyébként mielőtt bárki azt hinné, ez csak poén, nem az. Japánban tényleg bármi megtörténhetik a televízióban: 1992-ben készült ez a 24 epizódos nyelvoktató-torna koktél, a Zuikiin English. Olcsó, de újszerű ötleteket próbáltak ki olyan műsorsávokban, amiket nem sokan néztek. Valamiért azt hiszem, nem ez a sorozat robbantott kasszát, de hogy maradandó darab, az tuti. És tulajdonképpen dicsérendő, hogy mindenféle fura elképzelésnek teret adtak. Vannak olyan iszonyú gyakran feltűnő arcok a magyar televíziózásban, akik helyett szívesebben nézném ezeket a lányokat...

Bőven akad a Facebookon több különféle felhívás, amelyek lényege az, hogy barátainkat valamiféle nagy, közös játékba próbáljuk bevonni. A mostanában divatos, hullámszerűen tovaterjedő próbatételek közül az Ice Bucket Challenge, azaz a jeges vödrös kihívás a legnépszerűbb jelenleg, de valószínűleg egy hónap múlva már senki nem fog emlékezni rá. A magyar oldalakon épp a versmegosztós játék söpör helyette végig, ami egyszer már volt ugyan, de kétségkívül nem jár le a szavatossága- mint ahogy a költészet klasszikus műveinek sem.

A láncleveleket utáljuk, teljes joggal. Óriási kamuk járták körbe az internetet ezek fénykorában: szerencsehozó üzenetek, gyűjtés beteg gyerekeknek, ingyen laptop meg hasonló dolgok voltak bennük, és persze a legfontosabb, a felhívás, mennyi ismerősnek kell ezeket továbbküldeni.

Mostanában ilyennel ritkábban találkozok, gyakoribb lett a közösségi oldalas kampány. Vajon ezt is utálni kellene? Hiszen itt is bele akarnak rángatnak valamibe, és az ember könnyen érezheti úgy, valamiből rettentően kimarad, ha nem száll be. Mégis számomra valamelyest ártalmatlanabb, egyrészt azért, mert nincs valami nagy kamu vagy átverés az egész mögött. Ha be is szállsz a versmegosztásba, nem kell sült bolondnak érezned magad, mint amikor rájöttél, hülyeség volt elhinni, hogy tíz dollárral támogatsz valakit egy ostoba levél küldözgetésével. A jeges vödrös dolog is ilyen, a te döntésed, hogy a nagyvilág elé tárod-e fantasztikus mutatványodat, ami alapvetően csak annyi, amennyi: leöntöd magad és ezzel elfecsérelsz egy kis tiszta vizet.

Némelyik divathullám viszonylag jópofa, mert az, ha verseket osztunk meg, azzal jár, hogy frappánsat akarunk választani, keresgélünk, olvasunk, és a mások által megosztottak költemények némelyikét is el fogjuk olvasni. Mondhatnánk, felesleges adatforgalmat generálunk, de a Facebook-üzenőfalaink tartalmának jelentős része sokkal kevésbé értékes mint egy szép vers. Az internet az ilyen játékokat elbírja, csak mi is elbírjuk őket...

A jeges vödrös ökörködés azért vált az ilyen felhívások klasszikusává igen rövid idő alatt, mert rengeteg híresség beszállt a játékba. Ha Jennifer Lopez és Mark Zuckerberg is részt vesz benne, naná, hogy sokan követik a példát. Végülis volt ebben egy üzenet is, fel szerették volna hívni a figyelmet az ALS-betegségre, ez nyilván sikerült is, noha egy idő után csak annyi maradt az egészből, hogy boldog-boldogtalan videókat tett fel arról, ahogy a jeges víz alatt sikoltozik. És ahogy ez lenni szokott, a bénázások népszerűbbek, mint az átlagos teljesítés.

A kampányok ugyanis egy idő után eltorzulnak, nem a pozitív szándékú alapüzenetről szólnak, hanem magukról a kampányhoz csatlakozókról. Noha az internet mindent megőriz, mi felhasználók mégis hajlamosak vagyunk nagyon feledékenyek lenni, hamar elkopik a felhívások nemesebbik oldala. És persze kellően hiszékenyek vagyunk még mindig, képesek vagyunk mindenbe beszállni, ha elég hihetőnek tűnik a felhívás. Ott vannak például azok a bölcs lányok, akik bevették, hogy meztelen fotóik nyilvános megosztásával állnak ki azon sztárok mellett, akiknek mobilját feltörték, és pucér fotóikat közszemlére tették.

A butaság akkor is butaság marad, ha jó szándékkal párosul. Szóval én azt gondolom, ezeknél a végigsöprő kampányoknál is mi döntjük el, hülyeségbe szállunk-e be, vagy egy jópofa játékba. Teljesen mindegy, hány ismerős vagy celeb adja a nevét valamihez, mi elsősorban a saját renoménkért vagyunk felelősek. A netes aktivitásunk pedig olyan széles körben égethet le minket, mint semmi más. Aki jót akar magának, ezt soha nem felejti el...

Ma ismét iskolapadba ülnek a diákok, akik a hosszú nyári szünet után nyilván kisebb-nagyobb lelkesedéssel vetik bele magukat a tanulásba. Elég nagy közhely, hogy a mi generációnk vagy a nálunk idősebbek számára egészen mást jelentett az iskola. Annak is közhelynek kellene viszont lennie, hogy önmagában a változás nem tragédia: máshogy élünk, más kihívások és esélyek határozzák meg a jövőket, és ehhez alkalmazkodnia kell mindennek.

Az iskola sem kivétel. Ne kérjük számon azt, hogy miért nem magolnak a gyerekek, amikor többé nem kell azzal számolni, hónapokig vagy évekig sem juthatunk hozzá bizonyos információkhoz. Meg lehet tanulni kívülről pár tucat verset- vagy pár kattintással elérhetjük a világirodalom minden gyöngyszemét. A kérdés régen is, ma is az volt, hogy a diák közelebb kerül-e az irodalomhoz. Most más világ van, máshogy kell ezt elérni.

Elvileg annyi minden információval találkozunk nap mint nap az internetet böngészve, hogy mindannyiunkra ragadni kéne a tudásnak, és ráadásként még rögzülnie kéne a helyesírásnak is. Kár, hogy annyi slendriánul fogalmazott szöveget olvashatunk, annyi brutális hibákat tartalmazó hozzászólást olvashatunk, a fiatalok is rövidítenek, egyszerűsítenek, ráadásul az érintőképernyő nyomkodásával nehéz fogalmazási rutint szerezni... A nyelv persze fejlődik, de ha valaki nem viccből, hanem komolyan ír le olyasmit, hogy "hejes" vagy "egésségére", akkor azért az bántani tudja a szememet.

Nyilván én is rengeteg alkalommal hibázok, ezek jelentős része elütés, és sose sértődök meg, ha figyelmeztetnek érte. A vesszőkkel is hadilábon állunk elég sokan, de azért a magam részéről igyekszek odafigyelni a használatukra. Próbálom elkerülni a durva hibákat, mert hátha beesik egy olvasó, aki keményen a fejemre olvassa a bűneimet.

A nyelvtannáci kifejezés igazi internetes szülemény, a blogról blogra járó, hibákra rámutató emberek népszerűsége valószínűleg nem túl nagy. A szerzőknek nyilván nem esnek jól a kioktatások, a többi olvasót meg általában fárasztja a nyelvtani szabályok folyamatos előcitálása, és így a beszélgetések teljesen más irányba terelése. Egy idő után már nem is nagyon fogalkozik senki az értelmes tartalommal, csak a különféle csalhatatlan helyesíró-bajnokok keresik egymás hozzászólásaiban a vélt vagy valós hibákat.

Mégsem tudok rájuk igazán haragudni. Egyrészt azért, mert időnként engem is zavarnak a láthatóan durva hibákkal terhelt, így nehezen értelmezhető bejegyzések. Mert szögezzük le, egy elütés nem tragédia, de amikor valaki zavarosan fogalmaz, egyszerűen nem lehet kideríteni, pontosan mit is gondol. Esetleg egyfajta sajátos rejtvényként kell megfejteni szavainak értelmét... Az embert bosszantja, hogy időt pazarolt a zagyvaságokra, és tulajdonképpen helyesli, amikor az önkéntes nyelvőrök beszólnak.

Az alapvetően helyesen és értelmezhetően írt szöveg ugyanis érték. És nekem lehet arról beszélni, hogy a mai iskolások semmi okosat nem tanulnak, de a pocsékul fogalmazott, hibás bejegyzések írói között bőven vannak idősebbek is. Hogy kinek a hibája, amiért ilyen fogalmazási képességekkel valaki elvégezhette az iskolát, nagy kérdés, csak éppen lényegtelen. Itt és most, amikor szemet bántó szövegek garmadájával kell szembesülni, az a kérdés, merre halad a világ: még több lesz-e a pongyola bejegyzés ordító helyesírási hibákkal, vagy a sokat írogató emberek egy idő után maguk érzik úgy, oda kéne figyelni arra, mit tesznek közzé.

Ha a nyelvtannácik csak annyit érnek el, hogy páran elgondolkodnak a helyesírásukról, már sokat köszönhetünk nekik. Néha idegesítenek? Sebaj, ez legyen a legnagyobb bajod. Ha te sose hibázol, nem kell foglalkozni velük. Ám meglehet, egy-egy hozzászólás rámutat egy tipikus hibára, amit te is el szoktál követni. Lesz olyan blogger, aki inkább ráereszt egy helyesírás-ellenőrzőt a szövegére közlés előtt. Lesz olyan ember is, aki kétszer átnézi minden fogalmazványát, nehogy folyamatos cikizésnek legyen kitéve a jó szándékkal írt, értelmes bejegyzés helyesírási hibái miatt.

Ez pedig tulajdonképpen nem is rossz. Ha már az iskolában nem figyeltünk, mert ott nem éreztük súlyát egy rosszabb jegynek, a nyilvános beszólás majd eléri hatását. Az első sértődés után az értelmes ember ugyanis elgondolkodik: lehet, hogy annak a kötekedő alaknak mégiscsak igaza van?!? Utána lehet ennek nézni, aztán legközelebb már nem vétünk ilyen hibát.

Azt hiszem, ezt nevezik úgy, hogy az élet iskolája...