Én unom a legjobban magamat, amikor "régen minden jobb volt" mondanivalójú bejegyzéseket írok, de... Most megint nem tudom ezt elkerülni.

Témát keresve az jutott eszembe, vajon milyen filmek készülhettek kereken fél évszázada? Mennyi volt közöttük a maradandó alkotás? Amikor a mai filmekre gondolok, kevés olyan ugrik be, amire valódi klasszikusként tekinthetünk pár évtized múltán, de vajon csak mi látjuk rosszul mert túl frissek, vagy a régiek között tényleg több az erős alkotás?

Szóval elkezdtem böngészni a listákat, és arra kellett jutnom, 1964 pokolian erős év volt. A mozikban legsikeresebb alkotások között ott van az egyik legjobb Bond-film, a Goldfinger. Két, a műfajban megkerülhetetlen musical is készült akkor, a Mary Poppins és a My Fair Lady. Az egyik híres Hitchcock-thriller, a Marnie is abban az évben került bemutatásra.

Aztán ott van Stanley Kubrick remeke, a Dr. Strangelove, avagy rájottem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni. A westernmániások egyik kedvencét is ekkor készítették: Sergio Leone rendezésében, Clint Eastwood főszereplésével az Egy maréknyi dollárért. A Beatles és az Egy nehéz nap éjszakája szintén 1964-es. Különleges hangulatú francia zenés film a Cherbourgi esernyők, aminek főszereplője az akkoriban még nagyon fiatal és nagyon bájos Catherine Deneuve volt. John Huston rendező egyik emlékezetes alkotása volt Az iguána éjszakája. Az olaszok közül ott volt Vittorio De Sica és a Házasság olasz módra, Michelangelo Antonioni és a Vörös sivatag, no és persze Pier Paolo Pasolini a Máté evangéliumával.

Talán unalmas a felsorolás, de tudom még folytatni. Ebben az évben jött ki a Zorba, a görög. Klasszikus történelmi dráma A római birodalom bukása. A japánok olyan alkotásokkal rukkoltak elő, mint az Onibaba vagy A homok asszonya. A szovjet Kozincev az egyik legjobb Hamlet-filmet rendezte ekkor, de az angolok is bemutattak egyet, Richard Burton főszereplésével.

A franciák olyan szórakoztató filmekkel jelentkeztek, mint a Fantomas, A fekete tulipán vagy A Saint-Tropez-i csendőr. Milos Forman első filmje a Fekete Péter szintén 1964-es, Jan Nemec pedig Az éjszaka gyémántjaival mutatkozott be. Luis Bunuel egy erős drámával jelentkezett ebben az évben: Egy szobalány naplója. 1964-ből talán a legmaradandóbb magyar alkotás a Sodrásban, Gaál István filmje.

Szép kis kollekció, a művészfilmtől a mozikasszát robbantó sikerekig tényleg széles a skála. Szóval a kérdés költői, mindenki maga válaszolhatja meg: jobb volt-e régen minden? Az biztos, hogy a fentiek között több kedvencem is ott van, ami mellé nehezen tudok odatenni egy aktuális, számomra hasonlóan kedves filmet. De ez lehet az én hibám is, valamiért a hatvanas évek filmjei állnak közel hozzám, a maiak kevésbé hoznak lázba. Mindenesetre az biztos, hogy aki valóban szereti a filmeket, az 1964-ben készültek közül bőven találhat csemegéznivalót...

Olvastam, hogy Frank Gehry arra a kérdésre feltartott középső ujjal reagált, miszerint mit szól azok véleményéhez akiknek nem tetszenek az általa tervezett épületek.

Elgondolkodik ezen az ember. Igen, a művészi szabadság szép és fontos dolog. Fura lenne beleszólni abba, hogy mosolyog Mona Lisa- vagy mégse? Amikor egy megrendelő mondja ki a végső szót, bizony a művész is kénytelen alkalmazkodni. Egy csoportképen például az kerül főhelyre, aki a legtöbbet adta...

És az építészetben bizony nagyon is van megrendelő. Egy könyvtárnál vagy kórháznál nem csak egy illetékest kell meggyőznie a terveknek, hanem az adófizetőket is, akik lehetővé teszik, hogy a művész alkosson- cserébe valami olyan épül, ami számukra is örömet okoz, büszkék lehetnek rá.

Mindenesetre van bennem valami javíthatatlanul földhözragadt, és amikor Gehry egyik nemrég átadott épületét, a Las Vegasban álló Lou Ruvo Center for Brain Health kórházat látom, nehéz azt gondolnom, hogy ez a leginkább költséghatékony megvalósítása egy ilyen intézménynek.

A kérdés az, kell-e egy kórháznak "ikonikus" épületnek lennie? Szükség van erre? Többen mennek oda emiatt, jobban figyelnek az egészségükre? Vagy mégiscsak jobb lenne egy kockaépület de több és jobb orvosi műszerrel? Mert ha baj van, az számít, mennyire hatékonyan lehet gyógyítani, a divatos épület ilyen helyzetben fel sem tűnik. Ráadásul mi van azokkal, akiknek egyszerűen nem tetszik?

Ítéletet én biztosan nem fogok mondani, de azzal a trenddel igazán nem szimpatizálok, ami mindenhova "ikonikus" épületet álmodik. Az Eiffel-torony attól egyedi, hogy egy van belőle. Ha Párizsban minden sarkon állna valami hasonló, sokra nem mennének vele. Tudom, Pesten is akartak és akarnak hasonlókat, de ha megnézem a két háború között készült imázsfilmeket, pont ugyanazok tűnnek fel, mint a maiakban: a Parlament, a hidak, a dunai panoráma, a Halászbástya, pedig épült azóta pár dolog a városban. Úgy érzem, ezek a nagyratörő tervek sokkal jobban szólnak a pénz sorsáról döntő emberek ambícióiról, mint bármi másról.

Gehry-nek kétségkívül komoly szakmai múltja van, de azért leggyakrabban egy tervét emlegetik, a Bilbaóban álló Guggenheim múzeumot. Aztán ahogy elhatalmasodott a válság, és egyre többen kezdték kritizálni a csillagászati összegekbe kerülő épületeket, amik szimpla turistalátványosságként funkcionálnak, Gehry is egyre mérgesebbé vált. Ezen a bizonyos sajtótájékoztatón kifejtette, az épületek 98 százaléka fantáziátlan és ócska, és hagyják nyugodtan dolgozni az igazi tehetségeket. Valahol jó lenne megtalálni az egyensúlyt, mert a helyzet az, életünkben nem 2, hanem inkább 0,2 százalékot tesz ki az az idő, amit az extravagáns épületek tanulmányozásának szentelünk. Szeretjük a szépet; de szeretünk sok minden mást is, én legalábbis.

Lehet, ötven év múlva remekül szórakoznak majd a ma lenyűgözőnek számító épületeken, mint ahogy az is lehet, annyira nagyra tartják majd őket, mint a Nagy piramist vagy a Pantheont. Vajon az ókori építészek is küzdöttek hasonló gondokkal, mint mai utódaik? Ha igen, a tapasztalataikból talán mi is tanulhatnánk...

Ma 87 éves a legendás angol színész, Roger Moore, aki harmadikként alakította a 007-es ügynök szerepét, ráadásul a hivatalos Bond-filmek főszereplői közül ő játszhatta el legtöbbször a szuperügynököt.

Állítólag már a hatvanas években szóba került Bondként a neve, de ekkoriban a nagy sikerű Az angyal (The Saint) című sorozat teljesen lefoglalta. Simon Templarként is elég ismert volt, így aztán Sean Connery lehetett az első James Bond. Őt George Lazenby követte egyetlen filme erejéig, majd ismét Connery lett a 007-es, de csak egy alkalmat vállalt. Megoldást kellett találni, és Roger Moore lett a kiválasztott, aki egyébként három évvel idősebb volt, mint Connery. Végül hét film és 12 év után akasztotta a szögre a szmokingot Moore, aki így a legidősebb Bonddá vált: 58 évesen a Halálvágta (A View to a Kill) című filmben bújt a szuperügynök bőrébe.

Meghagyom másoknak annak elemezgetését, hogy jó Bond volt-e a sokszor bájgúnárnak aposztrofált Moore. Az évtizedek alatt sok Bond-film készült, akadtak közöttük jobbak és rosszabbak is, de mivel nem ő írta és rendezte ezeket, nehéz számon kérni rajta, miért olyan mondjuk a Moonraker forgatókönyve, amilyen. Amikor kiválasztották, nyilván tudták, milyen karakter- hozzá igazították a 007-est. Az tagadhatatlan, hogy voltak neki is emlékezetes pillanatai a sorozatban bőven, A kém aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me) pedig sok Bond-rajongó egyik kedvenc filmje.

A legendás színész már hosszú ideje az UNESCO egyik különleges nagykövete, nagyon aktív ezen a területen. Isten éltesse a születésnapján!

Olvastam, hogy egy osztrák általános iskolába járó gyerekek szülei tiltakoztak a jógafoglalkozások ellen, mert az nem egyeztethető össze a kereszténységgel. Az iskola pedig meg is hátrált, hiszen ilyen súlyos érvvel szemben nem lehet mit felhozni...

Csak nekem jutott az eszembe az a kifejezés, amikor valamit meg kell hagyni "a hanyatló nyugat ópiumának"? Nos, ez is valami hasonló dolog lehet. Vajon mitől olyan botrányos a jóga? Attól félt a panaszt tevő szülő, hogy ezzel át lehet mosni a gyerekek agyát, akik majd buddhista terrorbrigádokhoz csatlakoznak?

Önmagában persze azért is megmosolyogtató ez a dolog, mert természetesen a nyugaton leginkább testgyakorlásként ismert jóga hozzánk átszivárgó filozófiáját csak felületesen ismerhetjük meg- egyszerűen azért, mert nem sok kapcsolatunk van a buddhista vagy hindu vallással. Lehet ezekkel szimpatizálni, lehet róluk olvasgatni, de a keresztény kultúrkörbe növünk bele itt Európában. Így aztán maradjunk annyiban, könnyen össze lehet egyeztetni az itteni jógaórákat is az itteni kultúrával.

És csendben megjegyezhető, a szülők találhatnának még egy-két olyan dolgot a mindennapi életünkben, amiről nem ír a Biblia. Meg persze a vallás sem hatja át a hétköznapokat és ünnepeket úgy, mint annak idején. Fogalmam nincs, miért gondolják a szülő, hogy a jóga tiltása az iskolában "eredmény". Maximum csak annyira, mint amennyire dicsőség lehet az, hogy Szaúd-Arábiában tiltják a nőknek hogy feszes latexnadrágban aerobicozzanak. (Fogalmam nincs, tiltják-e, csak kézenfekvőnek tűnik. Ilyen előítéletes vagyok.)

Meg vagyok róla győződve, hogy a jóga őshazájából nézve kicsit másnak tűnik a nyugati jóga, mint az övék. Itt erre remekül működő iparág épült, pénz van a jógastúdiókban, az oktatóképzésben, a videókban, a "speciális" ruházatban és a kiegészítőkben. A reklámfotókon tökéletes alakú, boldogságot sugárző fiatal nők láthatók ászanákba meredve, feszes cuccokban- elsőre bizony vajmi különbséget lehet látni a nagyon is nyugati step aerobic órákon készült fotókhoz képest.

A kultúrák keveredésének köszönhető ez a fajta hibrid, de nincs itt semmi tragédia. Szerintem igazán szép, amikor van valamiféle átjárás a különböző gyökerű tudások között, és nem zárkóznak el egymástól az emberek. Igazán szép példákat láthatunk például az építészet területén arra, milyen izgalmas amikor a beszivárgó stílusokat kombinálják hagyományos elemekkel. Lehetett volna mondani, hogy "nem keresztényi szellemiségű, romboljuk le", sőt, volt is erre példa bőven. Utólag meg persze már mind sajnáljuk ezt a fajta barbárságot...

A jóga több évezredes múltra tekint vissza, nem igaz, hogy egy mélyen vallásos keresztény ne tudna hasznos, jó dolgokat tanulni belőle, akár filozófiaként, akár testgyakorlásként tekint rá. Csak persze ehhez nyitottság kellene, szándék a megismerésre. A szülőknek pont nem a tiltáson kellett volna először agyalni, hanem maguknak is el kellett volna menni pár foglalkozásra. Akkor lehet belekóstolni, valóban az európai felfogással összeegyeztethetetlen eszméket próbálnak-e a fejükbe verni, vagy erről szó sincs.

Természetesen ilyenre szinte biztosan nem került sor. Számomra az a legszebb, hogy igazán ennek sincs jelentősége: ha valamelyik gyereknek megtetszett, elmehet máshová jógázni, akár szüleivel együtt is. Felnőttként pedig végképp ők döntik el maguknak, hogy mi fér bele a világképükbe és mi nem. Könnyen lehet, hogy ők majd ezt a fajta merev elzárkózást nem tartják elég keresztényinek...

Igazán különös trend az, hogy manapság a különféle tévés blogokat kommentelők között egyre nagyobb arányban fordulnak elő azok, akik csak annyit akarnak közölni, mennyire nem érdekli őket a televízió, sőt, tévéjük sincs, kidobták rég, netán virágállványnak vagy akváriumnak használják.

Szerintem önmagában nem nagy büszkeség az, hogy valakinek nincs tévéje. Na és? Ez egyéni döntés kérdése. Mesebeszéd, hogy bizonyos igényeinket ne tudná kielégíteni valamelyik csatorna műsora. Vállalom, én szeretem a sportot, és igen, tévében nézek időnként meccseket.

Megtehetem interneten is, de szerintem teljesen ugyanaz, hogy a tévét kapcsolom be, vagy a tévéadás stream-jét bámulom a monitoron. Dettó ugyanaz, ha valaki nem a tévében nézi a kedvenc sorozatát, hanem letölti. Ha nem lenne elég ember, aki a doboz előtt ülve nézi, akkor nem is készülne folytatása, szóval a kedves letöltők nem különösebben számítanak ez ügyben normál esetben. Olyan dolgokat is köszönhetünk a tévének, mint a Monty Python sorozat, szóval értékben nincs ott se hiány 

A televízió nagy találmány, mint ahogy a mozgóképrögzítés, vagy a könyvnyomtatás is, és ahogy utóbbiakat sem csak jóra használták, úgy a tévé műsorát is érdemes szelektálni. Igen, megjelent nyomtatásban a Hamlet is, meg kiadtak számos primitív, uszító pamfletet is. Ez már csak ilyen.

Viszont a televíziózás elég drága ahhoz, hogy csak olyanra költsenek, amit meg is fognak nézni. És ez ott mindenre igaz, nem csak a showműsorok, de az ismeretterjesztés is piaci alapon működik. Amit sokan néznek, arról készülnek dokumentumfilm-szerű, a reklámblokkok beillesztésére lehetőséget adó műsorok: ilyen téma a második világháború, vagy a cápatámadások. Az, hogy pár ember esetleg tényleg kidobta a tévéjét, nem tényező, az a sok millió számít, aki nagyon is használja a készüléket.

Így aztán ezzel büszkélkedni szerintem meglehetősen értelmetlen, nem mond semmit. Pont ugyanúgy nem mond semmit, mint ha azt állítanám, az összes könyvet eltávolítottam a lakásomból, és ezért dicséretet, elismerést várnék. Aki a mai információdömpingben valamivel büszkélkedhet, az szerintem az olyan ember, aki képes okosan szelektálni, olyan dolgokat néz és olvas, aminek van valami halovány értelme.

Aki tud válogatni, az el tudja dönteni magának, mi mennyit ér. És ha ahhoz van kedve, bikinis lányok iszapbirkózását nézi, vagy időnként belekukkant a Celeb vagyok, ments ki innen! műsorba, amikor valami agyzsibbasztó kikapcsolódásra vágyik. Megsúgom, ettől nem lesz se több, se kevesebb, mint a tévéről lemondó polgártársak. Képes magában a megfelelő polcra helyezni VV Aureliót, és biztosra veszem, nem József Attila mellé kerül a celebecske.

És ha valaki számára Aurelio az értékesebb személyiség? Az meg az ő dolga. Aki képes értelmesen eligazodni a világban, ezt a tényt is képes a helyén kezelni, és nem érzi létszükségletnek, hogy kommentben közölje, mennyivel különb embernek érzi magát a tévét bámulóknál.