63 éves lett Sting, isten éltesse!

Hogy rohan az idő... A Gordon Matthew Sumner néven anyakönyvezett, Angliában született zenész (aki a színészkedésbe is belekóstolt) ma már a könnyűzene klasszikusa- rá aztán igazán illik ez a közhelyes kifejezés.

37(!) éve annak, hogy két zenésztársával (Andy Summers és Stewart Copeland) megalapította a The Police nevű bandát. Az új hullám egyik legfontosabb zenekarának számító együttes dalainak frissessége, lendületessége alig kopott meg az eltelt évtizedek alatt. Sting nem csak frontembere, de első számú dalszerzője is volt a Police-nak, szinte minden nagy slágert ő írt. És itt most illik is betenni egy-két videót, de tényleg annyi emlékezetes dala volt a zenekarnak, hogy szinte csak találomra választok a kedvenceimből.

A nyolcvanas évek második fele volt a legnagyobb sikerek időszaka Sting életében, amikor jöttek a szólólemezek: The Dream of the Blue Turtles (1985), Nothing Like the Sun (1987). Ismét csak bajban vagyok, ha válogatni kell a legjobb dalok közül, de szerencsére szinte bármelyik mellett döntött, nem nyúlhatok mellé...

A világsztár-státusznak vannak jó és rossz oldalai. Odafigyelnek az ember magánéletére, hívják mindenféle jótékonysági eseményre, kapja a kitüntéseket, jelenlétének súlya van, kapja a felkéréseket filmzenékre. Ám ezzel együtt belemerevedhet az élő klasszikus pózába, amikor új dalait a sztárság okán várják ugyan, de elkerülhetetlenül összevetik a régi slágerekkel. Van, aki ki tud kecmeregni ebből, elfogadja a kialakult helyzetet, és képes megújulva időnként letenni valami olyat az asztalra, amivel önmaga jogán is sikeres lehet. Stingnek is összejött ilyen dobás a későbbiekben...

De azt hiszem, a könnyűzene klasszikusa kifejezés az igazán pontos leírója a helyzetnek. Például mert idősebb korban jön rá sok, fiatalon a színpadon fejét rázó, ugráló rockzenész, hogy régi dalait feltétlenül meg kell mutatni klasszikus nagyzenekari kísérettel. Őszintén szólva ezektől ritkán vagyok elragadtatva, ám nyilván van, akinek olyan életmű jött össze az évek alatt, hogy az ilyen kísérletezés bőven belefér a munkásságába. Sting pedig elég jó dalszerző és előadó ahhoz, hogy akadjon olyan slágere, aminek nagyon jól áll ez a feldolgozás is.

Fogalmam nincs, hogy 63 esztendősen, ennyi siker után mi minden tudja inspirálni a mestert. Október végétől nézhető meg az általa írt musical, a The Last Ship a Broadway-en, tehát egyelőre még talál új kihívásokat a maga számára. De ha a jövőben csak otthon ücsörögne családi körben, már akkor sem változna az, ahogy zenerajongóként rá és életművére tekintünk.

Vajon mikor jött el az a pillanat, amikor Christopher Walken neve eggyé vált a menőséggel? Ami tény, manapság erős kultusza van a remek színésznek, pedig amikor például főgonosz volt egy James Bond filmben (Halálvágta, 1985), valahogy nem így tekintettünk rá. 

De hát változnak az idők, és Hollywoodban még az a csoda is megtörténhet, hogy egy idősődő színész (Walken 1943-ban született) egyre nagyobb sztár lesz. No nem mintha korábban ne lettek volna filmjei, hiszen gyerekkorában lépett először színpadra, aztán olyan fontos állomás is volt a karrierjében mint az 1978-as Szarvasvadász (amivel kapcsolatban annak idején tipikus tévedés volt, hogy Scorsese rendezte, nyilván Robert de Niro jelenléte miatt gondolták azt sokan, pedig Michael Cimino filmje), de volt egy karakteres mellékszerepe az Annie Hallban is.

Az utóbbi években számomra egyik legemlékezetesebb alakítását Fatboy Slim egyik dalához készült videoklipben nyújtotta: a Weapon of Choice úgy ahogy van, tökéletes, remek zene, remek klip.

Azt hiszem, a menő imázshoz tökéletesen beilleszkedik, hogy az interneten fellelhető források szerint Walken még tinédzserként cirkuszi oroszlánszelidítőként is dolgozott. A netes legendákról persze tudjuk, hogy vagy igazak, vagy nem, még az is megtörténhet, hogy csak egyszer az első sorból nézett egy előadást, amiből szaftos sztorit kerekített egy bulvárújság. 

De hát neki már minden bizonnyal az is a legendáját növeli, ha kiderül, enyhe túlzás az oroszlánszelidítőség. Ha meg igaz, akkor pláne. Elnézve ezeket a régesrégi, fiatalkori képeit, simán kinézem belőle. Ettől a tekintettől még a vadállatok is megijedhettek...

80 éves lett az olasz színésznő, aki igazi legenda a filmvilágban. Mint oly sok mozisztárra, rá is szépségversenyen figyeltek fel, de az évek során bizonyította, rendkívüli, karakteres alakításokra képes színésznő.

A karrierje kezdetén nyilván csinos fiatal lányokat alakított, de a későbbiekben izgalmas szerepeket vállalt a legjobb rendezők filmjeiben. Olyan partnerek oldalán tűnt fel, mint Clark Gable, Marcello Mastroianni, Paul Newman, Marlon Brando, Gregory Peck, Oscar-jelöléseket nyert el, de hát a kötelező tudnivalókat mindenki megtalálja az interneten... Sőt, rengeteg képet is, de ettől függetlenül én is készítettem egy kis válogatást, egyszerűen a Sophia Loren iránti tiszteletből.

Az új iPhone 6-ért is sorban álltak a rajongók, gyorsan el is fogyott az első készlet. Hogy ez a tudatos stratégia része-e vagy sem, szinte mindegy. Ami tény, életünk részévé vált, hogy odafigyeljünk arra, amikor megjelenik egy új telefon- természetesen ha menő márkáról van szó.

Már régen messze van az az idő, amikor egy ilyen készülék csak az alapfunkciókról szólt. Legyintettünk, "minek bele az a sok úri hívság, nekem csak telefonálni kell, még az SMS is hidegen hagy". Most meg már azon megy a találgatás, elég-e egy 8 megapixeles fényképezőgép, biztonságos-e az ujjlenyomat-leolvasó és így tovább.

És nézzünk vele szembe, az okostelefonos-tabletes világ bizony nem csak technikai szempontból értelmezhető változást hozott az életünkbe. Nagyon is rányomta a bélyegét például a fotózás és a fotónézegetés területére. Egyrészt sokkal több kép készül, míg régen egy családi fotóalbumnak nem csak valóságban volt súlya, eszmei értéke is más volt: évek alatt jött össze 20-30-100 elfogadható kép, és ez is bőven elég volt ahhoz, hogy emlékeket idézve jó legyen átlapozni.

Manapság egy nyaralás egy napján kattintunk ennyiszer, és az már csak az egyén visszafogottságán múlik, a sok képből mennyi kerül fel az internetre. Az emberek nem lettek különösebben jobb fotósok, és nem lettek kritikusabbak sem a saját képeikkel, így aztán a képdömping jelentős része feledhető. Mivel egyre többször nyúlunk a telefonjainkhoz, így aztán azok korlátai is befolyásolják, milyen képek készíthetőek. Hiába van sok háztartásban minőségi cserélhető objektíves gép, már a nyaralásra sem feltétlenül cipeljük magunkkal. Így aztán gyakran születnek egy kaptafára készült fotók, és a középszer vált az uralkodóvá.

Ez pedig azt hozta magával, hogy a sok, jellemzően átlagos kép miatt a fotófogyasztók is villámgyorsan lapoznak át a megosztott tartalmakon. Ráadásul sokan nézik ezeket a telefonok kis képernyőin, tehát valami nagy és színes témának kell a képen lennie, ha azt akarjuk, hogy barátaink fél másodpercnél több ideig nézzék azt. Ez nyilván visszahat a mi fotózási és megosztási szokásainkra, inkább választunk látványos és egyértelmű dolgokat fotótémaként: tengerparti naplementét, egy korsó frissen csapolt sört, boldogan vigyorgó gyereket. 

Szóval hiába készül sokkal több kép, mint régen, mégis néha úgy érezhetjük, nem lett változatosabb a fotók világa. Pedig bizony megosztanak ám igazi gyöngyszemeket, csak nagy kijelzőn kéne nézni... Érdemes olyan csoportok, oldalak hírfolyamát követni, ahol téma szerint rendezett, jobban megválogatott fotóanyag látható, ha valami inspiráló képre vágyunk. A gond az, hogy a mobiltelefonon mindig sietve futjuk át a dolgokat, gyakran csak 1-2 percre állunk meg internetezni, szóval az életmódunk sem segít a szűrésben. És ki az, aki este otthon, nyugodtan nagyobb monitoron akarja megnézegetni a reggel még csak bélyegmozin látott képet, videót?

Ebben semmi panaszkodás nincs, az ember ahhoz a körülményekhez alkalmazkodik, amik éppen körülveszik. Tragédia nem történt, most így működünk, ám a technológia változásai miatt lehet ez máshogy is. Visszatérve az új telefonokra, ahogy egyre jobbak lesznek a kamerák, és ezekkel is egyre jobb képeket lehet majd készíteni, könnyen lehet, az instagram gyorsan bevethető szűrőire alapozó modelljének villámsebességgel leáldozik, hiszen pont az eredeti, jól sikerült, minőségi képek megosztása lesz a trend. A nagy, hagyományos gépek végképp otthon maradnak, mert már alig marad el a telefonos kamerák minősége tőlük, és mivel úgyis csak kis kijelzőkön nézegetik őket, teljesen felesleges az érzékelők méretén lovagolni, például.

De ez csak a közeli jövő, és ki tudja, mi lesz még pár év múlva? Elképzelésem nincs, simán lehet, hogy a képeket felváltják a rövid videók, vagy jön valami valódi újdonság, és tele leszünk háromdimenziós fotókkal, ki tudja. Nincs mese, izgalmas dolgok előtt állunk. Ám a trendek mindig lassan bontakoznak ki, éppen ezért számomra teljesen értelmezhetetlen a sorbanállás a boltok előtt. Egy fél év múlva már többet látunk, változnak-e a trendek, és aki akar, még nyugodtan igazodhat azokhoz. Annyira azért még nem gyorsult fel a világ, hogy plusz mínusz egy hét annyit számítana...

A rajongólét természetesen egészen más tészta, és most ők biztos nagyon boldogok, ha kezükben lehet a vágyott új modell. Milyen jó is a mi korunkban élni, amikor csak pár száz dolláron és némi türelmes várakozáson múlik valaki öröme, lelki békéje...

Néha sopánkodunk, hogy a tévében már élőben közvetítik a háborúkat, rendőri akciókat, mindenféle ijesztő, izgalmas vagy esetleg felemelő eseményeket. Pedig az az igazság, nem ma kezdődött el az sem, hogy a kamerák forognak amikor valami drámai történik: amióta lehet képet rögzíteni, azóta gyűlnek az ilyen felvételek.

A British Pathé egyik összeállítása ilyen tragikus pillanatokból áll, amiket a múlt század elejétől fogva rögzítettek. (Vigyázat, ezek nem trükkfelvételek, valódi haláleseteket vettek fel a filmesek, így nézze mindenki!)

A dráma fekete-fehérben is dráma, és ugyan nem élőben láthatta ezeket a tévénéző, filmhiradóban is sokkoló lehetett végignézni egy léghajó lángolását vagy egy pályáról kirepülő versenyautót. 

Ám a másik fele a dolognak: ez az élet. Az emberek születnek és meghalnak, ki így, ki úgy. Mindez az életünk része, és az, hogy ezek egy részéről felvétel készül, teljesen hétköznapi. Más kérdés, hogy nehéz szembesülni az ilyen tragédiákkal, az ember óhatatlanul arra gondol, ő is ott lehetett volna, vagy esetleg régi rossz emlékeket idéz fel, amit lát.

Sokat nem tehetünk az ellen, hogy így működik a világunk. A nagy közös játékszabály része az is, hogy mindenütt szembejön velünk a tömegmédia. És a sok vér és katasztrófa miatti sopánkodásunkat letudta nyugodtan gondoljunk arra, a nézett tévék és olvasott újságok azért ezeket mutatják be, mert ezt kajálja a közönség. Mi igényeljük a híreket, a megteremtett technikai felvételek maximum csak kiszolgálnak minket. Vihetnék azt a kamerát virágkertészetbe, erdei sétára is. Belenéznél a műsorba? Mennyi ideig kötne le?

A választ mindenki magában keresse...