Évek óta nem nézek vígjátéknak nevezett magyar filmeket, mert egyszerűen olyan gyenge a felhozatal, hogy csak felbosszantom magam. Mintha a hazai filmesek egy része képtelen lenne felfogni, ez bizony szakma, aminek egyrészt szabályai vannak, másrészt pedig nagyon jól megfogalmazható célja: sok embert kellene szórakoztatni.

De ami itthon készül, azon elég gyakran inkább sírni lehet. Elmehetünk demagógba is, hány lélelegeztetőgépet tudnánk vásárolni a fércművekre kidobott pénzből, de legyünk csak simán racionálisak. A világon mindenütt ez úgy megy, hogy beteszünk X forintot (dollárt, eurót) a producer (nálunk a központi alap, magyarán adóforintokről beszélünk) pénzéből, és szeretnénk ha a végén a mozi-, tv- és DVD-bevételekből ennek a többszöröse jönne vissza. Ehhez pedig csak annyi kell, hogy a film jó legyen és sokan megnézzék.

Ezerféle vígjáték van, működhetnek az alpári, olcsó humorú filmek és azok is, amelyek tényleg minőségi szórakoztatást nyújtanak. Eszem ágában nincs szelektálni vagy osztályozni, a lényeg az, hogy a saját célközönsége vevő legyen egy alkotásra. Az írók és a rendezők munkáját ez esetben soha nem a kritika minősíti, mindig a nézőszám a döntő. Szóval ebben a játékban jó szakemberekre van szükség, akik képesek teljesíteni a megfelelő elvárásokat.

Hülye példával élve, ha egy szabó nem jó öltönyt készít, hanem saját "művészi elgondolását követve" a szó szoros értelmében egy fércművet, nem fizetjük ki. Sajnos a filmeseknél a stábból mindenki hozzájut a pénzéhez, és mivel nálunk nem is saját pénzét teszi bele szinte senki a filmekbe, könnyen legyintgetnek az oltári nagy bukásra. Hja kérem, máséval mindenki könnyen kísérletezik! Olyan jó lenne pár megbízható szakember, akiről tudhatjuk, egy bizonyos színvonalat elvárhatunk tőlük- régen voltak is ilyenek szép számmal. Ha nem is voltak mindig kiugróan jók a filmek, azért elég jók voltak ahhoz, hogy működjön az üzlet.

Elárulok egy titkot: annak idején egy kis amatőrfilmes közösség tagja voltam. Tudom, ez elég gáznak hangzik, de a csapat nem volt rossz, például együtt dolgoztunk többször egy olyan sráccal, aki mára maga mögött tudhat két itthon sikeresnek mondható, beszédtémát szolgáltató filmet is. Fiatalon sokat okoskodik és vitatkozik az ember, de abban a csapatban eléggé közös nevező volt, hogy nem a köldöknéző művészkedésre tekintettünk etalonként, hanem a sikeres, mégis színvonalas filmekre. Az ember bátran hozhatta fel példaként az Ének az esőbent, amikor jó szórakoztatás került szóba, de ugyanúgy el lehetett töprengeni, mi az, amit még egy Bud Spencer - Terence Hill filmből is el lehet lesni.

Mert bármennyire nem tetszik ez egyeseknek, idehaza ezek a filmek ezredjére vetítve is ott vannak a nézettségi listák élén. Ilyen az élet! Tessék tanulni a sikerekből. (Bujtor Istvánnak sikerült is...) A filmezés baromi drága játék, és ugyan üres óráimban nagyon sajnálom azokat, akiknek alig 200 millióba kerülő projektjét nem támogatjuk a nagy közösből, de ha szavazati jogot kapnék az ügyükben, nagyon megnézném, mire adnék akár egy fillért is.

De nálunk mégis születnek csapnivaló, a süllyesztőben villámgyorsan eltűnő vígjátékok, amik a "húzónevek" (mennyire nevezhető valaki húzónévnek, aki ezer embert se vonz be a moziba?) ellenére semmit nem képesek felmutatni. Nem viccesek, nem szórakoztatóak, de még csak nem is bosszantóak, egyszerűen totálisan érdektelenek. Nagyjából olyanok, mint amikor a haveri körben viccesnek számító srác feláll a színpadra, hogy megmutatja egy ismeretlen közönség előtt, mekkora arc, aztán kiderül, a viccei csak egy nagyszobányi erősen ittas cimbora társaságában ülnek. A normális ember ilyenkor magába néz- a mi filmeseink viszont aligha, mert ha őszinték lennének magukkal, akkor a filmet moziba se engednék. Hiszen nyilván mindenki látja, az író, a rendező, a főszereplők, hogy szánalmas másfél órát hoztak össze.

És persze lehetne folytatni, alig vannak nézhető magyar krimik, kalandfilmek, gyerekfilmek. Van pár alkotás, ami kap vállveregetést, de amikor úgy kezdődik a kritika, hogy "ahhoz képest", máris baj van. Az nem mérce, hogy a nézhetetlen magyar filmeknél valami egy picivel jobb, az még nagyon kevés. Bármennyire kegyetlennek tűnik, hogy a külföldi konkurensekkel vetjük össze, ettől még a tévében és a moziban azokat látjuk. Ha ugyanabban a ligában versenyeznek, akkor miért lenne nekik más a megugrandó szint? Igenis voltak olyan magyar filmek, vígjátékok, amiket adott korszak bármely más országbeli filmje mellé oda lehetett volna tenni, igényes, jó munkák voltak. A Hyppolit, a lakáj az Egy szoknya, egy nadrág, a Dollárpapa vagy a Butaságom története megállták a helyüket a moziba küldve.

Egyszerűen csak akik azokat csinálták, jó szakmunkásai voltak a filmezésnek. Szerintem az, hogy valaki profi szakember, egyáltalán nem szégyen, sőt. Akire milliókat bíznak, az értsen csak a munkájához, és persze legyen elszámoltatható utólag. Amíg viszont maradnak a mostani állapotok, addig rám ne számítsanak a moziban- támogatom pont eleget a filmeseket a megfizetett adókkal...

A népszerű brit komikus, sokak számára csak Mr Bean, pár napja töltötte be a hatvanat. Szép kor, ráadásul szép karriert tudhat magáénak, ami azért messze több, mint pár Bean-figuráról szóló film.

A nemzetközi ismertséget persze a csetlő-botló Bean hozta meg a számára, és bevallom, sok éven át én sem tudtam róla, hogy Rowan Atkinson tud normálisan is beszélni. Sőt, színésznek sem éppen utolsó! Ez többek között a nagyszerű Blackadder (Fekete Vipera) sorozatban derült ki róla a magyar nézők számára is.

Meglepő lehet, de a Blackadder jóval megelőzte a Mr Bean sorozatot, mert előbbi 1983-ban indult, utóbbi első epizódját 1990-ben adták. Atkinson szerepelt pár filmben is, például a "kalóz" James Bond-részben, a Never Say Never Againben bukkant fel- nyilván nem ő volt a 007-es, csak mellékszerepet kapott. Aztán a Johnny Englishben ő ölthette fel a szmokingot. Voltak Bean-filmek is, de pár éve Atkinson kijelentette, a maga részéről nyugdíjazta ezt a karaktert. Az üzleti siker jó dolog, de nem akarta magát színészként kiröhögtetni, hogy még öreg fejjel is ezt a vonalat próbálja vinni.

Amikor először lehetett látni a sok színvonalas brit vígjátéksorozatot nálunk, elkezdtem utánaolvasni: tulajdonképpen honnan is jönnek ezek a színészi játékban, jelenetírásban is színvonalas munkát végző emberek? Megmondom őszintén, meglepődtem, amikor kiderült, egykor az egyetemi színkör tagjai voltak jelentős részben Oxfordban és Cambridge-ben. Rowan Atkinson az oxfordi vonalat képviseli, itt kezdte annak idején Michael Palin és Terry Jones a Monty Python csoportból, Dudley Moore, vagy Richard Curtis, az Igazából szerelem író-rendezője.

Cambridge híres színjátszóköre, a Footlights pedig talán még több ismert arccal büszkélkedhet: a Monty Python-csoport másik fele (John Cleese, Graham Chapman és Eric Idle), Hugh Laurie, Stephen Fry, Emma Thompson vagy Douglas Adams, a Galaxis útikalauz szerzője. Elgondolkodtató, hogy ezek a kétségkívül nagynevű, tekintélyes intézmények milyen közösségi élettel rendelkezhetnek, ha ilyen területen is ontják a tehetségeket.

A lényeg az, hogy Rowan Atkinson megbecsült alakja a brit humornak, számtalan alkalommal működött együtt kollégáival filmen és színpadon. A végére egy olyan jelenetet választottam, ahol tulajdonképpen neki jut a legkisebb szerep, de felbukkan benne Hugh Laurie, Stephen Fry és Dawn French is, ami jelzi, oxfordi és cambridge-i öregdiákok között nincs éles rivalizálás. A biztonságos szex témáját feldolgozó jelenet igazi kis gyöngyszem, ezt a fajta finom, intelligens humort talán az angolok művelik a legsikeresebben. Talán ha több hasonlót láttunk volna, és nem Mr Beant ismerjük meg először, akkor itt is mást gondolnának Rowan Atkinsonról...

Van az úgy, hogy egy színésznő egyetlen szereppel válik legendává. Anita Ekberg közéjük tartozik: valószínűleg nem sejtette a svéd kebelcsoda, hogy Fellini filmje, az Édes élet határozza meg a karrierjét. Abból is elsősorban az a jelenet, amikor bemászik a szökőkútba, és onnan kiabálja: "Marcello, Marcello!" Egycsapásra a kor egyik szexszimbólumává vált, és jó ideig az is maradt.

Mondjuk ki, sokan követték volna őt a vízbe akkoriban. Persze ennek több, mint fél évszázada, hiszen a filmet 1960-ban mutatták be. Egyike volt Federico Fellini legismertebb rendezéseinek, bár ez nem nagy kapaszkodó, mert az olasz maestrónak bőven akadt emlékezetes alkotása. Az viszont elmondható, hogy nem egy színész akadt, aki Fellininek köszönhette karrierje valamelyik különleges pillanatát. Donald Sutherland mint Casanova, Anthony Quinn mint Zampano- a sor bőven folytatható. Anita Ekberg egy volt közöttük.

A svéd színésznő 1931-ben született, 1950-ben hazájában szépségkirálynőnek választották, de akkor már a mozivászonra vágyott. Szerepelt is több filmben, de nyilván inkább az adottságaira számítottak, mint a színjátékára. Fellini válogatási elveiről is vannak sztorik, a színészi játék pedig annyira nem volt neki fontos, hiszen igen gyakran utólag szinkronizálták a felvett jeleneteket, akkor találták ki, mit is mondanak tulajdonképpen.

Szép dolog, hogy Anita Ekberg vonzereje még egy értékes filmet is közelebb hoz az átlagnézőhöz, a Csinibaba egyik jelenetében is felidézték a fürdőzős jelent által kiváltott hisztériát. Így aztán egy korosztály bizonyára emlékszik rá is, homokóra-alakjára is. Idősebb korában aztán a színésznő már kevesebb szerepet vállalt, majd vissza is vonult, nyilván szeretett volna méltósággal megöregedni. 

Január 11-én hunyt el, 83 esztendős korában. A nézők túlnyomó többsége pedig fiatalként és vonzóként emlékszik rá. Ez már-már olyan mint a hallhatatlanság...

Nehéz most még okosat mondani a párizsi lövöldözésről, ami 12 ember életét követelte. Rajzolók és rendőrök is meghaltak a példátlan támadásban, ami a Charlie Hebro szerkesztőségét érte. Borítékolható volt, hogy fel fognak lángolni a viták.

A szólásszabadságról szól a történet, vagy csak pár trágár rajz váltotta ki a semmivel sem indokolható erőszakot, aminek meg se kellett volna jelenniük? Aki böngészget, az olvashat ilyen meg olyan véleményt is. Van, aki szerint világunk legfontosabb értékei vannak veszélyben, mások meg szidják a karikatúrákat, és nyilván akad őrült fanatikus, aki szerint a támadás jogos volt. Más fejével nem tudok gondolni, én személy szerint nem olvasom azt, ami nem tetszik. A most mindenhol bemutatott rajzok nem tettek a Charlie Hebdo rajongóivá, de hogy valaki fegyvert fogjon ilyen dolgok miatt, az számomra agyrém.

No mindegy, most elindult egyfajta netes szimpátiatüntetés, büszkén rakosgatják fel sok helyen a Je Suis Charlie profil- és borítóképeket. Látok fotókat, ahol teljes szerkesztőségek állnak ki, felmutatva ezt a feliratot. Most mindenki nagyon harcos, amikor táblákkal kell fotózkodni, egy profilképet kell cserélni vagy twitterüzenetet kell posztolni a megfelelő hashtaggel. De ez azért nem akkora forradalom vagy kockázatvállalás.

El fog telni egy hét, és az újságok fejlécében megint reklámok lesznek a Je Suis Charlie helyett. Eltelik egy-két év, és a "mindannyiunk életét örökre megváltoztató tragédiára" már csak páran gondolnak vissza. Tegye fel a kezét, aki pontosan emlékszik, mikor volt a madridi vasútállomáson a robbanás és hány áldozatot követelt? Nekem is úgy kellett rákeresni, pedig nem volt annyira régen: 2004-ben történt és 191(!) ember vesztette életét. 2005 júliusában pedig a londoni metróban robbantottak, 52 áldozatról szóltak a hírek. Mindig azt mondtuk, mostantól semmi nem lesz ugyanaz.

Közben pedig úgy nagyjából élünk tovább, ahogy addig is. Az a baj, hogy a hashtagek semmit nem befolyásolnak igazán. Most jól el lehet vegyülni ezek tömegében, de ki lesz az, aki valóban felvállalja, hogy akár élete veszélybe sodrásával megjelentet egy véleményt? Azt hiszem, azok lesznek többségben, akik egy profilképcseréig elmennek, de tovább nem.

És én senkit nem tudok ezért hibáztatni. Emberek vagyunk, tisztában vagyunk vele, mi az élet és mi a halál. És éppen ezért értékeljük azt, hogy élünk. Állandóan elemezzük, mit vállalunk fel, mi fér bele az életünkbe és mi nem. Van, amikor az ember tudja, hogy nagy árat fizethet érte, mégsem fordít hátat. A török származású német lány, akit agyonvertek, miután segített a majdnem megerőszakolt lányoknak, biztos maga is félt, mégis megtette ami tőle telt. De hogy ki akar meghalni azért, mert világvallások prófétáit dehonesztáló helyzetben ábrázoló rajzocskákat tesz közzé, már egy másik kérdés.

Én nagyon jól tudom, a történet általánosságban nem erről szól, de az egyes ember nem az általános életet éli, hanem azt az egyet, ami adatott neki. Aki a Je Suis Charlie kampányba beszáll, az az általános fősodorhoz csatlakozik. Többnyire ez jószándékú, tisztességes dolog, de biztos van olyan is, aki ettől máris jobbnak érzi magát, hiszen ő "kiáll valamiért".

Csak épp akkor is kellene állni az általunk fontosnak vélt értékekért, a gyengékért, az elnyomottakért, amikor azt nem lehet elintézni egy hashtaggel meg egy szigorú facebook-poszttal. Ha ebbe gondolunk bele többen, akkor valóban mindent megváltoztathat a Charlie Hebro tragédiája. Majd térjünk erre vissza akkor, amikor kikopnak a Je Suis Charlie borítóképek és profilképek...

Közben azzal is tisztában vagyok, nyilván tévedhetek, lehet velem vitázni is, igyekeszem tiszteletben tartani más véleményét. Puskát biztos nem fogok senkire... Az egész ügy miatt most annyian megszólalnak, megszólalunk, az én okoskodásom csak csepp a tengerben, és nyilván nem a legfontosabb vagy legérdékesebb. De talán majd valami kialakul ebből a nagy közös gondolkodásból, és remélhetően az eredménye előremutató lesz, nem pedig az derül ki, hogy soha nem kerülünk közös nevezőre még a legalapvetőbb kérdésekben sem.

Jópár éve része a mindennapjaimnak az internet- munka, szórakozás mellett sok szerepet kapott a társasági életemben is. És szinte észrevétlenül kialakult egy nagyon izgalmas második rétege az életünknek, amin bőven van mit kutatni.

Egy kis személyes múltidézéssel kezdeném. Ma már nehéz felidézni, de két évtizede bizony még csak kevesen internetezhettek. Természetesen tartalom sem volt túl sok, de mi, akik akkoriban az egyetemek géptermeiben ücsörögve fedeztük fel ezt a világot, minden apróságnak örülni tudtunk. Nagy dolog volt, amikor az embernek már email címe is lehetett. Az elérhető oldalakhoz érteni kellett angolul- sokan így tanultak, tanultunk meg ezen a nyelven, napi használatban. Tipikussá volt a penpal oldalakra feliratkozás, ahol barátokat keresőket lehetett találni a világ minden sarkából.

Végülis egészen szép idők voltak, én is fel tudok idézni néhány szimpatikus levelezőtársat Skóciából, Japánból, Koreából. Az ember ír és olvas, és észrevétlenül ragad rá a nyelvismeret. Nem biztos, hogy tökéletes nyelvtannal, de használható módon. És időnként mást is köszönhettünk ezeknek a kapcsolatoknak, én például egy becenevet. Nyilván szerettük volna látni, ki is van a világ túlfelén, de még nem voltak Facebookhoz hasonló oldalak, ahol százával osztották volna meg a fotóikat az emberek. Szkennelés, kicsire méretezés, csatolás és küldés- így "találkozhattunk" a barátokkal. Egy ilyen alkalommal a képemet egy argentin lány így kommentálta: "You look like El Che!" Erre rá kellett kérdeznem, mert nem tudtam, Che Guevarát emlegetik-e így arrafelé- mint kiderült, igen. Sötét haj, szakáll, végülis ha úgy nézzük...

És ezt a Dél-Amerikából kapott becenevet azóta is viselem. A hosszas bevezetővel csak arra akarok utalni, hogy már itt, az online világban való első megjelenésünk alkalmával ráérezhettünk, ez egy olyan új közeg, ahol tényleg óriási szabadságot kapunk. A névválasztás egy a sok kulcsfontosságú momentum közül. Kiderült, hogy a név tényleg kötelez, óhatatlanul képesek vagyunk idomulni beceneveinkhez, vagy másokban alakul ki rólunk egy kép, pedig nem is ismernek. Lassan az lett formabontó, nonkomformista punk, aki az igazi nevét használja...

Ahogy a korosztályomból szinte mindenki utat talált magának ehhez a virtuális valósághoz, közösségi kapcsolatrendszerek épültek ki. Ma a barátaim túlnyomó többsége olyan ember, akikkel fórumokon találkoztunk. Semmiféle első látásra jó benyomás nem játszott közre abban, hogy ezek az ismeretségek kialakultak. Viszont nagyszerű személyes kapcsolattá is vált több netes haverság. Sose fogom megtudni, hogy a becenév, amivel végülis én azonosítottam magam, hány embert riasztott el és mennyinek volt szimpatikus. A lényeg az, hogy megtaláltam a helyem bizonyos körökben, néhol a netes presztízs összekapcsolódik a való élettel, néhol nem annyira.

Mindenesetre nekem fontos volt mindig is, hogy ne csak virtuálisan éljem az életem. Jó dolog megosztani az edzéseimről szóló beszámolókat azokkal a barátokkal, akik hozzám hasonlóan sokat kocognak, de legalább olyan jó közösen elmenni sportolni. Viszont van egy nagyon érdekes embercsoport, aki szinte csak virtuálisan él. A mindennapokban visszahúzódó, szürkének látszó figurák közül sokan a fórumok legnagyobb szájkaratésai, vagy online közösségek valóban megbecsült, tisztelt véleményformálói. Ezeknek az embereknek néha azzal kell szembenéznie, hogy nem a valós élet a fontosabb, míg a virtuális csak másodlagos, hanem pont fordítva. Főleg, ha valós hasznot tudnak húzni a netes jelenlétből mint profi videojátékosok, menő bloggerek és így tovább.

Itt az idő: most lehet emberről és társadalomról egészen újféle kutatásokat indítani. Hogy viselkedünk, hogy harcolunk ki magunknak státuszt, kiből válhat vezető és ki lesz örök kívülálló- és jön a folytatás, kialakulnak-e internetes dinasztiák, családokon átívelő státuszok. A mai véleményvezérek gyerekei bele fognak-e nőni ebbe a világba, folytatják-e a hagyományt, kiélvezik-e a szülők által kiharcolt státuszt? Ha igen, hogy működik ez? Vagy ennyire azért nem lehet leképezni a valóságot a virtuális világgal?

Izgalmas kérdések! Miközben a folyamatnak nem a végén vagyunk. Nem is közepén. Egyszerűen csak valahol, ami bármilyen irányba tovább mehet. Mint említettem, két évtizede mozgok ebben a világban, és ha valamit megtanultam, az az, hogy a trendeket maximum sejteni lehet, de pontosan megjósolni szinte lehetetlen. Pont, mint a való életben. 

És engem érdekel, merre tartunk, milyenek vagyunk. Szerintem most sem az internet maga az izgalmas, hanem az emberek mögötte. Az emberiség nagy dolgokra képes, jóra és rosszra egyaránt- a virtuális világ lehetőséget teremtett arra, hogy több pozitív értéket mutassunk fel, mint negatívat. Vajon ez csak hiú remény? Én sok jó dolgot megéltem ebben a párhuzamos valóságban, ami felettébb biztató. Ha tanulunk magunkról, akkor talán tudjuk jó irányba terelni a dolgokat. Vajon az értelmes önszabályozás vagy a totális kontroll lesz az uralkodó egy évtized múlva? Talán ez fog dönteni majd arról, hogy akkoriban életünket eluraló nyűgként vagy a társadalmat forradalmasító találmányként tekintünk az internetre...