Ma ünnepli hetvenedik születésnapját Tom Selleck, akit itthon és külföldön egyaránt a Magnum sorozat magánnyomozójaként ismernek a legtöbben. 

A Detroitban született színész az egyetemen még a kosárcsapat tagja is volt, nem meglepő tehát az atletikussága. Pár évig a nemzetőrség kötelékében szolgált, majd próbálta megvetni a lábát a showbizniszben, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. A viszonylag ismeretlen Selleck nagy pillanata akkor jött el, amikor a Magnum, P.I. című sorozat főszerepére kiválasztották. Az 1980 és 1988 között nagy sikerrel futó Magnum még Emmy-díjat is hozott neki, de a tévés elkötelezettségnek megfizette a maga árát.

Selleck ugyanis a Magnum előtt állandóan szereplőválogatásokra járt, mint ahogy az Hollywoodban szokásos. És egy filmes főszereppel is megkínálták: George Lucas és Steven Spielberg nem jól bejáratott arcokat keresett az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói című filmbe, és Selleck lett a kiválasztott. Ő azonban akkor már a Magnum sorozatra is lekötötte magát, és nagyon hezitált, mivel jár jobban. A tévés meló hosszabb távú, biztos bevételt ígért, a mozifilm pedig nagy kiugrási lehetőséget- ha a közönség vevő lesz a régész kalandjaira. Az akkor már évek óta normális színészi munkát kereső Selleck a biztosat választotta, és maradt Magnumnál. Így Spielbergék villámgyorsan vészmegoldást kerestek, hiszen a film forgatásáig már csak pár hét volt hátra, és Harrison Fordnak adták Indiana Jones szerepét. A többi már legenda...

Az már csak az élet furcsasága, hogy egy írósztrájk miatt a Magnum forgatásának megkezdése hat hónapot csúszott, így Selleck bevállalhatta volna a filmet is, mert nem ütközött volna a két meló. Azt hiszem, ezen a dilemmán akkor és azóta is eleget töprengett már, de változtatni nem lehet a történteken. És karrierje így sem mondható sikertelennek, a Magnum után feltűnt több filmben, emlékezetes mellékszerepe volt a Jóbarátokban és így tovább. Arra pedig semmi garancia nincs, hogy az Indiana Jones vele pont olyan sikeres lett volna, mint Forddal.

Egyébként is, az ne panaszkodjon, aki nyolc éven át Hawaii-on forgathatott, miközben egy Ferrarival döngető playboy magánnyomozó szerepét alakította. Ráadásul igencsak keveseknek jól álló bajuszt és csicsás ingeket viselve lett belőle idol, igazi sztár. Sokan lennének boldogok ilyen csúcsponttal a színészi karrierjükben...

Nem mindegy, ki nyerte meg a nálunk Játék határok névvel újraélesztett show-t? De, elviekben teljesen érdektelen, hogy ebben a feltupírozott sorversenyben melyik nemzet képviselői a legjobbak, ám pech, hogy itt, Magyarországon nem lehet csak úgy elsiklani a furcsaságok felett.

Először is le kell szögezzem: semmilyen szinten nem akarok állást foglalni abban a kérdésben, milyen számban nyertek a mieink, kié lett a nemzetközi összetett győzelem, miért kapott a magyar műsorban a magyar csapat díjat, és miért kaptak a francia/orosz verzióban az oroszok. Simán el tudom képzelni, hogy a szerződés része volt az is, hogy egyes országokban más lehetett a pontszámítás, és így más lehetett adott tévékben a bemutatott díjkiosztó is. A mai tévés bizniszben ebben nem lenne már semmi meghökkentő.

A baj onnan kezdődik, hogy nálunk a sportnak, a versenyzésnek, a szurkolásnak komoly kultúrája van. Itt a győzelem szent, bármiről van szó: iskolai sorverseny vagy olimpiai döntő, az nem számít. Mindenki küzd a sikerért, de a tisztességes versenyben elért második vagy sokadik helynek is megvan a presztízse. Nálunk még némely vereségből is legenda lesz, gondoljunk csak az 1954-es VB-döntőre. És ha ismét felidézhetem az általános iskolát: a kutya nem akart volna olyan versenyt, ahol "mindenki győz". A becsületes vereséget elfogadtam, az olyan helyzetet viszont nem szerettem volna, hogy "na, legyen mindenki nyertes". Ez szerintem a magyar felfogás része. Vannak még ilyen versengő nemzetek, és ez nagyjából egybe is szokott esni azzal, kik szerepelnek jól az olimpiákon. Például az oroszok is ide sorolhatók.

Szóval aki leült és nézte ezt a mostani játéksorozatot (bevallom, én nem, de ennek semmi köze az ügyhöz), az valódi versenyt akart látni és szurkolni szeretett volna a magyaroknak. Ez a lényeg! Ha a szervezők a különböző országokban való jó eladhatóság kedvéért engedték a több győztes kihirdetését, akkor ez a műsor Magyarországon a jövőben életképtelen lesz. Ha nincs minek szurkolni, mert az eredményt a vágószobában döntik el, nem a pályán, akkor nincs miért nézni. Nézem a videókat, az egyiken örömködő magyarok, a másikon a díjat kapó oroszokat ünneplik a magyar kommentátorok is, kijelentve, bár a mieink mindent megtettek, ez most nem volt elég- majd jövőre. Hm? Kicsit zavaros, lássuk be.

Az, hogy mi történt az előző évadban, most már teljesen érdektelen. Nem olimpia ez; és még az is csak sport. Akinek mindennapi gondjai vannak, teljesen mindegy, hány aranyat nyernek a magyar sportolók akármilyen versenyeken. A jövő a kérdés! Ha bebizonyosodik, ez egy minden valós versenyt és általánosan elfogadott szabályzatot nélkülöző showműsor, akkor a következő idénye úgy bukott meg, hogy még be sem mutatták. Biztos vannak országok, ahol ez nem lenne téma. Nálunk az. Elég megnézni, hogy mennyi magyar újság ugrott rá a témára, és mennyi hozzászólást generált ez a botrány. Pedig csak egy feltupírozott sorverseny- hát, nekünk ennyit számít egy ilyen játékban a verseny hitelessége maga.

Ha valaki, valahol ezt nem vette figyelembe a közmédiánál, akkor azt kell mondjam, szép nagy baklövést követett el. A tiszta negyedik helyet elfogadná a néző- a kreált győzelmet nem. Lehet nekem magyarázni, hogy a falmászás mibe számított bele és mibe nem: egy versenynek egy győztese van és kész. Minden más csak maszatolás. Hogy itt trükköztek, vagy az oroszoknál, vagy bárhol máshol, az nekem teljesen mindegy. Abszolút nincs szándékomban állást foglalni ez ügyben, nem vádolok senkit, egy szóval sem mondom, hogy a magyar tévések hazudnak. De az se tetszik jobban, ha a formátumba belefér, hogy Moszkvában orosz sikernek örüljenek, pedig valójában a magyaroké volt a győzelem.

Ha valamit versenynek nevezünk, ne legyen már többféle díjátadója- elképzeljük, amint más Bajnokok ligája győztest hirdetnek ki Barcelonában mint Madridban? És lehetne örülni egy ilyen ajándéksikernek?... Leülnél a következő meccs elé?... A kérdés költői.

Ma lenne 90 éves Paul Newman. 

A részben magyar származású színész 1925. január 26-án született Cleveland egyik külvárosában. Már gyerekkorában a világot jelentő deszkákra lépett, aztán ahogy korosztolyában sok más fiatal, ő is a harctéren találta magát a második világháborúban. Pilótának jelentkezett, de színvaksága miatt arra alkalmatlannak bizonyult, így fedélzeti rádiós és lövész lett belőle, több éles bevetésen is részt vett a haditengerészet repülőgéphordozóiról felszállt gépeken. A csendes-óceáni hadszíntéren harcolt Japán elestéig. A háború után folytathatta tanulmányait, színházművészet és közgazdaságtan területeken szerzett diplomát, majd New Yorkban Lee Strasberg híres stúdiójában tanult tovább.

Az ötvenes évek elején jöttek a szerepek: Broadway, televíziós műsorok, majd apróbb alakítások hollywoodi filmekben. 1958-ra már sztárstátuszba emelkedett, ebben az évben Liz Taylor partnere volt a Macska a forró háztetőn című filmben. Utána már sorban jöttek a sikeres produkciók, amik közül érdemes kiemelni a Butch Cassidy és a Sundance kölyök című westernt 1969-ből, ahol a kor másik világsztárja, Robert Redford kapta a másik főszerepet. A népszerű páros ezek után még együtt szerepelt például A nagy balhéban is.

Paul Newmant összesen tíz alkalommal jelölték Oscar-díjra, ebből egyet nyert el 1986-ban A pénz színe című filmért. Emellett számos díjjal jutalmazták még filmes és színpadi szerepeiért.

A filmezésen kívül Newman lelkes rajongója volt az autóversenyzésnek. Maga is volán mögé ült, szép eredményei is voltak például a 24 órás versenyen Le Mansban. Később saját versenyistállót alapított, aminek autói sok dicsőséget szereztek.

Érdemes megemlíteni jótékony célú munkáját is. A nyolcvanas évek elején saját élelmiszermárkát alapított, és a Newman's Own brand adózás utáni nyereségét mind adományozásra fordítják. Ez a cég fennállása óta nagyjából 400 millió dollárral segítette a rászorulókat!

A színészlegenda 2008-ban, 83 esztendős korában hunyt el családja körében, otthonában. Hat gyermeke és nyolc unokája mellett az egész filmvilág gyászolta Paul Newmant, aki nem csak a vásznon volt sikeres, hanem az élet más területein is. Hollywoodi színészhez képest meglepő módon nem botrányairól beszéltek, második felesége, Joanne Woodward mellett is öt évtizeden át, haláláig kitartott. És öröksége is tovább él, mind a régi, klasszikus filmeket tekintve, mind a folyamatosan jótékony célú bevételt termelő cég révén.

Ritka sikeres ismeretterjesztő sorozat volt a Time Team: 20 évadot élt meg 1994 és 2013 között a brit Channel 4 csatornán. 

Ha a modern televíziózásról beszélünk, 4-5 évad már sikernek mondható. Az viszont fantasztikus eredmény, ha egy ilyen jellegű műsor két évtizeden át annyira nézett, hogy képernyőn maradhat, különkiadások készülnek hozzá, a benne szereplők pedig szinte sztárok lesznek.

Ez utóbbi főleg azért különös, mert a Time Team régészei sokmindennek mondhatók, csak sztáralkatnak nem. A bozontos hippinek tűnő Mick Aston vagy Phil Harding, a visszafogott Carenza Lewis és Helen Geake, a műszereivel babráló John Gater, a fiatalos lendületet képviselő Matt Williams mind kiváló szakemberek voltak a saját területükön a valóságban is, mint ahogy a műsorban feltűnő többi régész, történész, csontszakértő. Hozzájuk csatlakozott a magyar származású illusztrátor, Victor Ambrus, illetve a műsorvezető, a vígjátékokból ismert színész, Tony Robinson is. Őt például a Fekete viperából ismerhetjük, Baldrickot alakította éveken át. 

Az alaphelyzet az évadokon át gyakorlatilag nem változott: a csapat kivonul egy helyszínre, ahol három napot kapnak az ásatásokra. Ezalatt kell minél többet kideríteni adott hely múltjáról. Foglalkoztak őskori, ókori, középkori lelőhelyek mellett még lezuhant második világháborús gépek felkutatásával is, még víz alatt és barlangokban is kutattak, szóval igencsak széles volt a skála. A szakemberek igyekeztek korrekten elmagyarázni mindent, de természetesen csak olyan keretek között, amit egy 50 perces televíziós műsor megenged. Ám nyakamat teszem rá, ahogy én is, úgy más is rengeteget tanulhatott az epizódokból. Ráadásul nem csak a földet túrták, igyekeztek korhű jelmezekkel bemutatni a korabeli életet, Victor Ambrus pedig parádés életképeket festett a leleletek alapján.

Nyilván akadtak olyan régészek, akik szerint ez a rövid, felületes munka nem ad hiteles képet a valós ásatásokról. Ám lássuk be, egy szórakoztatónak szánt ismeretterjesztő műsor nem egyetemi kurzus. És ha a sorozat számait nézzük, akkor azt kell mondjuk, a formátum hibátlan volt, mert milliók ültek hétről hétre azért, hogy lássák Robinsonékat egy római villa vagy egy 13. századi kastély romjainál ásni. 2008-ban például még 2,5 milliós nézettsége volt a Time Team-nek! Megállta a helyét egy olyan versenyben, ahol a legalpáribb valóságshow-k magamutogató cicababái voltak a vetélytársai.

A műsor pedig azzal a jótékony hatással is járt, hogy míg korábban a régészkedést inkább gyanakvással szemlélték, felesleges időpocsékolásnak tartották sokan, az emberek szemlélete lassacskán megváltozott. Egyre többen tartották fontosnak a föld mélyén rejlő kulturális örökség megóvását, többé nem dobták ki az ásó által kifordított cserépdarabokat, sőt, maguk hívták a Time Team-et, hogy ássák fel gondosan ápolt kertjüket, mert reményeik szerint ott fontos leletek rejtőzhettek. Nem minden ásatás volt sikeres, de a műsorok még ebben az esetben is tanulságosak voltak, hiszen bemutatták ennek a munkának az árnyoldalait is. És voltak valóban jelentős eredmények, olyan ásatások, amelyek a tévések pénze nélkül nem valósulhattak volna meg, így viszont bővítették a szakemberek tudását. Végül azért a szakma is elismerte a Time Team érdemeit, hiszen Tony Robinsont több egyetem díszdoktori címmel tüntette ki.

Az utolsó évadban a csökkenő nézettség miatt próbáltak újítani, aztán végül az a döntés született, hogy a húsz dicsőséges évad után a Time Team befejeződik. Nálunk a Viasat History műsorán láthatóak a régebbi epizódok- a formátum olyan, hogy a legutolsó részek éppen úgy élvezhetőek, mint a sok évvel korábbiak. Így aztán van két évtizednyi anyag, ami rengeteg érdekességet tartogat a számunkra.

Nem tudom, működne-e nálunk egy hasonló koncepció, de talán igen, hiszen minket is érdekel a múltunk. Vajon mennyi minden rejtett kincs lehet még a föld mélyén! Mi sajnos nem voltunk olyan szerencsések, hogy a tévések egy ilyen műsorban láttak volna fantáziát, de ami késik, nem múlik, azok az értékek még most is ott vannak a mélyben. Azt pedig magyar Time Team nélkül is megtanulhatjuk az angol sorozatból, hogy ha valami érdekeset találunk, ne dobjuk ki, ne a sufniba hajítsuk, hanem mutassuk meg szakembernek- ez a mi közös örökségünk, becsüljük meg és legyünk rá büszkék.

Valljuk be, mi, magyarok, imádunk mások zsebében turkálni. Ha olvasom az Indulási oldal beszámolóit, a hozzászólások legalább harmada azzal foglalkozik, honnan volt pénze a szerzőnek adott utazásra. Ezért én nem rovok meg senkit, időnként nekem is eszembe jut ez a kérdés, inkább körüljárom ezt az egész utazni-nem utazni problémakört.

Kétségtelen, vannak olyan emberek, akiknek a beszámolói egyszerűen nem tetszenek. Olyan megmagyarázhatatlan háttérrel lesznek világutazók néhányakból, ami szemet szúr- és szépen lassan ezek a szerzők el is tűnnek a komoly felületekről. Másoknál viszont igenis teljesen jól áttekinthető, hogy is működnek a dolgok: Harkányiék még a kiadásaikat vezető táblázatot is közzétették. Tanulságos, érdekes. Van olyan is, akiről lehet tudni, hogy a munkájában sikeres, szenvedélye az utazás, erre költ. Ő döntése.

Mert igenis van, akinél ez döntés kérdése. Akik akármilyen okból nagyon gazdagok, természetesen más kategóriába esnek, de ők nem nagyon szoktak beszámolókat írogatni. Vannak ügyesen pályázó fiatalok- mi rosszat mondhatnék rájuk? Az én egyetemista koromban is voltak külföldi részképzések, már bánom, hogy akkor ezzel nem foglakoztam, pedig érdemes lett volna. Voltak cimborák, akik Angliában vagy Egyiptomban töltöttek így hónapokat. Keveset költöttek, a vendéglátók mindent megmutattak nekik, nem arról szólt a történet, hogy "az úrigyerek kimegy rongyot rázni". És persze vannak olyanok is sajnos igen sokan, akik nem engedhetik meg maguknak az utazgatás luxusát. Ez valóban szomorú- de ezen én nem nagyon tudok változtatni.

A köztes rétegnél viszont ez jelentős részben döntés kérdése. Én is szoktam utazni. Hogy teremtem elő rá a pénzt? Szerény körülmények közt élek, a régi autót nem cserélem, ha még működik, nem vágyok nagyobb vagy szebb lakásba, nem iszok, nem dohányzok, nem költöm a pénzem pókerteremben, nem járok bulizni. Nekem az utazás a kedvenc időtöltésem, és annyi tartalék van, hogy eldönthessem, mi a fontosabb. Lehet, hogy aki a hozzászólásokban keresztre feszíti az utazásmániást, sokkal szebb autót hajt, amiből nekem kijön 4-5 vagy több utazás. Ebben a dologban nincs általános értelemben véve "jobb" és "rosszabb" választás, a jó az, ami nekem jó. Máshogy élünk, nem kérhetjük számon a mi elveinket a többieken.

És meg kell jegyezni, a sok utazás rutinossá tesz. Travellina jó cikket írt arról, hogy lehet olcsóbban repjegyet keresni, de nekem is megvannak a saját trükkjeim. Az például nálam is bevált, hogy nem konkrétan leszögezem, hova akarok menni, hanem folyamatosan böngészem a repjegyajánlatokat, és ha megtetszik valami, mert olcsó, elkezdem feltérképezni a szállásokat, a látnivalókat- ha összeáll a kép, jöhet a foglalás. Ha 5-6 ezer forintba kerül egy oda-vissza út (volt ilyen, Rómába, Malmöbe, Brüsszelbe például), akkor egy hosszú hétvége teljesen kezelhető költségű. Úgy nézhet ki, mintha a világ minden pénzét elutaznám, pedig... Szállásoknál megnézek minden kereső oldalt, de már az is működött, hogy a szimpatikus, olcsó szállodának közvetlenül írtam, és akkor még kedvezőbb árat kaptam- naná, hiszen így nem volt jutalék a buliban.

Vannak helyek, ahol van helyismeretem, és már nem feszít az se, hogy pazaroljam a pénzt, ott is úgy élek kicsit, mint itthon. Tudom, hogy a Kanári-szigeteken például meglepően megfizethető az autóbérlés, a kedvező árú boltokat is ismerem, szóval ha kifogok egy olcsó repjegyet, már indulhat is a fapadosnak tűnő nyaralás- de könyörgöm, tengerparton vagyok, jól érzem magam egy szendviccsel is. De ha az lenne a hobbim, nem ide jönnék, hanem olyan városba, ahol Michelin-csillagos éttermek vannak. Engem is érdekelne az ilyesmi, de a lehetőségeim korlátozottak, és választanom kell.

Szóval nem az a kérdés, hogy kinek mennyi pénze van, hiszen ez jórészünk életében adott, és az állapot pillanatok alatt megváltozhat. Mindenkinek van kismillió kiadása, és persze rengeteg választási lehetősége. Ebből az egészből aztán kijön a mozgástér- nagyon szomorú, hogy sokaknak semmi extrára, luxusra, kikapcsolódásra nincs pénze, de erről a többiek nem tehetnek. Az viszont teljesen a mi ügyünk, hogy amikor ilyen vagy olyan módon mégiscsak dönthetünk, mit választunk. Szerintem nem jó stratégia mások anyagi lehetőségeit firtatni, inkább próbáljunk ellesni tippeket, ötleteket. A lelkes utazók nem szokták titkolni, hol találnak olcsó utat, akinek a gyereke olyan korban van, biztatni lehet tanulásra, pályázásra, hátha neki jön össze egy külföldi lehetőség. És persze át lehet gondolni, mi a fontos a számunkra, átrendezhető az értékrend, vagy maradhat minden úgy, ahogy van.

Nekem továbbra is az utazás van a fókuszban. Igen, lemondok érte bizonyos dolgokról, de ezt egyáltalán nem bánom, rengeteg nagyszerű élményt van a hátam mögött. És már azt is tudom nagyjából, merre visz majd az utam ebben az évben. Ha kell, inkább a mindennapokban húzom meg a nadrágszíjat ennek érdekében. Amikor ott ücsörgök a tengerparton és bámulom a naplementét, oly mindegy nekem, ki mit hisz arról, hogy jutottam el oda- és igazán utána sem számít sokat.