Rossz hírt kaptam tegnap, meghalt anyukám cicája, akit én is nagyon szerettem. Nem a legjobb érzésekkel indultam neki a szilveszter estének, de úgy érzem, nincs ezen mit szégyellni.

Annyi éven át mindig volt háziállat, kutya-macska a közelemben. A kertes ház előnye, hogy ott élhetnek velünk kedvenceink, de nem korlátok közé szorítva. A házimacska különösen szabad lélek, mindig is jöttek-mentek az udvaron. És az életünkben is így jelentek meg, vagy onnan is így tűntek el: sokról soha nem tudtuk meg, mi lett a sorsuk.

Éppen ezért nem tudnám felidézni az összes cicát, aki az életem valamely szakaszában velünk élt. De azt sose lehet megszokni, amikor egyikük nincs többé, hiába várjuk haza. Vagy éppen csak hazavergődni van ereje, és már nem lehet segíteni rajta. Éltem már meg ilyet, amikor a gyenge cica vért öklendezik fel, és aztán csendesen meghal: valamiféle mérgezés lehetett a veszte.

Most ez a cicánk is így végezte. Anyukám keseregve mesélte tegnap délelőtt, és persze azóta is nyomott a hangulat. Épp a hideg téli napokban jutott eszünkbe, elhozhatnánk kicsit ide vendégeskedni a lakásba, hiszen nagyon kedves, rendes cica volt, talán meglett volna velünk a szokásos szabadsága nélkül, bármennyire hozzászokott a barangoláshoz. Már több mint egy évtizede panelban lakom, itt nem tartok állatot. Eljátszottunk a gondolattal, milyen jó lett volna pár nap egy kölcsöncicával.

Máshogy alakult. Nem lehettünk biztosak benne, hogy bírta volna-e. És megszakadt volna a szívünk, ha levisszük az utcára, megijed, elszalad és sose látjuk többé vagy neadjisten leesik a kilencedikről. És persze a mérgezéstől akkor sem tudtuk volna megvédeni ott a faluban a kíváncsi cicánkat, miután visszavittük, ha itt minden jól alakul.

A "mi lett volna, ha" felvetéseknek jelen pillanatban már nincs semmi értelme. Megszerettük a kis cicát, a szívünkhöz nőtt, és most már semmit nem tehetünk érte. Fáj most még arra gondolni, hogy lehetett volna másként, pár napig nyilván nagyon rossz lesz a bájos kis cica képeit megnézni. Sok macskánk volt; hittük, hogy talán ez a nagyon kedves, inkább otthon ülő cica még hosszú ideig velünk marad.

Tulajdonképpen szerencsések vagyunk, hiszen négy és fél éven át életünk része volt. Kölyöknek elsőre kicsit csúnyácskának tűnt furcsa tarka színével, de aztán egyre inkább csinosnak és különlegesnek láttuk, felnőtt korában pedig már szépnek. Amikor meglátogattam anyukámat, amint lehetett, barátságos cicáját is megsimogattam, dédelgettem egy kicsit, ha telefonáltunk, gyakran megkérdeztem, hogy van a kis kedvence. Eszembe jut, ahogy behúzódott a kandalló mellé, és az is, ahogy szemrehányóan nézett ránk, amikor késlekedtünk a begyújtással. Szelíd, de határozott cicaszemélyiség volt. És igencsak jól nevelt: hiába volt benn napközben, tudta, mi a rend. Este 9-10 között télen nyáron kikérezkedett. Másnap reggel aztán az ajtóban várta, mikor surranhat be egy pár falatért no meg némileg átmelegedni. Jó élete volt, és a mi életünket is jobbá tette. Egyszerűen csak azt adta, mi lényege: cica volt. 

Mostantól már csak az emlékeinkben fog élni. Bizakodva kéne az új év elé nézni, és mondogatom magamnak, az élet megy tovább, később majd enyhül ez a bánat, és nekem annyi-annyi dolgom van. Mégis jár Maszat cicának annyi, hogy a magam módján emléket állítsak neki. Elmorzsolok még egy könnycseppet, felsóhajtok, megnézek még egy-két képet, és búcsúzok, megpróbálom kiírni magamból a szomorúságot. Mert ilyen hülye szentimentálisak vagyunk mi, emberek.

Isten veled!

Üdítő jelenség, hogy az ismeretterjesztő-tudományos műsorokban egyre több az olyan női házigazda vagy közreműködő, aki nem csak díszletként vesz részt a programban. Elsősorban a BBC jár élen ezen a téren, én pedig pár olyan izgalmas személyiségre hívnám fel a figyelmet, akiknek a műsoraira érdemes odakapcsolni.

Az is része a történetnek természetesen, hogy dekoratív hölgyekről beszélhetünk. Nem huszonéves plázacicákra kell gondolni, hanem nőies megjelenésű, csinos tudósokra, akik kicsit formálják a képet arról, kik is foglalkoznak természettudományokkal. Valamennyien ilyen területen szereztek diplomát, többen közülük a tévézés mellett egyetemen tanítanak. Ez pedig kifejezetten hitelessé teszi őket. A díva szó ezért talán ide nem illőnek tűnhet, ám ez részemről inkább a tisztelet jele, mint degradáló minősítés.

Sokszor elkövetik azt a hibát, hogy ismeretterjesztő műsorokban nem jut elegendő tér a valódi szakértelemnek, pedig nagyon nem mindegy, hogy valaki a kommunikáció szakról kiesve próbál okoskodni, vagy valóban érti is, amiről beszél. Nyilván akad, aki nem ért velem egyet, és kizárólag a megjelenés alapján válogatna, de az én szempontból szerencsés módon sok helyen nem így gondolkodnak. Az amerikai csatornáknál más a felfogás, de az ottani "ismeretterjesztés" gyakran sima porhintés, időnként megalapozatlan históriák felpolírozására alapoznak műsort, máskor meg nem a történés a lényeg, hanem a szereplők veszekedései, szóval ehhez a stílushoz nem tudós kell, hanem mindenre kapható pojáca. A BBC-n ritkán futunk bele ilyesmibe...

Gyakran felbukkanó arc a különféle műsorokban Alice Roberts, aki már a Time Team sorozatban is szerepelt, aztán jött a Coast, az Incredible Human Journey, a Wild Swimming és így tovább. Szakterülete az antropológia, anatómia, patológia, csontleletek vizsgálata. PhD fokozatot szerzett, egyetemen tanít, és kétgyerekes anyuka. Igazán szimpatikus személyiség, nagyon szeretem a műsorait.

Fran Scott a University of Nottinghamen végzett, idegtudománnyal foglalkozott. Fiatalon kezdett televíziós műsorokban dolgozni, de eleinte nem mint műsorvezető kapott feladatot, hanem szakértő tanácsadóként kamatoztatta tudását. Az Absolute Genius és az Imegineers műsorokban láthatták többek között, mi a Factomania egyik házigazdájaként láthatjuk mostanában.

Kathy Sykes fizikus, ezen a területen szerzett PhD fokozatot, jelenleg is egyetemen tanít. Egy brit kormányzati testületnek is tagja, ami a tudomány és a technológia területével kapcsolatos ajánlásokat fogalmaz meg. Televíziós műsorai közül a Da Vinci Learning csatornán látható Rough Science volt emlékezetes, emellett az alternatív orvoslással foglalkozó Alternative Therapies vagy az Ever Wondered about Food is érdekes volt.

A fizika és az oceanográfia területén is járatos Helen Czerski, aki egyetemen végzett munkája mellett vesz részt ismeretterjesztő programokban. Láthattuk az Orbit, a Stargazing Challenges, a Dara O Briain Science Club műsorában a csinos, mosolygós, minden vagányságra kapható tudóst.

Feltűnő jelenség a trinidadi édesanyától és francia apától származó, ám Írországban felnőtt és tanult Liz Bonnin. Első diplomáját biokémiából szerezte, később pedig biológiából érdemelte ki az MSc végzettséget. Szépségére felfigyeltek és fiatalon tévézni kezdett, ám eleinte nem tudományos műsorokban, hanem különféle szórakoztató programokban dolgozott. Nálunk leginkább a Bang Goes The Theory sorozatból lehet ismert, de felbukkant számos más műsorban is, a BBC mellett az ITV és a Discovery csatornáknál is számítottak rá.

Miranda Krestovnikoff az egyetemen zoológiát tanult, és diákévei alatt kezdett el érdeklődni a természetfilmezés iránt. Sikerült a BBC híres Natural History Unit csoportjába kerülnie, azóta is elsősorban az élővilággal, környezetvédelemmel foglalkozó műsorokban bukkan fel, látható például a Coast és a The One Show programokban. Rutinos búvárként lelkesen népszerűsíti a brit merülési lehetőségeket, és egy víz alatti roncskutatással foglalkozó sorozatban is dolgozott: a Wreck Detectives kifejezetten népszerű műsor volt.

Nyilván a férfinézőknek öröm egy okos és vonzó nőt látni egy ilyen műsorban, de azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a fiatalabb lányok számára példakép is lehet valamelyikük. A hölgyek előtt is nyitva áll a tudományos pálya, és ez nem azzal jár, hogy életüket egy sötét laborban töltik, magánéletük sincs- ellenkezőleg, innen indulva is messzire lehet jutni, csak tehetség és kitartás szükséges hozzá. És most még csak a természettudomány területén végzettséget szerzettek közül válogattam, pedig kiváló történészek, régészek, irodalmárok is felbukkannak a televíziós műsorokban.

Én hiszek a tévés ismeretterjesztésben, ha azt jól és hitelesen csinálják. A történet pedig onnan indul, hogy ehhez a megfelelő személyiségeket találják meg- lehet tanulni belőle, hogy valósítják meg ezt a műfaj legjobbjai, a britek. Noha személy szerint elfogult vagyok az okos nőkkel, de egyéb okom is van, hogy próbáljam az ilyen műsorokra felhívni a figyelmet. Manapság a tévében feltűnő arcok esetén gyakran csak arról kapunk hírt, ki műveletlenebb, erőszakosabb, léhább. Jó érzés olyan nőkről írni, akik eszükkel tűnnek ki, és más téren sem vallanak szégyent... Ők a bizonyítékai annak, hogy nem csak üresfejűséggel lehet jegyet váltani a médiába.

Néha amerikai filmekben, sorozatokban parodizálnak egy éneklős, táncolós, kalapjával integető figurát, akit valószínűleg a tengerentúlon nagyon jól ismernek, ám nekem fogalmam sem volt, ki is ő.

Egészen eddig: elkezdtem addig keresgélni, amíg rábukkantam Michigan J. Frog, az éneklő béka sztorijára. A Merrie Melodies (Bolondos dallamok) rajzfilmsorozat 1955-ös epizódjában tűnt fel a revüsztárként csillogó kétéltű.

Az eredeti sztori szerint a béka tehetségét kihasználni szándékozó kapzsi emberek mind ráfaragnak, mert Michigan J. Frog kizárólag előttük énekel és táncol, ha közönség van, akkor csak brekeg és ül. A béka figurája a későbbiekben még felbukkant vendégszereplőként, sőt, egy ideig a WB Television Network logójában is. Alakját pedig több más filmben felidézték, például az Úrgolyhókban.

Szóval most már ezt is tudom, és tudom hová tenni a jövőben a Hello! Ma Baby dallal előrukkoló vígjátékszereplőket. Értékes tudásnak nem mondanám, de nem is bánom, hogy megismerkedtem a világtörténelem legmuzikálisabb békájának történetével.

Milyen különös, hogy alig változott valamit a szépségversenyek világ száz év alatt. Csábosan mosolygó fiatal nők láthatók már a legrégebbi versenyekről készült filmes beszámolókon is, és nagyjából ma is hasonló a koreográfia. A fürdőruhás felvonulást is feltalálták sok évtizede már...

Sokan vannak rossz véleménnyel a szépségversenyekről, úgy tartják, ez egyfajta "húspiac", ami nagyon rossz hatással van a fiatal nők önképére. Nehezen tagadható, hogy a magas, karcsú, szép arcú lányokhoz hasonlítva magukat sokan lehetetnek csalódottak. Pedig ennél sokkal-sokkal többről szól egy nő vonzereje, de ha mindenhol csak a szépségkultusszal találkozunk, a többiről könnyű elfelejtkezni.

Azok a csinos nők a régi felvételeken ki tudja, hány évesek ma már, ha egyáltalán élnek még. És bizony negyvenen túl már számukra is csak múló dicsőség volt az egykori szépség- az, hogy boldogok lettek-e, egyáltalán nem attól függött, kit ítélt a legszebbnek az egykori zsűri. 

Ha a gyerekek iskolában, családban, no meg a barátoktól normális értékrendet tanulnak, akkor mit se számít, hány szépségversenyt látnak. Pontosan tudják hová tenni az ilyesféle megmérettetéseket, azzal is tisztában vannak, léteznek velünk született adottságok, ráadásul a versenyzők jelentős része szépészeti beavatkozáson is átesik, hogy még vonzóbb legyen. A szuper sminkről, csábító ruhákról pedig szó se esett. 

Így aztán én úgy gondolom, nem a szépségversenyekkel van baj, hiszen a szépség örök, több ezer éve is voltak ideálok, most is vannak, mindig is lesznek. A baj leginkább velünk lehet...

Ja és hogy a legfontosabbat el ne felejtsem: világbéke!

Kereken harminc éve erős volt a karácsonyi kislemez-szezon: akkor jött ki a Wham! klasszikusa, a Last Christmas, aminek kapcsán megemlítettem, az első helyezést 1984-ben nem tudta elhódítani, mert a trónra a Band Aid dala került, a Do they know it's Christmas?

A nyolcvanas éveket a jótékony célú könnyűzenei összeborulások sora fémjelezte, a Live Aid-et vagy a We are the world című dalt aligha kell például bemutatni, de a Band Aid is remek névsort vonultatott fel.

A listavezető karácsonyi dalt az etiópiai éhínség hírére reagálva komponálta Bob Geldof és Midge Ure. Utóbbi nevét a fiatalabbak jó eséllyel nem ismerik, pedig olyan sztárbandákban muzsikált, mint a Visage és az Ultravox. (Szerintem az Ultravoxnak még lesz egyszer komoly reneszánsza, igazán egyedi zenekar volt.) A közreműködők névsora imponzáns: Bono, Phil Collins, Sting, Paul Young George Michael is köztük volt, a Wham! frontembere így annak ellenére lett listavezető 1984-ben, hogy saját dalukkal csak a második helyet csípték meg. Jelen voltak még a Spandau Ballet, a Status Quo, a Kool & the Gang, a Bananarama, a Duran Duran tagjai is többek között. Közülük ma már többen menthetetlenül a retródiszkók műsorába szorultak vissza, de annak idején ez volt a könnyűzene élvonala.

A dalt egyetlen nap alatt vették fel novemberben, december 3-án került a boltokba, és egyetlen hét alatt egy millió példány fogyott belőle, a brit zenetörténelem legjobban fogyó kislemeze volt egészen 1997-ig. A kritikusok szerint a dal közhelyes volt, és maguk a szerzők sem tekintettek kiemelkedő darabként rá, de mint Midge Ure elmondta, a zene másodlagos volt, csakis a pénz gyűjtésének szándéka motiválta őket. 

És éppen emiatt jöttek össze később is a Band Aid név alatt összetoborzott zenészek, amikor újból felvették a dalt a frissített kiadásokhoz. Az idén novemberben már a Band Aid 30 volt soron, amiben közreműködött a mostani sztárok közül Chris Martin, Ellie Goulding, Rita Ora és a One Direction is- Bono pedig most sem maradhatott ki. Ezúttal nem az éhínség, hanem az ebolakrízis volt a jótékony gyűjtés apropója. A dal pedig ebben az évben is jól teljesített, több százezer letöltést és eladást produkált.

A jótékonyság végülis nemes cél, és ha jutott megfelelő helyre a pénzből, akkor sok szó nem érheti az ötletgazdák zenei teljesítményét. Persze lehetne azon vitatkozni, hogy sokan csak így, ilyenkor támogatják a rászorulókat, de nem hiszem, hogy egy csapatnyi popzenésznek kéne megoldani az ilyen filozófiai kérdéseket...