A mai napon született Hollywood csillagai közül George Clooney, de róla úgyis mindenki ír majd. Az 1915. május 6-án született Orson Wellesről viszont talán kevesebben emlékeznek meg, pedig igencsak jelentős alakja volt a filmművészetnek.

Welles meglehetősen sajátos figura volt. Szüleit egészen fiatalon elvesztette, több helyen élt az Egyesült Államokban, a középiskola után a Harvard helyett az utazgatást választotta. MIndenféle művészeti ág iránt érdeklődött, festett és 18 évesen már színpadi szerepeket kapott, illetve rádióban dolgozott. 

Alig 20 éves, amikor már rendezéssel bízták meg. A harmincas évek közepén meglehetősen formabontónak számító módon a klasszikus Shakespeare-darab, a Macbeth új felfogású színpadra állításakor azt a megoldást választotta, hogy a történéseket a Haiti királyi udvarba helyezte át. Hasonlóan merész színházi rendezéseivel elnyerte a "csodagyerek" státuszt. 

Aztán jött 1938. október 30-a, amikor a rádióban leadták az általa rendezett rádiójátékot: H.G. Wells klasszikus fantasztikus művét, A világok harcát dolgozta fel. A tudósításszerű, zaklatott előadás a hallgatók egy részében azt a benyomást keltette, hogy valóban megtámadták a marslakók a bolygót, és nagy riadalmat okozott. Mondani sem kell, ez végképp ismertté tette a fiatal Welles nevét.

1939-ben pedig olyan szerződést kap az RKO-tól filmek készítésére, amiben példátlanul nagy művészi szabadságot biztosítanak neki: nem csak az írás, a rendezés, de a végső változat vágásának a joga is az övé.

Welles nem aprózta el, nagyon ambíciózus vállalkozásba fog: az 1941-es Aranypolgár (Citizen Kane) rettentően kimunkált, a korszakhoz képest kiemelkedő színvonalú alkotás. Noha üzleti szempontból nem teljesít igazán jól, ma mérföldkőnek számít, minden idők legjobb filmjei között bérelt helye van. Hivatkozási alap és sok rendezőt inspiráló, nagy hatású alapmű, amit minden filmrajongónak látni illik. Welles nem csak rendezőként, színészként is a hátán viszi az Aranypolgárt, bizonyítva, hogy a filmtörténet egyik legsokoldalúbb alakja.

És utána? Welles magával szemben támasztott elvárásai is nagyok, de a stúdióknak is vannak bizonyos elképzelései. A művészi szabadságot addig támogatták, amíg hittek benne, ez a mozikban is kasszát robbant. A filmezés drága műfaj, és amikor kezdték egyre inkább úgy érezni, Wellestől nem várhatnak bombasikereket, egyre inkább kivették a kezéből az eszközöket, filmjeit újravágták, hogy érthetőbbek legyenek a közönség számára.

Welles dolgozott színészként és narrátorként számtalan produkcióban, mellette saját projektjei ügyét próbálgatta egyengetni Európában és a tengerentúlon is. Ám a korai nagy sikerek után már nem volt abban a helyzetben, hogy mindent elérhessen amit csak szeretne. Felsorolni is nehéz befejezetlen filmjeit, és az ilyesmit nem nagyon szeretik a stúdiók- a pénz egy része elköltve, a bevétel meg egy nagy kerek nulla.

Különös hangulatú, sajátos felfogású alkotásai időnként a kritikusokat is megosztották. Welles rendkívül tehetséges ember volt, de a filmgyártás legalább annyira üzlet, mint amennyire művészet, és aki nehezen köt kompromisszumot, az előbb-utóbb kikopik a hollywoodi fősodorból.

Bizonyára nem volt könnyű együtt dolgozni egy ilyen erős személyiséggel, ez is gyakran vezethetett konfliktusokhoz. Wellesre jellemző, hogy évtizedeken át gyakorlatilag két háztartást tartott fenn: az egyiket harmadik felesége, Paola Mori számára, a másikban pedig szeretője, Oja Kodar várta haza. Welles 1985-ös halála után meg is indult a jogi csatározás a két asszony között a művész hagyatéka felett. 

Azért a filmkedvelőknek is jutott az örökségből, ha úgy nézzük, mert az Aranypolgár és a többi jobban sikerült Welles-alkotás mindmáig megtekinthető. Aki szeretne a filmművészet évszázados történetének legfontosabb személyiségeivel megismerkedni, annak kötelező Orson Welles életművével is megismerkedni, és több, mint valószínű, hogy ez a jövőben is így marad. 

Érdekes látni azt, hogy a híres filmek jelenetei hogyan néztek ki a digitális utómunka előtt és után. Így teremt új álomvilágot Hollywood...

Szaporodnak a mindent maguk mögött hagyók élménybeszámolói, blogjai: sok helyütt megjelennek a kalandvágyók sztorijai, sokan követik is oldalaikat.

Ám azt azért be kell vallanom, kicsit furcsa, amikor sokan úgy isszák a soraikat, mintha valami félelmetesen nagy bölcsességeket, a megvilágosult emberek tiszta igazságát írnák meg blogbejegyezéseikben. Vannak jó megfigyelő, élvezetes stílusban írogatók közöttük, de sokan egyszerűen csak olyanok, mint egy extrém nyaraló: némileg más módon jutnak el a célállomásra, de attól még csak 1-2 hetet töltenek egy adott helyen maximum, ami azért nem olyan rettentően sok. Befizetnek a kalandprogramokra, nem hagyják ki a kötelező látványosságokat- pont, mint egy rendes turista. Gondoljunk bele, ha egy ázsiai párocska biciklivel tekerne három hetet nálunk, aztán ugyanannyit Romániában, Horvátországban, Ausztriában, tökéletes képet alkothatna magában erről a pár országról?

Az idegenbe csöppenő emberek tudása az alaphelyzetből adódóan felületes. Nem sok időt töltenek ott, és nem a mindennapi emberek életét élik. Otthonról hozott pénzükből élnek, és bármivel állnak szemben, ott van mögöttük a nyugati követségek illetve a hátrahagyott aggódó családtagok által nyújtott védőháló. Hiába mondják, "barátokra tettek szert", ugyan melyikünk az, aki itthon egy pár napos ismeretség után ugyanolyan barátnak tartana valakit, mint egy olyan embert, akivel együtt nőtt fel, vagy együtt kínlódott éveken az egyetemen és így tovább? És ha beköltözik valaki hozzám tíz napra, pontosan megérti, hogy működik Magyarország, a magyar politika, a közigazgatás?

Az utazó mindig is kívülálló marad, bármennyire kedvesen fogadják. Azért lehetnek kedvesek, mert megfizet olyan dolgokat, amiért a környéken senki más nem ad pénzt, és azért is kedvesek vele, mert tudják, úgyis hamarosan indul tovább, és sose hallanak felőle. Egy nagy szegénységben élő helyi szemében ő csak egy dúsgazdag nyugati, aki megteheti azt, hogy egy éven át a világ egészen eldugott részeiben barangoljon, miközben csak nézelődik, fotózgat és megkóstolja a helyi ételeket. Azok az emberek ezt nem engedhetik meg maguknak, és ezért bármilyen udvariasan mosolyognak, megmarad a szakadék. Tulajdonképpen még az alapszituációt sem értik, mert el sem tudják képzelni.

Amikor leírják a világutazók, milyen megkapó a nyomorgó gyerekek boldogsága, akkor arról nem szólnak, vajon az egyszerű életnek örülő emberek elfogadnák-e a tabletjüket, telefonjukat, meg persze a repjegyeiket? Szerintem gond nélkül megtennék. A világutazónak esze ágában sincs lemondani a kalandos útitervről, hogy ő is megtapasztalja ezt a "boldogságot". Ha valóban annyira lelkesítené őket ez az egyszerű, boldog élet, akkor még itthon mindent eladnának, a pénzt jótékony célra fordítanák, és elmennének egy tanyára kosztért, kvártélyért dolgozni. Boldogok lennének, igazán? 

Költői kérdés. A korrekt utazó őszinte magával és az olvasóival szemben is. Elismeri, hogy helyzete kivételes adott közegben, messze felülmúlják a lehetőségei a helyiekét. Ettől még tehet érdekes megfigyeléseket, írogathat kifejezetten érdekesen, olvasmányosan, szórakoztatóan, tanulságosan. De a szélesebb látókört nem a helyiekkel való találkozásnak köszönhetik elsősorban, hanem az otthon összeszedett vagyonnak, ami lehetővé tette számukra az utazást.

Irigyelni természetesen lehet őket, én is ezt teszem. Nem a pénzért, valamennyit én is tudnék összehozni. A bátorságért, a vagányságért, a megélt kalandokért irigyelhetjük őket. Mert az kétségkívül merész dolog, hogy valaki megálmodik egy hosszú utat, felégeti mögött a hidakat, és olcsó buszokkal, stoppal, biciklivel hihetetlen helyekre jut el. De ez az élmény elsősorban az övé, és bármennyit ír róla, elsősorban az övé is marad. Bármit lát, bármit él át, ettől nem lesz egy csapásra bölcs guru. Ne is a mélyenszántó gondolataik miatt kövessük őket, hanem merítsünk egy kis inspirációt, bátorságot, és mi saját magunk is bátrabban kalandozzunk, és ne a jó kis biztonságos hétköznapjainkhoz ragaszkodjunk görcsösen. Bármennyire jó fotókat tesznek fel, mindaz, amit megélnek, ott helyben, nekik lesz emlék, nekünk csak érdekesség, átélni a helyzetüket képtelenség. Nekünk kell ott lenni, ha mi is hasonlót akarunk megtapasztalani.

Ha csak ennyit elérnek a modern kalandorok, már volt értelme elindulniuk és mesélniük róla, szóval azért én alapvetően hálás vagyok nekik. De a komoly kérdéseket nem nekik teszem fel, hanem magamnak, és tudom, a válaszokat is nekem kell rá megtalálni- akár itthon, a fotelemben ülve, akár valami eldugott falu lepukkant kocsmájában a világ túlfelén.

Maja Pliszeckaja 89 esztendősen hunyt el tegnap. Egyike volt minden idők leghíresebb balerináinak, aki 65(!) évesen vonult vissza szólótáncosként.

Pedig nem volt könnyű élete. 1925-ben született a Szovjetúnióban, tekintélyes zsidó családban. Édesanyja némafilmekben szerepelt, rokonai között volt híres táncos is. A sztálini terror idején mindenki veszélyben volt az országban, mérnök édesapját 1938-ban tartóztatták le, majd ki is végezték. Édesanyját a gulágra küldték, addig balerina nagynénje vette magához. A kis Maja a táncba menekült a szörnyűségek elől, és hamar kitűnt tehetségével. 1943-ban, 18 esztendősen lett a Bolsoj társulatának tagja, és 1990-ig az is maradt.

Technikailag rendkívül képzett, nagyszerű előadónak számító balerinaként hamarosan szólótáncos lett. Ám karrierjének első éveit továbbra is gyanakvó politikai légkörben kellett töltenie: származása miatt nem kaphatta meg a neki szánt szerepeket, és kizárólag a szocialista blokkon belül engedték utazni és fellépni. Ám a Moszkvába látogató külföldi küldöttségek megcsodálhatták művészetét, mert a balettel nagyon szerettek demonstrálni a nyugati vendégeknek a szovjet vezetők.

Nyikita Hruscsov nagy rajongója volt, és 1959-ben személyesen intézkedett, hogy nyugati országokban is turnézhasson. New Yorkban lenyűgözte a közönséget, tánca ragyogó kritikákat kapott. A szovjet balettművészet afféle nagyköveteként járta a világot, ám ellentétben sok más táncossal, nem hagyta el hazáját az átéltek ellenére. Eközben kézről kézre adták a sztárkoreográfusok, mesterkurzusokat tartott, a nemzetközi balettélet állócsillaga volt idős korában is. Május 2-án hunyt el Németországban, 89 esztendős korában.

Két videót is megosztok a hetvenes évek közepéről, amik Pliszeckaja sokoldalúságát bizonytják. Az akkor már ötvenes éveiben járó balerina hattyúként, illetve a Bejart által számára megálmodott Bolero főszerepében is fantasztikus teljesítményt nyújt.

A harmincas évek második feléből származnak az alábbi felvételek: a náci Németország, a Sztálin uralta Szovjetúnió mellett az Egyesült Államok illetve az Egyesült Királyság felvonulásai is felbukkannak. Nem is tudom, kell-e bármit hozzáfűzni a különféle masírozásokhoz, tömegünnepekhez, amik oly sokáig jellemzőek voltak május elsején, és a későbbiekben nálunk is évtizedeken át némileg hasonlóan néztek ki...