A dán Laid Back zenekar pár világslágerrel tette le a névjegyét a nyolcvanas években. Az 1983-as Sunshine Reggae-t nyaranta gyakrán játsszák még manapság is a rádiók, míg az 1989-es Bakerman fiatalkorom egyik legnagyobb hatású dala volt. A különleges hangzású zene, a furcsa szöveg roppant egyedi és fülbemászó volt, bármikor fel tudom idézni. És a klipre is sokan emlékeznek, amiben a zenekar tagja ejtőernyővel ugranak ki egy gépből, és úgy "muzsikálnak".

Bevallom, akkoriban nem is nagyon figyeltem a klip végén a stáblistára, de ha figyeltem volna is, akkor se nagyon mondott volna semmit a fiatal dán rendező neve: Lars von Trier. Csak később, az Európa megnézése után tartottam számon, és a kilencvenes évektől a nagyvilágban is ismert, elismert alkotó vált belőle, Hullámtörés, Táncos a sötétben, Dogville, A nimfomániás- legendás, díjazott filmek.

Ehhez képest érdekes újranézni a Laid Back videoklipjét. Bár von Trier koncepciója a zuhanásban felvett "koncerttel" kétségkívül hatásos, de lássuk be, ez mégiscsak a zenéről szól: ha a Bakerman nem lett volna annyira jó, a klipet is jobban elfelejtjük. Így viszont visszaemlékezhetünk a szabadon eső szaxofonosra, a rózsaszín cicaruhában ugró vokálosokra és így tovább. 

Nem a dán rendező volt az első, aki klipekkel kezdett, de másoknál jobban számon tartom, honnan is indultak- én legalábbis így vagyok ezzel, amiben közrejátszott tudatlanságom. A mostanában fura viselkedéséről is ismert von Trier esetében viszont valahogy olyan nehéz volt elképzelni, valamikor ő is könnyűzenében utazott, bőrdzsekis fiatal vagány volt...

Egy hosszú repülőúton a filmválasztékot böngészve ráakadtam A galaxis őrzőire, és bele is néztem. Bár a film sem volt rossz, engem igazán az elején fogott meg a jelenet, ahol a főszereplő egy lendületes hetvenes évekbeli zenére keres valami értékes cuccot egy távoli bolygón.

A dallamot ismertem már, de azt nem tudtam volna megmondani, ki az előadó, és mikor született a zene. Szerencsére az internet a mi barátunk, és kis keresgélés után összeállt a kép. 

A Come and Get your Love című dal 1974-ben került fel a slágerlistákra, ez volt a Redbone nevű zenekar legsikeresebb szerzeménye. A hetvenes sok-sok funky alapú bandája közül a Redbone azért számít különlegesnek, mert amerikai őslakosok, vagyis indiánok voltak a tagjai. Hárman mexikói indián felmenőkkel büszkélkedhettek, míg a dobos ősei között voltak irokézek és csejenek is. Az mindenesetre ránézésre is feltűnhetett a zenerajongóknak, hogy ez nem egy hagyományos összetételű banda.

A Redbone alapítója egy mexikói származású, de Kaliforniában felnőtt testvérpár volt: Lolly és Patrick Vasquez felvette a Vegas művésznevet, és a hatvanas években folyamatosan jelen voltak a zenei életben. Kísérőzenészként és dalszerzőként egyaránt sokat dolgoztak, olyan sztárokkal játszottak együtt, mint Elvis Presley, Tina Turner vagy a Rolling Stones. Lolly Vegas gitárjátékát sokan tartották nagyra, maga Jimi Hendrix is a tisztelői közé tartozott. Hendrix volt az, aki javasolta a fiúknak, alapítsanak olyan zenekart, amiben hozzájuk hasonlóan indián származású muzsikusok játszanak.

Ez lett a Crazy Cajun Cakewalk Band, de később Redbone-ra módosították a nevet. Ez indián szlengben a félvért jelenti, ami utalás volt a tagok vegyes származására. Zenéjük alapvetően rockos volt, lendületes ritmusalappal. 1970-ben jelent meg az első lemezük, még aránylag sikeres dalaik is születtek, de a nagy durranás a már említett Come and Get your Love volt, ami hónapokon át tartózkodott a slágerlistán, aranylemez lett. A dal Lolly Vegas szerzeménye, akinek némi gondot okozott, hogy az eredetileg több, mint hét perces felvételt aligha játszották volna a rádiók- berohant a stúdióba, és készített belőle egy rövidebb verziót. Megjegyzendő, a remek zenészekből álló Redbone élőben is kifogástalanul adta elő annak idején a nagy slágert.

A hetvenes évek második felében még jelentek meg Redbone-lemezek, ám a nagy sikerek elmaradtak. A nyolcvanas években a testvérek szólóban zenéltek, próbálták újraéleszteni az indián bandát is, a próbálkozásoknak viszont nem született maradandó eredménye. Lolly Vegas és a zenekar gitárosa, Tony Bellamy pár éve hunyt el, a Redbone-t eközben beiktatták az amerikai őslakos zene dicsőségcsarnokába. A világsikert aratott filmnek köszönhetően pedig most újból hallhatunk erről a már-már elfeledett bandáról.

Yasmine Bleeth június 14-én már a 47. születésnapját ünnepelheti, ám a színésznő nagyon megváltozott az utóbbi években. Egykor a Baywatch egyik csinos vízimentő-lánya volt, míg mai képein nem könnyű megismerni.

Egy szépsége miatt számon tartott színésznő esetében ez a változás igazi tragédia. Aki valóban jó alakításai miatt lesz ismert, idősebb korában kaphat még izgalmas, fontos szerepeket, de aki csak egy csinos pofi, formás fenék a vásznon, azt könnyen elfelejtik a producerek.

Van, aki sikeresen küzd az idő múlásával, míg másoknak ez nem jön össze. A jelek szerint Yasmine Bleeth utóbbiak közé tartozik. Attól még élhetne teljes életet, de leginkább botrányairól hallottunk egy időben.

És van egy dolog, ami igazán szomorú. Akiket a szakma nem tart számon, csak a külsejük miatt emlegetik őket, azokkal kapcsolatban kizárólag az a téma merül fel , hogy milyen jól vagy éppenséggel milyen rosszul tartják magukat. És emiatt pont ugyanott kötnek ki: a bulvárlapokban...

Először a csinos színésznő legjobb képei jelennek meg mindenfele, címlapokon, férfimagazinokban pózolva láthatjuk, aztán amikor jönnek a balhék, a kábítószer, a rehab, megjelennek ugyanazokban a bulvárlapokban az illúzióromboló rendőrségi fotók is. Ebben a szférában nincs kegyelem...

Mostanában sok helyen láthatjuk-hallhatjuk a színészek által prózában előadott dalszövegeket, amelyek egészen más hatásúak "versként" szavalva. Az idézőjel azért jogos szerintem, mert a Kozsó-féle Szomorú szamuráj bármilyen formában megmosolyogtató, Szilágyi Csenge tolmácsolásában pedig egyszerre meghökkentő és ironikus.

A móka pedig folytatódott, mégpedig az UFO együttes egykori slágerével: a Napolaj tipikus nyári dal volt annak idején, rádióban és diszkókban nyomták ezerrel, ám ma már menthetetlenül retró lett belőle. A nagyszerű Csuja Imre által elszavalva viszont új értelmet kapnak az örökbecsű sorok...

Mások is próbálkoztak már ezzel a műfajjal. Itt van például Janklovics Péter előadásában a magyar hiphop egyik klasszikusa, a Ki a fasza gyerek Ganxsta Zolee-tól. Ez is érdekes, csak szerintem már túl hosszú, öt percből ebből a műből versként elszavalva megfekszi a gyomrot...

A retró divatos manapság, és vannak is jópofa régi reklámok például, amik ma is vagánynak tűnnek- csak máshogy, mint a megszokott hirdetések. Ám ráakadtam pár olyan hirdetésre is, amelyek meghökkentőek, ma már ilyet biztos nem lehetne megjelentetni- és bevallom, én ezt egy kicsit sem bánom.

Például kisgyerekkel cukros üdítőt vagy cigit(!!!) reklámozni aligha elképzelhető, szerencsére.

Az is megérne egy szót, vajon azzal lehetne-e dohányterméket eladni, hogy a legtöbb orvos ilyet szív?

Rágyújt, kedves Mikulás?

Minden kisfiú kezébe való ajándék a szinte élethű hangokat kiadó M16-os játék géppisztoly.

Az viszont már egészen a régmúltba repít vissza minket, amikor Cocaine tablettát ajánlottak a gyerekek fogfájására.

Naná, hiszen a világ változik, gyarapodik a tudásunk: ez a vidám DDT-párti kompánia még nem volt tisztában ennek a szernek a veszélyeivel.

Aztán ott van az ötvenes-hatvanas évek reklámjainak szexizmusa, ami igazán kimeríthetetlen téma.

Eléggé megváltozott a világ: régen még olyan termékek voltak, amik azzal kecsegtették a túlságosan sovány hölgyeket, hogy pár kilót felszedve formásabbak lesznek.

A modern ember ezek után már csak egy nagy kérdésre keresi a választ: hogyan harcolhat a kommunizmus ellen?