Mostanában mindenki Cecilt, az amerikai fogorvos által kilőtt zimbabwei oroszlánt siratja. Számomra is nagyon szomorú volt a kép az állat teteme felett pózoló vadásszal, és el se nagyon tudom képzelni, hogy valaki egy ilyet büszkén mutogat.

Walter Palmer megtette, és ez valószínűleg élete legnagyobb baklövése volt. A mai megosztós világban a hír olyan gyorsan elterjedt, hogy talán még Patagóniában vagy a malajziai dzsungel mélyén is első számú közellenség lett a hobbivadászból. Első tanulság: tényleg pillanatok alatt válhat valaki közismertté, akár akarata ellenére is. 

Sajnálkozunk a gyönyörű oroszlán halálán, akit most hirtelen, holta után rengetegen kezdtek el imádni. Olvasom, hogy közkedvelt hím példány volt, sokan ismerték- bevallom, én a halála előtt sose hallottam róla. Gyanítom, jellemzően mások se, akik ma megosztják a róla szóló híreket. Valószínűleg minden nap megölnek pár oroszlánt, de a többiről sose hallunk. Cecil nevét se ismernénk, ha nem lett volna viszonylag ismertebb állat. Második tanulság: az internet keményen szelektál, és azért, mert egy-egy tragédiát felkap a média, még ezer más olyan dolog történik, ami nem üti meg az ingerküszöböt.

A célkeresztbe most a vadászat került úgy általában. Nem tudom elképzelni, hogy fegyvert emeljek egy állatra, számomra sokkal nemesebb hobbi mondjuk a természetfotózás- de a vadászat mint tevékenység elég régóta űzött, és ma is sok helyen a mindennapi létfenntartás része. Ezt a kérdést nem szélsőségesen általánosítva kellene elemezni, hanem beszélni lehetne a sportként űzött vadászatról, a harmadik világba pénzért lövöldözni járókról, a veszélyeztetett állatokról és így tovább. De most hirtelen fellángoló harag van, ami gyorsan el is múlik. Harmadik tanulság: nem a felkorbácsolt hangulat indít be igazi változást, hanem majd utána a józan elemzés- ha lesz olyan valaha.

Az egyik olyan vadásztársaság, aminek Palmer tagja volt, máris kizárta a fogászt, és persze védik a mundér becsületét. Mindenki igazi természetimádó soraikban, még véletlenül se akad köztük fegyvermániás, vérszomjas bolond- szeretetből ölnek. És a szabályok, azok fontosak! Ki kellett hát zárni a jogsértő vadászt. Igaz, azért nem zárták ki, amikor pár évvel korábban szintén tiltott helyen lőtt ki egy medvét, ráadásul hazudott róla és elítélték. Negyedik tanulság: mindig lesznek olyanok, akik a közvélemény kedvéért hoznak kemény döntést, de biztosak lehetünk benne, a vihar elültével gyorsan vissza fognak táncolni.

És persze a vadászok azt is mondják, az általuk kifizetett sok-sok pénz jelentős része pont természetvédelemre megy, ebből is látszik, hogy ők az állatvilág igazi megmentői. Még ha félre is tesszük azt a problémát, hogy a fizetős túraszervezőknek adott dollárezrekből ugyan mennyi jut valódi védelemre Afrikában, akkor sem áll össze a kép: miért nem adja oda azt a sok pénzt közvetlenül a természetvédőknek az állatimádó? Ja, mert akkor nem lehetne sportból lövöldözni? Akkor tessék azt mondani, hogy az a legfontosabb, és ha esetleg van más pozitív hozadék is, az remek, de ha nincs, akkor se erről szól a hobbijuk. Ötödik tanulság: az álszentség az egyik leggyakoribb, ám ezzel együtt az egyik legkönnyebben leleplezhető magatartásforma az interneten.

Hogy én ne essek ebbe a hibába, nem akarok könnyfakasztó sorokat írni arról, mennyire megviselt Cecil halála  (nem mintha nem szoktam volna álszent lenni, de nem vagyok rá büszke). Sajnálom, természetesen, és azt is gondolom, elsősorban az a legfontosabb, ha valahol léteznek vadászati szabályok, azokat szigorúan tartsák és tartassák be. Itt Európában egy fotelben ülve nem érzem magam feljogosítva arra, hogy beleszóljak a zimbabwei közéletbe, de elgondolkoztam rajta, hogy a saját házunk táján mindent megteszünk-e a természetvédelemért. Valóban tisztábbak nálunk a viszonyok, mint Afrikában? Ez számomra egy fontos kérdés.

És a vadász? Egy másodpercig sem sajnálom Palmert- nem azért ítélem el, mert vadászik, hanem azért, mert már nem először jár tilosban egy trófea kedvéért. Az, hogy bizonyos helyeken törvény engedi egy oroszlán kilövését, nem az ő hibája. Az, hogy valaki számára a vadászat nemes hobbi és kellemes kikapcsolódás, az a saját felfogása. Aki pedig védené a vadon élő, veszélyeztetett vagy egyszerűen csak kiszolgáltatott állatokat, az ne csak Cecil képeit ossza meg mindenfelé, Palmer felelősségre vonását követelve, hanem átlagos napokon, "átlagos" (valójában mind egyedi) élőlények értelmetlen pusztítása ellen is tegyen meg mindent, amit tud.

Cecil életét már az sem adja vissza, ha mindenki aláír egy tucat online petíciót, amiben a vadász megbüntetését követeli. De ha tudunk tenni valamit azért, hogy fajtársai nyugodtan élhessenek, akkor azzal jelezzük igazán, egy oroszlán élete is fontos a számunkra.

Két, szépségéről ismert színésznő is született 1938. július 20-án: Natalie Wood és Diana Rigg.

Előbbi Kaliforniában született, Natalia Nikolaevna Zakharenko néven anyakönyvezték- nem meglepő módon szülei orosz emigránsok voltak. Négy évesen már kamera elé állt, 16 évesen James Dean partnere volt a Haragban a világban című filmben. A ragyogó szépségű Natalie Wood egyike volt Hollywood legigézőbb színésznőinek, háromszor jelölték Oscar-díjra.

Fiatalon, 1981 novemberében hunyt el: vitorlázni indult férje, Robert Wagner társaságában, aztán eltűnt a hajóról, és holtan találták. Halálának körülményei homályosak voltak, de végül balesetként zárták le az ügyet. Húga, Lana Wood is színésznő lett, Bond-lány volt az egyik legismertebb szerepe.

A másik ezen a napon született szépség, Diana Rigg angol, és ő szintén azzal büszkélkedhet, hogy fiatalon Bond-film női főszerepében tündökölhetett. Előtte angol sorozatokban bukkant fel, a retróműsorok rajongói az Avengers című sorozatban találkozhatnak vele, ahol ő volt Emma Peel.

Visszatérve a 007-es ügynökkel közös kalandjára, Diana Rigg több szempontból a különleges lányok közé tartozik. Egyrészt őt James Bond a filmben feleségül is vette, másrészt az egyetlen George Lazenby főszereplésével készült filmben játszott, harmadrészt pedig kifejezetten kedvelt Bond lánynak számít az elegáns megjelenésű, sejtelmes mosolyú Diana Rigg.

Akik ezeket a több évtizeddel ezelőtti szerepeket nem tartják számon, azok is ismerhetik őt: napjaink egyik legnagyobb tévés sikerében, a Trónok harcában is jutott neki szerep. Az ő korában persze már nem a lenge ruhás csábítók között számítanak rá, Olenna Tyrell karaktere jutott neki.

Egy norvég származású "művész" sajátos performanszot álmodott meg: fel akarta venni magát, amint meztelenül lóg egy fára kötve. A Londonban képzőművészetet tanuló Hilde Krohn Huse azzal az aprósággal nem számolt, hogy túl jól sikerül a csomózás, és képtelen elszabadulni a produkció végén. Némi kétségbeesett próbálkozás után üvöltve hív segítséget, és mindezt fel is vette a kamera.

Mindannyiunk nagy örömére sikerült megmenteni a művészt, aki három és fél órát lógott a fán. Szerencsére a film ennél jóval rövidebb, de ezt is nagy türelemmel lehet csak végignézni. 

Ezek után némi meglepetésre az "alkotást" beválogatták egy kortárs művészeti tárlatra, ahol tehetséges fiatalok művészek mutatkozhattak be. Az elemzés szerint a film nagyszerűen mutatja be azt a kiszolgáltatottságot, amit a fáról lógó, csapdába esett ember érez, akit megtréfál a valóság.

Ha így nézzük, akár még igaza is lehet a kurátornak. De azért jegyezzük meg, az ilyen produkciókkal inkább bakiparádékba lehet bekerülni, nem múzeumba. Mert igazi Darwin-díjas ötlet volt úgy felkötni magát egy embernek tök pucéran, hogy nem gondolt a szabadulására, nem volt a közelben segítség és így tovább. Ez a performansz végződhetett volna sokkal rosszabbul is.

Szóval sok-sok minden van, aminek a demonstrálására jó ez a felvétel. A kiszolgáltatottságnak is- meg a hülyeségnek is. Nekem nem fáj az sem, hogy múzeumban mutogatják, nem pedig a vicces házivideókból készült összeállításokban. A bennem megbúvó nagyon földhözragadt, unalmas fickó azért szép csendben ingatja a fejét, és magában örül annak, hogy például egy Michelangelo ennél némileg kifinomultabb alkotásait azért még nem dobják ki a múzeumokból efféle performanszok kedvéért.

Ha mégis eljön a pillanat, hogy Hilde videója fog többet érni mint a Dávid, és ezt mi elfogadjuk, akkor pedig mindannyian megérdemeljük a Darwin-díjat.

Ma lesz 63 éves David Hasselhoff, a Knight Rider és a Baywatch sztárja, aki az évek múlása ellenére őrzi a sztárstátuszt.

A magas és jóképű ifjú színész éveken volt a Nyughatatlan fiatalok egyik főszereplője, több, mint 800 epizódban láthatták a szappanopera rajongói. Aztán jött a Knight Rider, ahol Hasselhoff egyenrangú partnere volt KITT, a mesterséges intelligenciával felvértezett szuperautó.

1989-ben indult a Baywatch, aminek Hasselhoff producere is volt. Az első szezon végén szóba került, hogy elkaszálják a sorozatot, de a külföldi népszerűség megmentette. Ma pedig a piros fürdőruhás vízimentő-csajoknak kultusza van az egész világon.

Jóval a Baywatch előtt is készültek már sorozatok hős életmentőkről, ennek a "különlegessége" inkább csak annyi volt, hogy szemérmetlenül épített a lányok vonzerejére. Erika Eleniak, Pamela Anderson vagy Carmen Electra sztár volt a tengerparton is, meg a Playboyban is. Mellettük mindig volt egy "intelligens hadnagy" karakter is: kisebb mell, okosabb nő képletet alkalmaztak a válogatásnál. Megjegyzendő, erre a szerepre is rutinos tévés arcokat szedtek össze.

Szóval a recept enyhén szólva sem volt bonyolult. Ehhez képest több, mint egy évtizeden át ment a sorozat, 140(!) országba adták el, kultstátusba került, hivatkozási pont lett- emlékezzünk rá, még a Jóbarátokban is gyakran idézték. 

Szóval bárhogy is nézzük, Hasselhoff a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes években szinte végig ott feszített a tévéképernyőkön. Nem rossz teljesítmény ez, ha figyelembe vesszük korlátozott színészi képességeit. És még a popzenében is letett ezt-azt az asztalra...

Manapság az idősödő Hoff szívesen csinál magából bohócot, felbukkan mindenféle filmekben és showműsorokban, most például a Sharknado 3-ban bukkan fel. Ő már ezt is megengedheti magának...

Az ember azt hinné, az önmagunk lefotózásáról szóló műfaj körüli okoskodások szép lassan elcsendesednek, de ehhez képest még mindig vitatkoznak róla. Pedig az alaphelyzet az, hogy mindenki azt fotóz le, amit akar, oda tölti fel a képet, ahova akarja- és az nézegeti őket, aki akarja.

A szelfi elátkozásában mindenesetre van valami mulatságos. Az, hogy a fotózásban a legeslegelejétől fogva jelen az emberek megörökítése mint az egyik legfontosabb téma, szerintem mindenki számára tény. A szelfi nem mutat újat abból a szempontból, hogy valakit megörökít egy átlagos vagy különleges élethelyzetben, az újdonság maximum annyi, hogy saját arcunkba toljuk az objektívet. 

Megtettük volna ezt régebben is, ha lett volna a kezünkben ilyen eszköz, mint manapság a digitális fényképezőgépek, okostelefonok. Régen a "szelfi" úgy készült, hogy megkértünk valakit, ugyan fotózzon már le valami előtt. Ebből lettek a jó kis nyaralásos emlékképek. Még régebben, amikor a kamerák drágák voltak és csak pár hivatásos stúdióban volt belőlük, akkor elmentek az emberek a fényképészhez, és megcsináltatták a családi fotókat.

Persze, ma több bennünk a magamutogatási szándék, de alapvetően az nem változott, hogy valami jó helyen, mondjuk tengerparton szeretnénk megörökíteni magunkat. Ehhez most nem kell külső ember segítsége, bár ha jó képet szeretnénk, azért nem ártana párszor a barátaink kezébe nyomni a gépet. A lényeg nem a tengerpart vagy akármi más menő része a világnak, hanem az, hogy mi eljutottunk oda. Nekünk ez így emlék.

Igen, az amatőr így fotózik: a saját boldog pillanatainak akar emlékművet állítani egy képpel. És akik szidják a szelfizést, majd gondoljanak arra, ha a régi családi fotóalbumot lapozgatják, a megfakult tájképeknél időznek-e tovább, vagy ott, ahol felmenői mosolyognak a kamerába- netán mi magunk, gyerekként. 

Az, hogy a technika jelenleg szinte korlátlan mennyiségű kép készítését teszi lehetővé, egy dolog. Régen a filmtekercs 36 kockája volt a világ, és nagyon menőnek érezhette magát az ember, ha még egy-két plusz tekercset magával tudott vinni az utazásra. És akkor még persze imádkozni kellett, hogy a képek legyen élesek és jól exponáltak, és ne rontsák el az előhívást... De még akkor is emlékeket idéznek, ha nem sikerültek túl jól.

Ma csak nyomjuk a gombot és százszámra lőjük a fotókat. Ezeknek csak egy része kerül megosztásra, és megjósolom, évek távlatából csak töredéküket nézzük vissza szívesen. De azokat igen! A szelfiket sóhajtozva nézegetjük majd pár évtized távlatából, hogy milyen fiatalok és vidámak voltunk akkor... És ezeknek a képeknek ez a dolga. Ezek a fotók jellemzően semmitmondóak és ócskák mindenki másnak, elsősorban magunknak készülnek. A szelfi tehát nekem nem annyira arról szól, hogy konkrétan én magam fotózom, hanem arról, hogy egy pillanat megörökítésével "üzenek" jövőbeni énemnek: itt voltam, ezt csináltam, mit szólsz?

Az pedig mit sem változott, hogy egy-egy túra után a barátok erre kérik a többieket: "Azokat a képeket dobd már át nekem, amiken rajta vagyok..." Hiába nem szelfi a klasszikus értelemben véve, mégis nekünk magunknak fontosak azok a fotók, ahol mi is szereplünk. Szóval kár szidni a trendet, ez a folyamat teljesen természetes annak fényében, hogy viszonyulunk a saját képeinkhez (és a saját életünkhöz, a múló időhöz!), és a fejlődő technika mennyire kezére játszik az élményfotósoknak.

Az sokkal problémásabb, amikor a minél vagányabb szelfi kedvéért valaki életveszélyes helyzetekbe sodródik. De erre is azt mondom: ne a műfajt szidjuk azért, amiért valaki hülye. Vonat előtt meg vezetés közben szelfizni- aki idióta, azt nem az okostelefonja rontotta meg, megcsinálná a marhaságot úgy is, hogy valaki más kezében van egy ósdi fényképezőgép. Aki pedig tudja, hogy a szelfi elsősorban magának fontos, az képes a képeiből is annyit megosztani, amivel még nem csinál bohócot magából a barátai előtt.