Nincs egy éve annak, hogy az iWiW végleg lehúzta a rolót. Ugye hirtelen meglepett, hogy csak annyi idő telt el azóta, pedig ez az egykor nálunk roppant népszerű oldal most valami ködös emléknek, őskövületnek tűnik a számunkra, olyan retrós cuccnak, mint a tévétorna. És ha netán 20-21 éves vagy, akkor pont úgy nem mond semmit a számodra az iWiW név, mint ahogy a tévétorna szóról sem ugrik be egy emlék sem.
Szoktunk viccelődni itt családon belül, hogy már egy 25 és egy 20 éves ember között is "generációs szakadék" van. És a kevésbé mókás az, hogy tényleg... A fiatalabbak számára teljesen sztenderd, hogy mindent tableten, okostelefonon intéznek, írnak, egyszerűen nem szoktak hozzá, hogy a nagy asztali gépekhez kössék magukat. Én pedig, aki jóval idősebb vagyok, érzem, mennyire máshogy dolgozok. Jobb szeretem a nagy gépemet, a nagy monitort, a billentyűzetet. Elboldogulok tablettel is, de ha választanom kell, maradok a számomra gyorsabb és hatékonyabb eszköznél. Nyomtatott újságot viszont már én se nagyon veszek a kezembe...
Az én generációm az, aminek az életében először hatott át mindent a gyors változás, nekünk kellett folyamatosan valami újhoz alkalmazkodni. Tollal, ceruzával kezdtünk írni az iskolában, gyerekfejjel ismerkedtünk a számítógéppel, fiatal felnőttként kúszott be az életünkbe az internet, a mobiltelefónia, aztán pedig azt kellett megszokni, hogy a mobil nem csak telefonálásra jó, szép lassan összeértek a szálak: az okostelefonon netezünk, dolgozunk, chatelünk, filmet nézünk, zenét hallgatunk. Nem fizetünk elő papírújságra, és könyveket is ritkábban veszünk nyomtatva.
Ezzel különösebben nincs bajom, hiszen az ember élete mindig is az alkalmazkodásról szólt. Most ilyen világot élünk, ezt a helyzetet kell kezelni. És azért lássuk be, nem arról van szó, hogy napi 10 helyett 12 órán át kell szívlapáttal szenet rakodni, hanem egyik közösségi oldalról átszokunk egy másikra. Na bumm. Nem egy tragédia. NIncs bennem különösebb édes nosztalgia az iWiW vagy az egykoron az egész világot tekintve piacvezető MySpace iránt. Ez egy ilyen iparág: jönnek és mennek az újdonságok.
Csak a tempó, az lett szokatlan kicsit. Öt éve az iWiW szinte a fél országot felhasználói között tudhatta. Ez egy döbbenetesen nagy arány! Ma pedig nem egyszerűen kevesebben használják, hanem nem is létezik. Volt, nincs! Ez az, ami fura érzésekkel tölti el az embert. Régen egy vállalkozásnál lehetett úgy tervezni, hogy kisebb-nagyobb kilengésekkel évtizedeken át működni fog és eltart. Ma abban a különös helyzetben vagyunk, hogy nem lehetünk meggyőződve arról, a Facebook öt év múlva létezik-e jelen formájában, és ha igen, akad-e felhasználója, vagy csak páran tévednek be majd.
Ha úgy nézzük, a Facebook abban a formában már nem is létezik, ahogy eleinte megismertük. A logó az megmaradt, persze, de a napi egy-két állapotfrissítéses, néhány képpel gazdagított idővonal (aminek a megváltoztatása után nagyokosok még tüntetni is kezdtek!...) helyett egy egészen komplex, megosztáson alapuló információs központot kaptunk, ahol algoritmusok szabályozzák, a döbbenetesen sok információ közül melyik juthat el hozzánk. Amíg egy tucatnyi, hébe-hóba aktív ismerősöd volt, mindent láttál. Most pedig azt, amit a Facebook szerint látnod kell- azért, mert népszerű bejegyzés, vagy azért, mert gyakran követed azt az ismerőst, vagy pedig azért, mert valaki megfizeti, hogy lásd....
Szóval nyugodtan mondhatjuk azt is, az ős-Facebook már nem létezik, az ugyanúgy a múltba vesző dolog, mint sok más elfelejtett weboldal. Ami most van, egészen újféle oldal. És Zuckerbergék ügyessége abban rejlett, hogy a felhasználók tiltakozása ellenére meglépték azokat a változtatásokat, amelyek pont, hogy az oldalhoz kötötték a látogatókat. Buktak már bele ilyesmibe sokan, nekik éppen jókor sikerült az élére állni a médiafogyasztási szokások változásának. Ha pár éve azt mondják, "van már jó sok felhasználónk, minek bolygatni a kedvelt felületet", ma talán rájuk se emlékezne senkit.
A tanulság csak annyi, hogy ma már mindenkinek el kell fogadni, hogy sokkal sűrűbb, sokkal mélyrehatóbb változások várnak minden generációnak. Az idősek lehet, hogy szeretik a nyomtatott napilapokat, de amióta azok közül egyre több húzza le a rolót és megy át kizárólag neten elérhető változatba, kénytelenek ők is megtanulni a tabletek kezelését. A gyerekek (legalábbis a gazdagabb országokban) pedig már nem kifestőkönyvvel, hanem appokkal rajzolnak, és számukra teljesen természetes lesz, hogy egy-két évente a feje tetejére áll minden- nem csak az interneten, hanem a munkájukban, karrierjükben is.
A gond az lehet majd, amikor a korszerű eszközökhöz hozzá nem jutó gyerekek és a tabletet nyomkodók között óriási szakadék alakul ki. Száz éve, ha voltak is jobb meg rosszabb iskolák, az alap volt, hogy mindenki irkafüzetbe, ceruzával tanult meg írni. A gyorsuló változások miatt viszont nem egy, hanem több lépéssel újabb technikához jutnak bizonyos helyen a gyerekek, míg máshol a ceruza is luxuscikk marad.
Vajon megtalálják-e a közös hangot azok a fiatalok, akik ennyire más háttérrel indulnak neki az életnek a világ különböző részein? És ha nem, hova vezet ez? Nagy kérdések, amire ma még senki nem tudja a választ. Pedig nem ártana ilyen problémákkal is foglalkozni, mert ma is sok bajt okoz, hogy nem értünk egymással szót...
