Az egyik utazós blogger káprázatos ötlettel népszerűsíti a magányos nők utazását: a világ különleges pontjaira elvisz magával egy kék báli ruhát, és abban fotózkodik.

Az utazási bloggerkedés igazi divatos műfaj lett. Valamikor ez talán tényleg csak annyi volt, hogy lelkes emberek nekivágtak a nagyvilágnak, és aztán képeket, beszámolókat tettek közzé a kalandjaikról. Voltak jobb és rosszabb blogok, de az egész csak annyi volt, amennyi.

Ami ma van, az már nagyon más, több okból is. Egyrészt megváltoztak a körülmények: ezernyi lehetőség van arra, hogy bárki nyakába vegye a világot. Annak idején nem volt akármilyen vállalás útnak indulni, ám most leülünk az internet elé és fél óra alatt összerakjuk egzotikus utunk programját. Fapadosok, vonatok, couchsurfing, önkéntes munka, biciklisbarát helyek- szinte mindenről van információ. Én is vezettem egy kis csapatot úgy Balin, hogy korábban Ázsiában még soha nem jártam, és az út remekül sikerült.

A másik része az, hogy egyre inkább üzleti irányba látszanak elmenni a  bloggerek. Utakat szerveznek, reklámfelületet értékesítenek, pénzt csinálnak a népszerűségükből. Ezzel semmi bajom nincs, miért ne tennék? A gond az, hogy ha meg akarnak felelni az elvárásoknak, túlságosan szép képet kell festeniük az útjaikról. Nyilván szponzor légitársaság vagy hotel nem szívesen szerepel rémálomszerű beszámolókkal egy oldalon. És nehéz közös utakra csábítani úgy embereket, hogy csak kellemetlenségekről mesélünk.

A magát Hamupipőkeként fotóztató blogger egyszerűen csak pózol. Báli ruhával utazgatni Norvégiába meg Afrikába, profi fotóssal dolgozni? Ennek semmi köze a szabad, spontán utazáshoz. "Üzenete" van, célcsoportja van. Lehet ettől érdekes, lehetnek akár hiteles írásai is, de ez már nem független bloggerkedés. 

Persze sok olvasónak pont tetszik ez a fajta mesterkélt valóság, a Kardashian lányoknak is rengeteg követője van mindehol, pedig az ő munkásságuk minden csak nem hiteles. De azok, akik valódi hátizsákos utazásokról álmodnak, ügyeljenek arra, milyen forrásból tájékozódnak, mert a Hamupipőke-bloggerekre nem feltétlenül hallgatnék.

1894. április 14-én nyitották meg az Egyesült Államokban az első olyan intézményt, ahol a vendégek az Edison-féle Kinetoscope-ba bámulva filmeket nézhettek.

Persze még némileg elmaradt a látvány attól, amit manapság mondjuk a Batman Superman elleni harca tartogat a nézők számára. Akkoriban olyan alkotások is szenzációt keltettek, mint egy öt másodperces jelenet Edison egyik alkalmazottjának tüsszentéséről. 

A Kinetoscope esetében nem volt hagyományos moziélmény, mert egyszerre csak egy néző élvezhette a filmeket. A New York City-ben megnyitott intézményben tíz gép volt, a filmeket negyeddollárért tekinthették meg a nézők- minden gépben más alkotást. Volt ezek között birkózásról, kakasviadalról, táncról, kovácsokról készült rövid filmecske. Hamarosan jött minden, ami a szórakoztatóiparban megszokott: már 1894-ben cenzoráltak egy túl kihívónak számító produkciót, amiben egy spanyol táncosnő villantotta meg a bokáját, és rendeztek egy ökölvívómérkőzést, amelynek jeleneteit külön kinetoscope-okban lehetett megtekinteni. Az eredmény előre le volt beszélve...

25 cent a 19. század végén nem volt ám kis pénz alig tíz percnyi szórakozásért, a Kinetoscope mégis óriási sikert aratott, nem csak a tengerentúlon hanem Európában is. Az emberek mozgóképre vágytak, bármennyibe is kerül- és ha az új sikerfilmek több száz millió dolláros bevételeire gondolok, ez a helyzet azóta se változott sokat...

Érdekes képsorozattal rekonstruálta régi lemezborítóit a 65 éves zenész.

Phil Collins valamiért jó céltáblája lett az élcelődéseknek. Nyilván akadt pár rosszul megfogalmazott nyilatkozata, vagy egyszerűen csak a zenéjét találták páran irritálónak- a lényeg az, hogy Collins afféle szabad préda lett, és kapta az ívet rendesen. Igazán emlékezetes részben parodizálták például a South Park sorozatban, és gyaníthatóan az állandóan az Oscar-díjával hadonászó figurát nem zárta a szívébe a muzsikus.

Pedig ha a szívünkre tesszük a kezünket, voltak jó pillanatai karrierje során. Az életvidám, egykori gyerekszínészből kiváló dobossá vált zenész Peter Gabriel távozása után lett a Genesis frontembere, és nagyszerű sikereket aratott a bandával. Aztán szólóban is letette a névjegyét, sok sláger szerzőjeként és előadójaként. Dobosként számomra most is etalon a játéka a régi lemezeken.

2011-ben egészségügyi problémáira hivatkozva vonult vissza, de nem meglepő módon mostanában azzal kacérkodik, hogy újból lemezeket készítsen. Meglehet, nem mindenkinek tetszenek a dalai, de hogy valamihez ért, több, mint 100 millió eladott lemezzel a háta mögött, ahhoz nem fér kétség.

Régi lemezeinek új kiadásához pedig új borítók is készültek: tetten érhető az évtizedek múlása Phil Collins arcán. Aztán ha belehallgatunk a régi slágerekbe, az is kiderül, a zenék felett eljárt-e az idő, vagy sem...

Április 11. lehetne a versek ünnepe, ám valójában mostanság egyre kevésbé tűnik fontosnak életünkben a költészet. Vagy lehet, régen sem volt annyira? Ki tudhatja?

Bevallom, én sem olvasok a mindennapokban túl sűrűn verseket. Azért nem mondom, hébe-hóba előfordul (például ilyen napokon, amikor eszembe juttatják), de akkor is gyakrabban veszek elő klasszikus mint kortárs műveket. Azokkal nehezebben barátkozok meg, persze ez ízlés dolga.

Volt azért egy korszak, amikor rangja lehetett a verseknek. Amikor egy színésznél, előadónál meg lehetett említeni, hogy kiváló versmondó. Manapság is jól ismert neves újságírót tudnék említeni, akit a cikkekben kiemeltek, mint versek értő előadóját. Gyanítom, elég régen hívták fellépni- és ez nem az ő hibája.

Talán csak emlékeinkben él az, hogy a versek fontosak voltak. Sok kínos irodalomórára is emlékszek, tankönyvízű elemzésekkel, amik nem nagyon hozták meg a kedvét senkinek az otthoni verstanulmányozáshoz. A tanárok megítélése roppant ingatag- most éppen kiállnak mellettük, de nem volt olyan régen, amikor gyerekkínzó, unott, fásult emberekre panaszkodott boldog-boldogtalan.

Nem is való mindenkinek a tanítás, azért viszont nem a tanárok a hibásak, ha a tananyaggal ki lehet kergetni a világból a gyerekeket. A bemagolva előadott verseket mindenki szidja, aztán máskor meg büszkén emlegetjük a nagymamát, aki még mindig fejből tudja azokat. Baj az, ha megtanulunk egy verset? Én is tudok párat idézni, pedig nem voltam stréber, nem lettem bölcsész.

Bizonyára lehetne jó ötvözete a verstanulásnak: a diákoknak azt kell megtanulniuk, ami nekik a leginkább tetszik. Számomra az is egy elfogadható érv, ha valaki a legrövidebbet választja. Akkor is át kell lapozni párat addig, amíg eljut odáig. Meglehet, nekem se ártana művelődni, talán a kortárs művek között is találnék kedvemre valót. Bár a mai divatos költők eddig még nem nyűgöztek le, bizonyára régen is voltak emberek, akik megosztották az olvasót, a kritikát, mostanra meg bekerültek az irodalomkönyvekbe.

Ezt csak egy módon tudhatjuk meg: ha olvasunk. Javaslom mindenkinek, állítólag nagyon jó dolog.

Képtelen vagyok azonosulni a szimpatikus szereplőnek beállított filmbeli gyilkosokkal. 

Az, hogy vannak pisztolyhősök a regényekben, filmekben, nem nagy újdonság. De azért még egy hadseregeket kiírtó James Bond is a "jó oldalon" áll. Amikor viszont mindenféle hidegvérű gyilkosokkal kellene együtt érezni, nekem nem nagyon fér bele.

A napokban valami Red 2. című filmbe futottam bele. Tele volt sztárokkal, Bruce Willis, John Malkovich, Helen Mirren, no meg Anthony Hopkins körül hullottak az emberek mint a legyek. Évődtek két halálos lövés között, Willis bájos barátnőjét a film egy drámai szakaszában gyöngyházberakásos pisztollyal lepte meg. 

Tudom, hogy a pénz nagy úr és a színészek csak eljátsszák a szerepet, de nekem ez akkor is túlzás. Valahogy nem tudok jól szórakozni ezen a pusztán önmagáért való akcióorgián, ahol már azt se tudom, ki a jó fiú, ki a rossz. Az biztos, hogy mindenki lő mindenkire. 

A Red 2-be belepillantva kiderült, ezek az emberek nagyjából halhatatlanok, mert gyakorlatilag semmi nem árthatott nekik. És persze az se számított, ki más hal még meg- ennek fényében komikus, mit zavarta őket egy tömegpusztító fegyver felbukkanása. Meghal még pár ezer ember, na bumm!

Persze én elvagyok ezek nélkül a filmek nélkül, de bevallom, nem tudom, nincs-e egy generáció, ami komolyan veszi ezeket a marhaságokat. Ahogy hallja az ember az iskolai lövöldözésekről szóló híreket, arra gondol, nem arról van-e szó, hogy ez a fajta fegyverropogás már túlságosan része az életüknek? És hogy manapság gyilkosokkal is lehet szimpatizálni, ha épp olyan a forgatókönyv? 

Pech, hogy az élet nem film. Nem akarok persze álszent lenni, ha ez a menő mostanában, nekem mindegy. Csak azt nem tudom, van-e határa ennek a tendenciának. Ha aztán majd rajongani kezdenek a srácok a cuki náci zombikért, biztosan lesz aki sopánkodik. Én a magam részéről értetlenül szemlélem a tendenciát, pedig nem vagyok bigott konzervatív. És miközben ez senkit nem zavar, olyasmikra viszont ugranak, hogy "illetlen" szavak vannak a Huckleberry Finnben vagy a Harisnyás Pippiben. Normális ez a világ?...