Tegnap ünnepelte 72. születésnapját George Lucas, a filmes, akinek munkássága meghatározza a mozivilágot, de azt túlzás lenne mondani, hogy minden alkotása telitalálat lett volna.

A fiatal Lucas a THX 1138 című scifivel majd az American Graffiti című nosztalgikus mozival tette le a névjegyét, de ezek vélhetően nem lennének elegendőek a legendastátuszhoz. A Csillagok háborújának első epizódja viszont annál inkább- és Lucas onnantól kezdve nem csak sikeres, de nagyon gazdag filmessé vált. 

A Star Wars univerzum kapcsán aki akarja, elolvashatja, miből merített. Ez igazán nem számít, hiszen mindenki elcsen ötleteket, ebben semmi új nincs. Az egész volt jól kitalálva, megvalósítva, aminek köszönhetően generációkat varázsolt el. Nem kis dolog ez! Pláne, hogy a két folytatás is egészen jól sikerült, bár ezeket már nem Lucas rendezte. És akkor ne feledjük, hogy az Indiana Jones sorozat ötletgazdája is ő volt, míg barátja, Steven Spielberg rendezőként dolgozott a filmeken. Szóval a nyolcvanas évek elején nagyon úgy nézett ki, Lucasé a világ.

Ám az ewok-macis filmekkel kitérőt tevő, majd a Baljós árnyakkal folytatódó Star Wars-saga már enyhén szólva sem számít ünnepeltnek. Az előzménytrilógia rendezését is vállaló Lucas hírnevét erősen megtépázta ez a pár film, és igazán nem is látható, hogy valami sokat mutatna azóta. Meglehet, csak szerencséje volt a Csillagok háborújával, egy ihletett ötlete pont jókor találkozott a közönség igényével? 

Nehéz választ adni rá. A nevét beírta a filmtörténetbe, de az már a nézők dolga, hogy összességében mit gondolnak a dolgairól. Ami kétségkívül javára írandó, az az, hogy állítólag nagy szereti a Family Guyt, és amikor a rajzfilmesek a Csillagok háborúját parodizálták, minden segítséget megadott nekik. Szóval néha legalább jó fej tud lenni...

Ma 90 éves David Attenborough, a brit és a nemzetközi televíziózás legendás alakja.

Az 1926. május 8-án született David bátyja Richard, a színészként és rendezőként is sikeres, Oscar-díjas alkotó volt. David viszont más utat választott, Cambridge-ben folytatott zoológiai tanulmányokat. Az ötvenes évek elején került a nem sokkal korábban indult BBC-hez, noha televíziója neki magának akkoriban még nem is volt.

A fiatal tévés már korán elkezdett természetfilmeket készíteni. Azért bő fél évszázada nem volt ám egyszerű a fekete-fehér nyersanyagra dolgozó stábok élete a világ különböző egzotikus tájain. Nem kevés klasszikus felvételt készítettek, Attenborough karrierje folyamán többször is előfordult, hogy valamit elsőként vettek filmre a világon.

A manapság inkább természetfilmes David Attenborough életében fontos időszak volt, amikor a hatvanas évek közepétől a BBC Two főnökeként dolgozott a csatorna programjának kialakításán. Karakteres, izgalmas műsorok készültek, kulturális és ismeretterjesztő területen egyaránt, és a mára kultstátuszba emelkedett Monty Python's Flying Circus elindítására is ő bólintott rá.

A hetvenes évektől visszatért a régi szerelemhez, a természetfilmezéshez. Az ekkor indult Life-sorozat a műfaj fontos mérföldkövének, mércéjének számít, ami hatással volt az ismeretterjesztő dokuk egész világára. A televíziózás élő legendája máig aktív, díjainak, elismeréseinek se szeri, se száma- többek között ma már Sir David Attenborough elnevezés illeti meg.

Ha van ember, akit megillet a tisztelet a tévés munkásságáért, akkor ő az. Még viccnek is rossz lenne ami a valóságshow-k percembereivel összevetni a nevét! Nagy kár, hogy sokak számára mégis az utóbbiak szolgálnak példaképként. Pedig David Attenborough életműve jelzi, a kitartó, magas színvonalú munka és a hitelesség hosszabb és sok sikerrel, elismeréssel kecsegtető karriert eredményezhet.

És nem mindegy, amikor az ember visszatekint az életére, hogy mivel büszkélkedhet. Van, akinek annyi jött össze, hogy párszor letolta a nadrágját kamerák előtt- más meg egész generációk szemléletét változtatta meg azzal, hogy megmutatta, milyen csodálatos a minket körülvevő természet, amit kötelességünk megóvni.

Valószínűleg mindmáig felülmúlhatatlan magasságba jutottak a Journey tagjai 1983-as videoklipjükkel, ami pont úgy fest, mintha saját magukat parodizálnák benne.

Valamiért divatos műfaj lett mostanában a tátogás, amikor egy jól ismert zeneszámra playbackelnek sztárok. Nálunk is van már ilyen, a tengerentúlon pedig imádja mindenki, amikor hírességek csinálnak magukból hülyét. Nemrég futottam bele például abba, amikor Jimmy Kimmel és Paul Rudd egy régi Styx videoklipet forgatott újra.

A vicc az, hogy ez nem egy új trend. És van egy igazi klasszikus rockdal, aminek klipjét ilyesfajta módon rengetegen újraforgatták: a Journey Separate Ways című nótája szinte kiált ezért. Ennek oka egyszerűen az, hogy olyan túljátszott, paródiaszerű gesztusokkal kísért klipet sikerült forgatni, amiben a banda tagjai még keményen léggitároztak (és légdoboltak, légszintiztek) is, amit primitív eszközökkel is újraalkothat egy vidám baráti társaság.

De azért álljunk meg egy pillanatra! A Journey a nyolcvanas évek egyik legjobb zenekara volt, és a röhejes kliptől függetlenül ez a nóta sem rossz ám. Énekesük, Steve Perry óriási tehetség volt, és ha az ember meghallgat pár élő felvételt a legjobb dalaikkal, kiderül ám, értettek a zenéhez a fiúk. Így aztán könnyű volt mókásra venni a figurát. 

Ha valakit nagyon érdekel, hogy imitálták a zenekart a lelkes követők, itt talál szép számmal ilyen paródiát- meg kell jegyezzem, a fő érték ezekben az, hogy az alattuk szóló zene az eredeti, tehát abban nincs hiba. Mert ennek az egész tátogós mókának az az alapszabálya, hogy csak jó és karateres dalhoz érdemes nyúlni, annak a klipjét érdemes parodizálni.

A régi, jó zenekarokban az az igazán tisztelendő, hogy három-négy évtized elteltével is erősnek tűnnek a slágereik. Nem akarok értelmetlenül nosztalgiázni, de tény, 4-5 évvel ezelőtti, a csapból is folyó dalokat ma már felidézni se lenne könnyű, annyira felejthetőek voltak. Persze más a piac, mások a zenészek, mások az elvárások. Amíg ez az állapot így marad, addig mókásabb vagy érdekesebb lesz a klasszikusokhoz nyúlni. 

Aztán lehet, valamikor megint a feje tetejére áll minden a popzenében. Most is vannak tehetséges zenészek, lehet minden máskét. De ha így is történik, azokra a zenékre már az utánunk következő generáció fog tátogni, mi valószínűleg ragaszkodni fogunk az egykori nagy kedvenceinkhez, ha léggitározni támadnak kedvünk.

Két 1938-as felvétel, és felmerül a kérdés: ugyan mi a különbség Hitler és Sztálin tömegrendezvényei között?

Szóval érdekes látni ám, ezeknek a diktátoroknak mennyire fontos volt az az erődemonstráció, amit egy május elsejei felvonulás jelentett. Persze szó nem volt spontán hangulatról, a szovjetek és a nácik is szépen megkoreografáltak mindent. Transzparensek, zászlók, katonák és lelkesen tapsoló tömeg- ám a harmincas évek végén járunk, amikor már mind a két ország a háborúra készült, és javában zajlottak a politikai tisztogatások is.

Az emberek mit láttak ebből? Valószínűleg nem sokat. Jelentős részük nyilván még élvezte is ezeket a felvonulásokat. Tényleg úgy érezheti az ember, valami nagy és fontos dolog része. Szükség van rá és együtt a többiekkel sokat érhet el. Ha tudták volna, hogy másfél év múlva kitör a világháború és az annyi szenvedést hoz, akkor is éltetik ezeket a diktátorokat?

A kérdés költői, hiszen emlékszünk azokra a képekre, ahol a katonákat lelkesen ünneplik, és olyan feliratokat mutatnak, hogy "Éljen a háború!" Az elején sose gondol bele senki, mi lesz ennek a vége. Tényleg semmiből sem tanulunk... Hiába szeretnék abban hinni, hogy okosabbak vagyunk, nyitottabb szemmel járunk, de azért manapság is vannak jelei az elvakultságnak. Remélem, azért nem jutunk el újra idáig.

Hajlamosak vagyunk kicsit lesajnálni az amerikaiak hagyományait, pedig azért ott is voltak olyan dolgok, amelyek elvesztéséért kár lenne. Találtam egy remek videót, egy régi vidéki hangulatú mulatságért, ahol nagy lelkesedéssel ropják a fiatalok a táncot, pedig csak egy ház nagyobb szobája jut nekik meg a bandának.

A táncosok többsége nagyon koncentrál, hiszen nem csak ugrálnak kedvük szerint, van egy koreográfia, egy közös táncnyelv. Aztán látni vidám, felszabadult pillanatokat- nem meglepő ez ilyen alkalommal. Bevallom, irigylem is őket.

És én csendben arra gondolok, hogy a mai fiatalok élete már úgy alakul, hogy igazán ezekből a hagyományokból semmit nem visznek tovább. Sőt, én is ide sorolhatom magam. Még talán betanulnak így-úgy egy táncot a szalagavatóra, de lássuk be, az éppen azért számít különlegesnek, mert egyszer az életben kerül rá sor. Aztán ha egy tehetségkutatóban feltűnik valaki aki nem botlik el a saját lábában, jön a nagy csodálkozás, milyen ügyes.

Pedig az efféle régi felvételek bizonyítják, ezt bárki megtanulhatta, megtanulhatja, nem számít a kor, az adottságok, mindenki örömét lelheti benne. A közös tánc ráadásul több, mint amit elsőre gondolnánk. A közösség a fontos benne, és ezeknek a hagyományoknak a fakulásával ebből is veszítünk. Ez nem egy poszt az idővonalon, nem a lájkok számítanak, hanem az együttlét, amihez nem kell se internet, se mobiltelefon, csak a zene közös nyelve. Hiszek benne, feléleszthető ez még, de tudom, ez rajtunk (rajtam is) múlik. Tegyünk érte, hogy máshogy legyen.