Ma 144 éve döntött úgy az Egyesült Államok kongresszusa, hogy a Yellowstone nemzeti parki státuszt és védelmet kapjon.

Leonardo DiCaprio a végre elnyert Oscar-díj átadása utáni köszönőbeszédben a környezet megóvásának fontosságára hívta fel a figyelmet. Ez is jelzi, hogy milyen sokakat foglalkoztat ez a kérdés, aminek talán még mindig nem szentelünk elég figyelmet.

Pedig immáron közel másfél évszázada annak, hogy az amerikai képviselők megszavazták a javaslatot, ami a Yellowstone különleges státuszát biztosította. Meglehet, talán csak véletlenül döntöttek így, egyszerűen úgy vélték, semmilyen gazdasági jelentősége nincs az alig ismert, kevesek által lakott területnek, mit számít, ha ott nem engedélyezik a szabad rablást. Bármi is volt az ok, hamarosan újabb nemzeti parkok követték a sorban.

1872-ben mindenesetre az ország északnyugati részén található területről keveset tudtak. Csak az 1800-as évek elején érkeztek ide az első felfedezők, és a beszámolóikat a gejzírekről, fortyogó, különös színű tavakról kevesen vették komolyan. 

A polgárháború után indult néhány expedíció. A legfontosabbat 1871-ben Ferdinand Hayden geológus vezette, aki magával vitte William Jackson fotóst, aki megörökítette a legizgalmasabb részeket. Ezek a képek kerültek a kongresszus elé, bizonyítva, hogy különleges területről van szó. (Én is ezek közül a klasszikus fotók közül válogattam, mert akik szavaztak, pont ugyanezeket láthatták annak idején.)

A törvényt Grant elnök március 1-én írta alá, és ezzel precedenst is teremtettek a nemzeti parkok létrehozására. Miközben telepes népesítettek be minden létező területet, a védelem egészen újszerű felfogást tükrözött. Ma már az egész világon rengeteg a nemzeti park, melyek szerepe természetesen fontos, de bőven volna még tennivaló, ha meg akarjuk óvni a bolygónkat. 

A gond ugyanis az, hogy a védett területek még mindig csak a Föld kicsiny részét képviselik. Amíg máshol mindenhol megy a környezetszennyezés, az erdőirtás, a kontrollálatlan túlhalászat, addig sokat nem ér, hogy pár rezervátumban békében élhetnek az élőlények. Gyors és egyszerű megoldás nyilván nincs- ám azért igazán példamutató az a jövőbelátás, amivel 1872-ben rendelkeztek az első nemzeti park ötletgazdái.

Egy kanadai szimfonikus zenekar rövid, de látványos videói úgy mutatják be a hangszereket, ahogy ritkán látjuk: épp megszólaltják őket, ám nagyon le van lassítva minden. A hárfa például már-már hipnotikus látvány...

1990. február 22-én adták át a legjobb új előadónak járó elismerést a Milli Vanilli együttesnek- ha van díj, amit ugyanúgy el kellett venni mint a doppingoló sportolók érmeit, akkor ez az.

A nálam jóval fiatalabbak számára a díjra jelölt előadók neve nem mond sokat, de akkortájt Neneh Cherry, Tone Loc vagy a Soul II Soul igazi sztárnak számítottak. Ám a Milli Vanilli egészen külön kategóriát képviselt: bemutatkozó albumuk, a Girl You Know It‘s True laza 14 milliós példányszámban kelt el, és öt(!) slágerük is a Top 5-be került a listán.

A német Rob Pilatus és a francia Fab Morvan volt a zenekar két arca, ők táncoltak és "énekeltek" a klipekben. Végülis miért ne lehetne sokoldalú tehetség valaki, gondolhatnánk- ám a történet egész másról szólt. '90 novemberében hozta nyilvánosságra Frank Farian producer, hogy a srácok egy hangot nem énekeltek, egyszerűen megjelenésük okán jobban eladhatónak vélte velük a Milli Vanilli zenekart, minden dalt mások adtak elő a lemezen. Néhány nappal később pedig vissza is vették a díjat tőlük.

Farian, a Franz Reuther néven Németországban született producer feltétlenül megér néhány szót. Vannak, akik nem nagyon kedvelik, amiért tudatosan egyenrangúnak (vagy fontosabbnak) tartotta az imázst a zenével, de 850 millió eladott lemezzel nehéz vitatkozni. Ő állt a Boney M mögött, és abban a bandában is ő kölcsönözte az ugrándozó férfitag hangját, de legalább a lányok tényleg énekeltek. 

A Milli Vanilli viszont más szint volt. Ott már meg sem próbáltak valódi zenészeket keresgélni, Pilatus és Morvan nem volt más, mint báb Farian zenés színházában. A Girl You Know It's True című slágert már azelőtt felvették a stúdiózenészekkel, hogy Farian egyáltalán szerződtette volna a srácokat! És a Grammy-díjat úgy ítélték oda, hogy korábbi fellépéseken nyilvánvalóvá vált, az énekesek kizárólag playbacket vállalnak, csak tátogni tudnak. Jóval a februári díjátadó előtt pletykáltak róla a szakmában, hogy mások adták elő a Milli Vanilli dalait, Farian az egyik árulkodó stúdiózenésznek szép pénzt fizetett a hallgatásáért. Egy interjú során pedig az derült ki, hogy a két legény alig beszél angolul, aminek a dalokban nem volt nyoma...

A nagy leleplező sajtótájékoztató után Farian vitte tovább az üzletet a két frontember nélkül: megjelentette a Real Milli Vanilli lemezt, az igazi muzsikusokkal. Természetesen a sztárstátuszból nevetség tárgyává lett fiúk sem akarták feladni, Rob & Fab néven adtak ki lemezt, ami csúfosan megbukott. A fennmaradt klipek igazolják, nem kellett volna erőltetniük az éneklést... Jött a lecsúszás, Rob Pilatus bűncselekményekbe keveredett, kábítószerhez nyúlt, 1998-ban túladagolás vetett véget az életének. Fab Morvan szólóban próbálkozik, de azért túlzás lenne a zeneipar állócsillagának nevezni.

No nem mintha nem lettek volna nagy svindlik előtte és utána a zenetörténelemben, de a Milli Vanillié volt az egyik legemlékezetesebb botrány mind közül. Olvasgatja az ember a régi sztorikat a zenekar kapcsán, és belefut Rob Pilatus nyilatkozatába, ami még a sikerek csúcsán született. Rob magát az új Elvisként emlegette, és úgy vélte, ő és Fab azért sikeresek, mert tehetségesebbek, mint Bob Dylan, Paul McCartney vagy Mick Jagger.

És az egész történethez zárszóként más kommentár nem is kell...

1929. február 18-án ítélte oda a Filmakadémia az első szobrokat a legjobb filmeknek, színészeknek és alkotóknak.

Az egyik legbefolyásosabb filmmogul, Louis B. Mayer kezdeményezésére alakult meg a nonprofit Filmakadémia, azzal a céllal, hogy elősegítse a filmipar fejlődését. A díjak odaítélésével a legjobbak munkáját szerették volna elismerni, az első alkalommal az 1927-28-ban készült filmekből válogattak. A névsort először az akadémia hírlevelének hátsó oldalán közölték, majd ez jelent meg a Variety magazinban is. 

A díjátadó gálára csak májusban került sor. 270 vendég volt jelen, a belépődíj 5 dollár volt az eseményre. Az arany szobrocskákak Cedric Gibbons tervezte és George Stanley készítette, és a Filmakadémia akkori elnöke, Douglas Fairbanks színész adta át őket. Janet Gaynor a legjobb női, Emil Jannings a legjobb férfi alakítás díját nyerte el, Frank Borzage és Lewis Milestone megosztva lettek a legjobb rendezők, míg a legjobb filmnek a Wings című első világháborús drámát választották.

Egy évre rá jött a változás, a díjátadó estéjén közölték a díjazottak névsorát a sajtóval. Ám 1940-ben a Los Angeles Times az esti kiadásában közölte, ki nyerte a szobrokat, tehát a gála előtt tudni lehetett mindent. Innentől kezdve vannak lezárt borítékban a fontos információk, nekünk már az a megszokott, ahogy a díjátadók azt bontogatják a nagy pillanatban. Először 1953-ban volt televíziós közvetítés erről, előtte rádión lehetett hallgatni az eseményt. Maga a gála manapság óriási nagy felhajtással jár, igazi társasági esemény, amit élőben közvetítenek rengeteg országban.

És persze már rég nemzetközivé vált, hiszen a legjobb idegen nyelvű filmek is versengenek- idén ott van az öt jelölt között egy magyar alkotás, a Saul fia is. Volt már több magyar díjazott, a legismertebb Szabó István filmje, a Mephisto, és Rofusz Ferenc rajzfilmje, A légy.

Noha viszonylag közismert sztori, talán van aki számára új információ, hogy a díjat csak 1931 óta nevezik Oscarnak, amikor egy akadémián dolgozó titkárnő megjegyezte, a szobor őt Oscar bácsikájára emlékezteti, és ezt egy újságíró beleírta egy cikkbe. Azóta viszont mindenki így emlegeti a filmvilágban olyannyira vágyott arany színű szobrocskát.

Mindenki ismeri a Benny Hill-műsorok híres szaxofonos zenéjét, amire a főszereplő szaladgál az epizódok végén az őt üldözők elől. Ám hogy ki írta és mikor, már kevesebben tudják.

A Yakety Sax című dal 1958-ban született, James Q. "Spider" Rich és Homer "Boots" Randolph III szerzeménye. Rich jól ismert countryzenész, gitáros, míg Boots Randolph volt a szaxofonista. Magát a híressé vált szaxofontémát egy szintén 1958-as dal, a Yakety Yak inspirálta, amit a The Coasters vett kislemezre és nagy sikert aratott. Ha belehallgatunk, érezhető is lesz a hasonlóság.

Rich és Randolph '58-as Yakety Sax verziója kicsit nyersebb hangzású, lassabb tempójú. Igazság szerint nem okozott nagy feltűnést, csak B-oldalra került egy kislemezen az instrumentális dal. 

Aztán 1960-ban jelent meg Randolph nagylemeze, rajta a dallal. 1963-ban a Monument gondozásában pedig megjelent az új, mára híressé vált verzió, ez az, amit még híresebbé tett a Benny Hill-show. Szinte teljesen összeforrott a komikus szaladgálós jeleneteivel ez a nagyon lendületes, összetéveszthetetlen zene. Ma is Benny Hill-zeneként ismerik sokan, pedig a műsornak 1989-ban vége lett, maga a színész is közel negyedszázada elhunyt. 

Nyilvánvaló módon Randolph egész életében sűrűn adta elő a dalt. Az 1927-ben született muzsikus 80 esztendős korában hunyt el, de vélhetően álmából felébresztve is el tudta volna játszani a Yakety Saxot, persze időnként egy kicsit megbolondítva.

A zenét pedig ma is sűrűn használják, ha vicces jelenetekhez keresnek vidám aláfestő zenét. Például így néz ki, amikor a pengés magyar focisták brilliáns összjátékát akarják hitelesen bemutatni, a Yakety Sax ritmusára...