Ügyes kis képeket csinál ez az alkotópáros, akik gyakorlatilag fénnyel festenek a modell köré, hogy sajátos hangulatú alkotásokat hozzanak létre.

Nem állítom, hogy minden fotónak jót tenne, ha elkezdenénk ilyen eszközöket, trükköket alkalmazni, de kétségtelenül rávilágítanak arra ezek a képek, hogy lehet bátran kreatívnak, ötletesnek lenni.

Aki kíváncsi, hogy készülnek a fotók, ezen a videón kaphat betekintést.

Az alkotók honlapja: signsoflight.ericpare.com

Kereken harminc éve mutatták be Ausztráliában azt a filmet, ami teljesen váratlan módon világsikert aratott. 1986-ban csak egy alkotás volt, aminek egy árnyalattal több bevételt sikerült begyűjtenie a moziban: a Top Gun.

A Crocodile Dundee igazán szórakoztató film, egy árnyalatnyi macsós-ausztrálkodós hangulattal és pont megfelelő adag romantikával. Ugyan odahaza páran húzták a szájukat, amiért "nem ad helyes képet" az ausztrálokról, de könyörgöm, abban mi lett volna a poén, hogy egy könyvelő Sydney-ből New Yorkba átugorva folytatja a görnyedést az akták fölött? A sztori így volt kerek. A mindentől távol eső helyről jött talpraesett krokodilvadász-túravezető kalandjai a metropoliszban tulajdonképpen tipikus sémára épültek, Crocodile Dundee személyisége mégis egyéni ízt kölcsönzött az egésznek.

Kellett hozzá persze egy remek főszereplő, Paul Hogan. Ő eredetileg hídkarbantartó melós volt, és a hetvenes évek elején a kollégáival sokat morgolódtak azon, a népszerű New Faces nevű tehetségkutatóban inkább csak megalázzák a nevezőket. Hogan elküldte jelentkezését mint késdobáló szteptáncos, aztán élőben fricskázta meg a zsűrit. A jó humorú munkásember gyorsan népszerű lett, tévéműsort is kapott.

A világsikert viszont a Crocodile Dundee hozta el, ami a hollywoodi szuperprodukciókhoz képest töredék pénzből készült. Kevesebb, mint 9 millió dollárba került, viszont 328 millió dollárt szedett össze világszerte. Készültek még folytatások, Hogan feltűnt egy-két filmben, de nincs mese, az első és eredeti Crocodile Dundee vált klasszikussá. Szóval igazi egyfilmes sztár lett belőle, de szerintem ez sem rossz teljesítmény egy embertől, aki másfél évtizeddel korábban még hidakat mázolt.

Megjegyzendő, utólag kiderült, volt a Crocodile Dundee II filmnek egy jelenete, amit Hogan valós élettapasztalata inspirált. A felhőkarcoló párkányáról leugrani készülő ember megmentése hatásos pillanat volt, de Hogan és hídon dolgozó kollégái nem egyszer láttak olyat, amikor valaki tényleg a mélybe akarta vetni magát. A jó dumás melós párakat le tudott beszélni a tervről, de nem mindig járt sikerrel. Ezek a tragédiák máig megrázzák.

Az élete viszont ezzel együtt is igazán sikeresnek mondható. Vélhetően ő maga sem gondolt arra annak idején, hogy egyszer az egész világon ismerni fogják a nevét, és még a szép szőke hercegnő (filmbeli partnere, Lina Kozlowski) kezét is elnyeri erőfeszítései jutalmaként. 

Nekem máig kedves emlékem, amikor gyerekkoromban anyukámmal együtt megnéztük a moziban a Crocodile Dundee-t, és mind a kettőnknek nagyon tetszett. Azért tartottam kötelességemnek, hogy pár szót írjak a bemutató harmincadik évfordulóján, mert kiderült, a mai fiatalok még csak soha nem is hallottak róla, és némileg bánt, nem is érdekli őket a film. Pedig bátran oda merném tenni a divatos Melissa McCarthy vígjátékok mellé. Talán egyszer majd meg tudom győzni őket arról, adjanak egy esélyt ennek a remek ausztrál filmnek...

A blogok világára nem épp az állandóság a jellemző, és erre bizonyíték volt a Reblog Maraton is.

Mivel a jelentős pénzekkel kecsegtető Maratonnak vége, eltelt pár hét és hónap, lehet picit összegezni. Emlékszem, a versengés idején felbukkant sok új blog, és volt aki egy-két nem nyertes forduló után morcos hangnemben tette közzé, hátat fordít a blogolásnak. Hát, van ilyen, nem kötelező ezzel foglalkozni senkinek. Annyi szép hobbi van még a világon.

Az viszont már érdekesebb, hogy a blogszférában azért komoly pénznek számító százezer forinttal jutalmazott blogok közül milyen sok hallgatott el a győzelem óta. Nem frissül az Aproropi, a Keleti Blog, a Végülis élveztük, a vodkaatag, a Csokosok vagyunk, például. (Azért ismerem ezeket, mert én olyan bolond vagyok, hogy nem csak írok, de olvasok is.) És amihez nem nyúltak 4-5 hónapja, az a pörgős bloggervilágban olyan, mintha nem is létezne.

Kifejtettem már egyszer, hogy sok évnyi írogatás után nagyjából egy dologra korlátoztam a tényezők számát, ami a sikeres bloggerkedéshez szükséges: folyamatosan csinálni kell. A világ legjobb gondolataival sem lehet nagyot robbantani, ha azokat nem teszi közzé valaki. Nem lehet közösséget, olvasótábort építeni, ha az ember nincs jelen rendszeresen újdonságokkal. Ha valaki csak magának írogat, ahhoz tényleg nem kell blog, de felteszem a többség nem véletlenül választ egy sok ember által elérhető felületet.

Nyilván az is megfordul párak fejében, ebből az egészből némi keresetre is szert lehet tenni, ám a tapasztalat az, hogy a vagyonszerzésnek vannak lényegesen hatékonyabb módjai a blogolásnál. A Maraton mindenesetre néhány olyan ember számára adott anyagi támogatást, akik máshogy nem nagyon szerezhettek volna ebből a hobbiból szabad szemmel is látható méretű bevételt.

A furcsa nekem az volt, milyen sokan morzsolódtak le rögvest a százezer forint kézhezvétele után. Persze, benne volt a játékban az, hogy valaki pusztán azért dobott fel pár sok olvasót vonzó cikket, vagy kezdett bele az írogatásba, mert adott magának egy esélyt a pénzkeresetre, ám mégis azt hittem volna, többeknek ad lökést egy ilyen ajándékba kapott összeg. Továbbra sem a meggazdagodás lehetett volna a cél, de az embernek jólesik, ha sokan olvassák, ha a kisszobájában az esti órákban bepötyögött bejegyzései sokakhoz jutnak el. Ám úgy látszik, ez messze nem motivál mindenkit annyira.

Tanulság? Az nincs. A bloggervilág nem egy egységes massza, hanem egy hihetetlenül változatos egyveleg, amit néha még fel is kavar egy olyan akció, mint a Maraton. Az viszont igaz volt tíz éve is, igaz most is és igaz lesz tíz év múlva is,  hogy folyamatosan foglalkozni kell a bloggal, ha komolyan gondolja valaki. Meglehet, a bevételért csinálod, vagy az is lehet hogy az örömért. Mindegy a téma, a hangvétel, a stílus, mert ezek egyike sem számít, ha a blog halott. Mert ez ugyebár nem sprint, hanem maraton...

Ma lesz 47 esztendős az örök Bridget Jones, aki harmadszor is a szingliirodalom ikonikus alakjának bőrébe bújik hogy újjáélessze karrierjét.

Bevallom, egy kicsit elfogult vagyok Renée Zellweger kapcsán. A svájci és skandináv felmenőkkel rendelkező színésznőnek Bridget Jones-on túl azért akadt még pár emlékezetes vagy simán jópofa alakítása, a Hideghegy, a Chicago, a Jerry Maguire vagy a Betty nővér is jó szerepekkel ajándékozta meg.

Aztán valahogy egyre kevésbé működött a laza, vagány, néha mégis idétlen komika szerep, nem sikerült a negyvenes éveibe átmentenie a sikereket. A 2009-es Miért éppen Minnesota? már olyan volt, mint ha saját korábbi alakításait parodizálta volna.

Jött is fél évtized szünet, nem láthattuk filmekben Renée bájos, karakteres arcát. Ha képek kerültek elő, inkább csak megdöbbentünk, ez valóban ő? Annyira megváltozott, hogy képaláírás nélkül el se hittük volna, ő az, aki. 

Az idén viszont jön egy film Keanu Reeves oldalán (The Whole Truth), illetve a már fent említett új Bridget Jones folytatás. Hogy működni fog-e a sztori a 47 éves kismamával, azt éppen nem tudom, de óriási mázlija van Renée-nek, hogy ez a szerep jelenleg mással nem elképzelhető. Amiből aztán vagy az következik, hogy egy bravúros alakítással megint megszilárdítja a helyét Hollywoodban, vagy pedig megbukik, és akkor megint jöhet egy hosszú-hosszú szünet, netán tévéfilmek és pár kis költségvetésű produkció. No meg a sajnálkozó cikkek, amiben arról írunk, milyen kár érte. Én mindenesetre szurkolok neki, pedig még csak nem is vagyok Bridget Jones-rajongó.

1893. április 20-án született a némafilmek korszakának egyik legnagyobb sztárja, Harold Lloyd. Noha a mostani fiatalok számára már alig ismert a neve, érdemes felidézni munkásságát, hiszen akkoriban újszerű, mára viszont hétköznapi dolgokat is láthatunk a filmjeiben.

Harold Lloyd kifejezetten termékeny filmes volt, Charlie Chaplin és Buster Keaton mellett a némafilmek legismertebb színészei közé tartozott. Ahogy az akkor megszokott volt, neki is volt egy tipikus imázsa: neki az volt a szemüvege, mint Chaplinnek a keménykalap. Akkoriban nem volt szokatlan, hogy a veszélyes jeleneteket maguk a sztárok vállalták be, de Lloyd egészen hajmeresztő mutatványai máig emlékezetesek. Az 1923-as Safety Last-ben látható beállítás, amiben Lloyd egy felhőkarcoló oldalán kapaszkodik egy óramutatóba, ikonikussá vált.

1925-ben készült el a The Freshman, ami sokak szerint az egyik legjobb filmje. Harold Lloyd egyszerre két tipikus műfajban alkotott maradandót: a diákfilmek és sportfilmek is egyik előfutárukat tisztelhetik a Freshmanben. A sztori szerint az egyetemre frissen bekerült hallgató szeretne népszerűvé válni és elnyerni egy szép lány szívét, és hogy ezt elérje, csatlakozik az amerikaifocicsapathoz. Az eleinte csak lesajnált vízhordófiú pillanata aztán eljön egy nagy meccsen, és mondani sem kell, a leleményes, a harcot soha fel nem adó srác lesz végül a nap hőse. 

Bizony, az ilyen filmeknek köszönhetjük Adam Sandlert, így akár átkozhatnánk is Harold Lloyd nevét. Ám azt mondom, inkább érdemes megismerkedni az eredeti alkotásokkal, a The Freshman is megnézhető teljes terjedelemben a neten, vannak szórakoztató pillanatai. Már csak azért is, mert a filmet beválasztották a legjelentősebb amerikai alkotások közé- nyilván nem véletlenül. (Az amerikaifoci szerelmeseinek pedig szinte kötelező belekukkantani, a nagy meccs nagyjából 1:02:10-nél kezdődik.)