Hajlamosak vagyunk kicsit lesajnálni az amerikaiak hagyományait, pedig azért ott is voltak olyan dolgok, amelyek elvesztéséért kár lenne. Találtam egy remek videót, egy régi vidéki hangulatú mulatságért, ahol nagy lelkesedéssel ropják a fiatalok a táncot, pedig csak egy ház nagyobb szobája jut nekik meg a bandának.
A táncosok többsége nagyon koncentrál, hiszen nem csak ugrálnak kedvük szerint, van egy koreográfia, egy közös táncnyelv. Aztán látni vidám, felszabadult pillanatokat- nem meglepő ez ilyen alkalommal. Bevallom, irigylem is őket.
És én csendben arra gondolok, hogy a mai fiatalok élete már úgy alakul, hogy igazán ezekből a hagyományokból semmit nem visznek tovább. Sőt, én is ide sorolhatom magam. Még talán betanulnak így-úgy egy táncot a szalagavatóra, de lássuk be, az éppen azért számít különlegesnek, mert egyszer az életben kerül rá sor. Aztán ha egy tehetségkutatóban feltűnik valaki aki nem botlik el a saját lábában, jön a nagy csodálkozás, milyen ügyes.
Pedig az efféle régi felvételek bizonyítják, ezt bárki megtanulhatta, megtanulhatja, nem számít a kor, az adottságok, mindenki örömét lelheti benne. A közös tánc ráadásul több, mint amit elsőre gondolnánk. A közösség a fontos benne, és ezeknek a hagyományoknak a fakulásával ebből is veszítünk. Ez nem egy poszt az idővonalon, nem a lájkok számítanak, hanem az együttlét, amihez nem kell se internet, se mobiltelefon, csak a zene közös nyelve. Hiszek benne, feléleszthető ez még, de tudom, ez rajtunk (rajtam is) múlik. Tegyünk érte, hogy máshogy legyen.
