Káprázatos világot tárnak elénk az egykori stock fotók. Bennem csak az a kérdés merül fel, négy évtized múlva ugyanígy fognak mulatni a mi mostani fizimiskánkon?

Mond valakinek az a név valamit, hogy Jason Dawe? Talán páraknak rémlik, hogy hallottak már róla, de azt hiszem, a magyar tévézők töredéke ismeri a brit tévést.

Tulajdonképpen nincs is ebben meglepő. Az elsősorban autós újságíróként dolgozó Dawe nevét csak azért rántottam elő, mert jól lehet vele illusztrálni, egy tévés műsor esetén mindig benne van a finomhangolás lehetősége egy új szériánál.

Miután az eredeti, ellaposodott Top Gear megszűnt (szomorú, hogy mindmáig készülnek autós műsorok abban a régi, elcsépelt formátumban), Jeremy Clarksonék új irányvonalát követve radikálisan megreformálva tért vissza 2002-ben. Clarkson mellett új műsorvezetők tűntek fel: Richard Hammond, illetve a fent említett Jason Dawe.

Bizony, a legelső szériában nem volt benne James May, ő a második szezontól vette át Dawe helyét. És a 2002-es epizódok sem volt annyira tele féktelen marháskodásokkal, mint a későbbiek. Egy műsornál egyszerűen időre van szükség ahhoz, hogy kiderüljön, melyik ötlet működik, melyik nem, milyen irányba kell elmenni a formátummal a nagyobb nézettség érdekében és mi az ami zsákutca.

Mindezt csak azért hozom fel, mert amikor egy rész után mindenfélét elmondanak az idén megújhodó Top Gearről, szidva a kétségkívül sajátos választásnak tűnő Chris Evanst és társait, ne feledjük el, a BBC profi tévés stábjáról beszélünk. Egyáltalán nem biztos, hogy amit most látunk, nem fog alaposan átalakulni a következő szezonra.

Az például máris meglepi a tévés szakírókat, hogy Matt LeBlanc jól teljesít a műsor egyik házigazdájaként, pedig nem sokat vártak tőle. Tuti, hogy a mostani, kissé túlzsúfolt állandó szereplőgárda még igen sokat fog alakulni- és ez normális egy olyan műsor esetén, ahol nagyon komolyak az elvárások, és ahol nem agyatlanul öntik a pénzt haveri cégeknek, függetlenül a végeredmény színvonalától. Szóval nem kell temetni a Top Geart, egyelőre legalábbis biztosan nem.

Ettől még én is úgy érzem, a Clarkson-Hammond-May trió produktumától többet várhatunk, hiszen egy remekül működő csapatról van szó, ahol az évek alatt nagyszerű összhang alakult ki. De fiatalabbak ők sem lesznek, és ki tudja, a hatvanhoz közeledve mennyi kedve lesz mondjuk Clarksonnak minden vad kihívásba fejest ugrani. Mert a műsor jellegéből adódóan mindig egy kicsivel magasabbra kell(ene) tenni a lécet.

Az autós műsorok kedvelői mindenesetre boldogok lehetnek, mert most mindenki az ő kegyeikért fog küzdeni. Az Evans-féle Top Gearnél is bedobnak mindent (és kidobnak mindenkit, aki nem válik be), és Clarksonék pedig a hozzájuk vágott döbbenetesen sok pénzzel bizonyára óriási show-t csinálnak majd. Én hiszek benne, hogy végül ennek a rivalizálásnak egy igazi győztese lesz majd: a néző.

Két srác unalmasnak talált egy kiállítást, és egy hirtelen ötlettől vezérelve meghekkelték azt. A kérdés már csak az, tettük művészet-e vagy hülyeség? Vagy a határvonalat teljesen önkényesen húzzák meg?

A tinédzserek nem voltak lenyűgözve a San Francisco-i Museum of Modern Artban, ezért valamivel fel akarták dobni a napot. Úgy döntöttek, érdekes kísérletbe fognak: letettek egy szemüveget az egyik fal elé, mindenféle szöveg vagy egyéb nélkül, és figyelték, hogy reagál a műértő közönség.

Azok pedig, mivel amit egy kiállítóteremben láttak, automatikusan súlyos mondanivalójú alkotásként értelmeztek, megcsodálták, fotózták a "művet". Talán páran, akikhez nem jutott el a valós sztori, azóta is emlegetik a megrendítő erejű modern installációt, ami számtalan érzéssel gazdagította őket.

Természetesen bármelyikünk átverhető így vagy úgy, és ezzel nincs is baj. A gond az, hogy ha most egy elismert művész kifejezetten alkotási célzattal pont ugyanígy letenne egy szemüveget, hogy reflektáljon a tréfára, komoly kritikusok ismernék el a merész, újító szándékot, míg a két srácot csak hülyegyerekként kezelik- természetesen utólag. Mert akkor és ott az emberek egészen másként néztek a földön heverő szemüvegre.

Amikor ennyire nem válik el a komoly alkotás a könnyed mókától, akkor bizony felmerül a kérdés, tényleg azok számítanak-e sztárnak, akik jók, vagy azok, akikből sztárt csinálnak? És nem akarok konzervatívnak tűnni, de vajon ha valaki két perc alatt felskiccel valamit a falra a Mona Lisa mellett, létezne-e ember, aki előbbiben látna komolyabb művészi teljesítményt? Mert ott ez a vicc nem nagyon működne a szemüveggel. Szóval meglehet, a kiállítótér jobban befolyásol minket, mint maga az alkotás, és ez bizony már nem szerencsés.

Kereken harminc éve jelent meg a könnyűzene történetének egyik legfontosabb albuma, a So Peter Gabrieltől. Ez a fajta nagyon színvonalas, intelligens zene mostanában kevéssé divatos, de szerencsére megvannak a régi klasszikus albumok, amiket még ma is jó meghallgatni.

Aki tudja, annak unalmas, aki nem, azt talán nem is annyira érdekli, hogy Peter Gabriel zenei karrierje még a hatvanas évek végén kezdődött, amikor iskolatársaival megalapította a Genesist, aztán a hetvenes évek közepén kiszállt a legendastátuszba jutott zenekarból. Aztán jött pár szólólemez, néhány nagyon emlékezetes dal- a legnagyobb slágerek a So szerzeményei közül kerültek ki.

A Sledgehammer óriási sikere többek között a nagyszerű klipnek is köszönhető. A Big Time-hoz is hasonlóan erős klip készült, de talán a Sledgehammerében működött a legjobban együtt a zene és a képi világ, minden szempontból klasszikus.

Meg kell jegyezni, az 1989-es Say Anything című film egyik kulcsjelenetében is főszerepet kapott a So egyik dala: a fiatal John Cusack azóta számtalanszor felidézett vagy parodizált módon egy feltartott magnóból nyomatta az In Your Eyes-t. Ki lehet találni, ezzel meg lehet-e hódítani egy lány szívét...

Mit is mondhatnék? Életemben ez volt az első lemez, amit CD formátumban megvettem. Hja, akkor még lemezeket is vettünk... És még ma is megvan.

Ha valaki nem érti, mint énekel a Louie Louie előadója, ne csodálkozzon, mert az FBI sem boldogult a szöveggel.

A Louie Louie eredetileg 1955-ben íródott, szerzője Richard Berry volt. Ám a leginkább híressé az 1963-es feldolgozása vált, amit a The Kingsmen adott elő. Az akkor szokásos módon egy lendülettel vették fel a dalt, amiben még a hibák is benne maradtak, még a dobos káromkodása is behallatszik az 54. másodpercben. 

Ám a slágerré vált dallal nem ez volt a gond, hanem az, hogy Jack Ely, az énekes teljesen érthetetlenül adja elő a szöveget. Eredetileg arról szól a Louie Louie, hogy egy hosszú úton levő tengerész elmeséli egy kocsma csaposának, mennyire hiányzik neki egy lány. Ám Ely kásás előadása miatt olyan pletykák kezdtek terjedni, az egész szándékos, hogy ne legyenek annyira nyilvánvalóak az obszcén részek. Sőt, a tinik körében még körbe is járt az "igazi" szöveg, benne a szaftos részletekkel.

A bigott amerikai szülőknek több se kellett, beadványokkal kezdték bombázni a hivatalokat, hogy tegyenek sürgősen lépéseket a fiatalokat megrontó zene ellen. Olyan komoly mozgalom indult, hogy az FBI nem tehetett mást, elkezdtek vizsgálódni. A Kingsmen eközben természetesen mindent tagadott, egyszerűen csak a korabeli stúdiótechnikával és az énekes fáradtságával magyarázták a furcsa előadást.

Az FBI 31 hónapon át vizsgálta a dalt, lejátszották gyorsítva és lassítva, elemezték az énekes előadását, próbáltak rábukkanni az obszcén szavakra. Végül kereken 51 éve, 1965. május 17-én mondták ki hivatalosan, hogy a dal szövege érthetetlen, értelmezhetetlen. Ettől éppen még lehetett volna, hogy valami csúnyát akartak így elrejteni az előadás közben, de ugyanúgy bele lehetett volna magyarázni, hogy a tisztességes, becsületes életet dicsőítik- a szavakat nem lehet kivenni, slussz. Szerintem egyébként nincs benne semmi titok, ez az eredeti verzió, nyilván ezt adták elő kicsit vagányabban, fiatalosabban, a körülötte szövődő legenda pedig megtette a hatását.

A Kingsmen mindenesetre ennek az egy feldolgozásnak köszönhetően lett legendás zenekar. Előfordul az ilyesmi a zenetörténelemben... De hogy valami pont azért lesz híres, met rosszul sikerül, nem olyan rettentően gyakori. Maga a zenekar nem is volt elégedett a végeredménnyel, ám a menedzsernek így is tetszett. Neki lett igaza, sláger lett a Louie Louie. 

És ha valaki még mindig kételkedne, nem hinne az FBI alapos vizsgálódásának, nézze meg ezt a jólfésült zenekart (középen az énekes, Jack Ely), és tegye fel magának a kérdést: pont ők lennének a rockzene egyik botrányosan erotikus felvételének az előadói?