1946 júliusában dobták piacra a kétrészes bikinit, amit úgy hirdettek, hogy kisebb, mint a világ legkisebb fürdőruhája.

A reklámnak természetesen volt előzménye. Az ismert, hogy kétrészes női fürdőruhák már sokkal korábban léteztek, például a rómaiak idején is. A huszadik század elején is akadtak ilyen modellek, de ezeknél azért ügyeltek arra, hogy takarják a köldököt. Aztán a háborús évek alatt valószínűleg nem a fürdőruha-divat hozta lázba az emberek többségét.

A világégés utáni első felszabadult nyáron viszont már visszatért az élet a strandokra, a tengerpartokra. Két francia tervező szinte egyszerre fogott bele új kétrészes fürdőruhák megálmodásába. Hiány volt megfelelő anyagokból, ezért ezt egyfajta takarékosság is diktálta. 

Jacques Heim a saját kreációját Atome néven dobta piacra, és úgy reklámozták, mint a világ legkisebb fürdőruháját. Ha már atomkorszak, erre rákontrázva a kísérleti atomrobbantások helyszíneként ismert Bikini Atoll nevét kölcsönözve Louis Reard bikini néven kezdte árulni saját modelljét, ami még Heim merész fürdőruhájánál is kevesebbet takart- ezért hirdették hát úgy, hogy a világ legkisebbjénél is kisebb. Azt mondták róla, csak az az igazi bikini, ami belefér az eredeti apró doboznyi csomagolásába, és amit egy jegygyűrűn is át lehet húzni.

Reard 1946. július 5-én mutatta be a bikinit a nyilvánosság számára a Piscine Molitorban, ám az annyira keveset takart, hogy egyetlen modell sem akarta viselni. Reard ekkor talált rá a 19 éves Micheline Bernardinire, aki erotikus műsorokban dolgozott sztriptíztáncosként, így aztán nem volt semmi baja a bikinivel. Az ős-bikini nagyon hasonlított a maiakra, egy melltartó volt a felsőrész, míg az alsó két háromszög, amit vékony pánt kötött össze. 

A bikini gyorsan népszerű lett- elsősorban a férfiak körében, akik imádták az alig valamit takaró fürdőruhát. Persze a nők is elkezdték vásárolni és viselni, de eleinte több országban betiltották a viseletét, a Vatikán is felemelte a szavát. Az Egyesült Államokban is csak később, a szabadosabb hatvanas években terjedt el széles körben. Sokat jelentett az is, amikor egyre több híresség kezdte hordani, Brigitte Bardot vagy a Dr No című James Bond-filmben Ursula Andress.

Ma pedig  már nehéz lenne elképzelni strandot a világ túlnyomó részén, ahol kinéznének egy nőt falatnyi bikiniben...

Egy fotós, Oliver Curtis megörökítette, mit látunk, ha az ikonikus látnivalók fotózása helyett az ellenkező irányba fordítjuk a gépünket.

A Megváltó Krisztus szobra, Rio de Janeiro

Hollywood felirat, Los Angeles

Nagy piramis, Egyiptom

Mona Lisa, Párizs

Taj Mahal, India

Szabadság szobor, New York

Sagrada Familia, Barcelona

Fehér Ház, Washington

Siratófal, Jeruzsálem

Stonehenge, Egyesült Királyság

Lenin-mauzóleum, Moszkva

A sokak által imádott angol hercegnő 1961. július 1-én született, ám valószínűleg többen emlékeznek tragikus halálára.

1997. augusztus 31-én történt a baleset, amiben Diana hercegnő és akkori udvarlója életét vesztette, miközben sofőrjük az őket követő lesifotósokat próbálta lerázni. Máig születnek teóriák róla, kinek is állt érdekében eltenni őket láb alól- de az is lehet, semmi titok nincs, egy szerencsétlen baleset történt és kész, amivel senki nem foglalkozott volna ilyen behatóan, ha nem ő az egyik áldozat.

Diana élete a modern világ sok-sok furcsaságának jó illusztrációja. Egyrészt ott van a média számára jó sztorinak számító celeblagzi, a fiatal hercegi álompárról cikkek garmadája született, és persze a bulvárlapok olvasói is mindent elolvastak, ami csak megjelent róluk.

És mi volt a valóság? Ma már tudjuk, a házasság korántsem volt olyan meseszerűen boldog. Károly herceg más nőt szeretett, míg Diana különböző férfiak oldalán vigasztalódott már válásuk előtt is. Az idilli sztorikat faló olvasók ugyanolyan lelkesen olvasták a szaftos, botrányos pletykákat is, ha Diana volt a főszereplő. És noha a baleset után sokan gyűlölködve szidták a paparazzókat, természetesen jelentős részben pont egybeestek azokkal, akik megvettek minden bulvárlapot, ami elkapott fotókkal kecsegtetett Dianáról és aktuális kedveséről. Valójában ez ma is jól pörgő üzletág, ilyen fotókkal sok-sok magazint adnak el, mert az emberek szeretnének belesni a hírességek magánéletébe.

A Diana-történet harmadik vetülete pedig az, ahogy halványul az emléke. Amikor a már-már szentként tisztelt (noha nagyon nem volt az) hercegnőről akarták az egész bolygót elnevezni, úgy festhetett, legendája örök. Ma meg ehhez képest a fiatalok talán azt se tudják ki volt ő, ha rajongani kell valakiért az angol királyi családban, az Katalin, Vilmos illetve a cuki gyerekeik. Diana, ha élne, mára talán elegáns nagymama lenne.

Nyilván nem tudná elkerülni a nyilvánosságot, 55 évesen is megjelennének róla lesifotók, pletykák. Ha nincs az a baleset, azóta is folyamatosan követnék minden lépését. És a halála nem változtatott semmin- a bulvárlapok népszerűek, az emberek kíváncsiak, és mindig jön valaki, aki felváltja a régi celebeket. Nem irigylem őket, amiért minden ami csak velük történik, sztori- néha vidám, néha nagyon szomorú...

29 éve indult az a különös turné, ami hírességet csinált egy tinédzser énekesnőből.

A tinisztárok élete nem csak játék és mese: karrierjük jellemzően igencsak rövidke, hiszen ahogy a kortársaikból álló rajongótábor idősödik, gyorsan pártolnak át más sztárokhoz, és a náluk 3-4 évvel fiatalabbak számára pedig egy 20-21 éves énekesnő már "öreg". Addig kell tehát ráfeküdni a sikerre, amíg fut a szekér...

Csak néha az a szekér nagyon nehezen indul be. Az 1971-ben született Tiffany Darwish korán bekerült a szórakoztatóiparba, és 1987-ben látta megfelelőnek az időpontot menedzsere arra, hogy megjelenjen Tiffany című első szólóalbuma. Ám az első kislemez nem került fel a slágerlistákra, és úgy festett, az ifjú énekesnőt előbb elfelejtik, mint mielőtt megismerték volna.

Természetesen egy tinédzserrel olyan szerződést írnak alá, amiben a menedzser totális ellenőrzése alatt áll a karrierje. Akkoriban a rádió volt az első számú eszköze egy új előadó befuttatásának, és persze a nyolcvanas évektől az MTV-n futó videoklipeknek is nagy hatása volt. A menedzser, George Tobin viszont egészen más stratégiát választott: Tiffanyt országos plázakörútra küldte június közepén. Az eseménynek egészen parádés volt a címe: “Beautiful You: Celebrating the Good Life Shopping Mall Tour ’87″

Az ilyesféle bemutatókon mindenféle terméket ajánlottak a plázákban vásárolgatók figyelmébe, zacskós levest, hajfestéket, hasonlókat. Tobin úgy vélte, ez a fajta popzene is csak termék, amit el kell adni közvetlenül a célközönségnek. A plázákban nézelődő tiniknek pedig be is jött Tiffany zenéje, elkezdtek lemezeket vásárolni, betelefonáltak a helyi rádióba és a dalait kérték, és így tovább. A végeredmény az lett, hogy több, mint négymillió lemezt adtak el a bemutatkozó albumból.

De aztán jött a szokásos tinisztár-sors. Tiffany jogi csatározás közepén találta magát, amikor a sikerekből származó bevételen összeveszett a menedzsere és a szülei.  Ő próbálta magát önállósítani, majd megjelent második lemeze is, de az eladások csalódást keltőek voltak. Azért egy platinára elég volt ez is, és ha összevetjük azzal, hogy soha többé nem tudott slágerlistás lenni egy lemeze se, akkor még ez a szerény siker is nagy dobásnak tűnik. Tiffany még az idén is kiadott egy új lemezt, de aligha fogják tinik milliói megvásárolni azt.

Aki szereti az Így jártam anyátokkal című vígjátéksorozatot, emlékezhet Robin kanadai tinisztár karrierjére a plázás dallal. Az ott jó poénnak tűnhetett, de mint látható, ez bizony a kőkemény valóság volt egy időben. 

Ezt a tinisztár kérdést persze körbejárták már olyan sorozatok is, mint a South Park, és napjaink ifjú sztárjait elnézve úgy fest, páraknak elég furcsa sors jut majd a szórakoztatóiparban. Nem biztos, hogy Miley Cyrus és Justin Bieber nevére egy évtized múlva is mindenki emlékezni fog- bár ki tudja. Egy retró rádióadó műsorán még felcsendülhetnek a régi dalok, és az ilyen összeállításokat szokták játszani időnként a plázákban is. 

Vajon hány, "megoldjuk okosba', számla nélkül" típusú mesterember tud ilyen ügyesen dolgozni ezzel az anyaggal?

Persze nem lehet mindenki Bernie Mitchell, néha az se lenne rossz, ha a pénzünkért az alapvető munkákat normálisan elvégző szakikat találnánk. Amikor ma kellett javítgatnom az ablakot cserélő brigád igénytelen munkáját, eszem ágában sem volt domborműveket készíteni purhabból. De szép is lenne, ha csak annyi lenne a gondunk, hogy tudnánk minél igényesebbé, egyedivé tenni falainkat? Ettől még Mitchell úr előtt le a kalappal...