Elég régóta divatos nőkkel eladni a zenét, pedig látszólag nincs kapcsolat.

Ám persze csak látszólag nincs, mint ezek a remekbeszabott klasszikus borítók igazolják. 

Néha maga a művésznő pózol, máskor meg összeállításokat, best of lemezeket akarnak népszerűbbé tenni azzal, hogy csinos lányok fotójával dobják fel a borítót.

Hogy miért menőbb a kompozíció úgy, hogy szék is van a fotón, azt nem tudom, de a sok példát látva azt hiszem, ha más nem jut a kiadó eszébe, a széken csücsülő lenge ruhás csajokkal soha nem lőhet mellé.

Az egyik legsikeresebb romantikus film megszületésének kalandos története.

1987. augusztusában mutatták be a Dirty Dancing (azaz Piszkos tánc) című filmet az Egyesült Államokban, ahol azonnal kasszát robbantott, s azóta is legendás alkotásnak számít. A sármos tánctanár partnereként nővé érő tinédzser lány sztoriját rengetegen látták az elmúlt három évtizedben, s esélyes, hogy a jövőben is megmarad a népszerűsége.

A történetet jegyző Eleanor Bergstein saját múltjához nyúlt vissza, amikor kiagyalta a történetet. A szerző cáfolta, hogy Baby figurája vele lenne azonos, hiszen ő pont a sikeres táncosok közé tartozott már nagyon fiatalon is, tizenévesként több versenyt is nyert. Ám a táncstílust nagyon is jól ismerte, s ehhez kerekített egy romantikus sztorit.

A két főszereplő közül Jennifer Grey-t találták meg könnyebben. Noha a film forgatásakor már 26 éves volt, jól hozta a fiatal lány karakterét. Az első verzióban olasz lett volna a tánctanár karaktere, ám aztán Patrick Swayze lenyűgözött mindenkit, és módosítottak a forgatókönyvön. A balettmúltja okán kiválóan mozgó színész és partnere között megvolt a kémia, és úgy vélték, együtt nyerő páros lettek.

Grey és Swayze viszont már játszott közös filmben korábban, ahol nem igazán barátkoztak össze. A Dirty Dancing forgatásakor is voltak jobb illetve rosszabb időszakaik, néha látni sem bírták egymást. A rendező, Emile Ardolino viszont kettejük improvizációra tudatosan rájátszott, az egyik esetben például Grey állandóan belevihogott abba, ahogy Swayze átkarolná, aki emiatt igencsak bosszús arckifejezéssel reagált- ez a jelenet így is került be a filmbe.

A híres tóban táncolós jelenettel is keményen meg kellett küzdeni a színészeknek. A forgatás kezdetekor még nyárias időjárás ugyanis váratlanul igen hidegre fordult, és enyhén szólva sem volt ideális a pancsoláshoz- ám nem volt mese, dolgozni kellett, meg is született a híres jelenet. Jennifer Grey persze állítja, mai eszével már aligha vacogna a hideg vízben, de fiatal volt és vitte magával a forgatás lendülete.

Amikor először levetítették a filmet a producernek, Aaron Russo elképedt az általa bűnrossznak tartott végeredménytől, és csak annyit mondott: "Égessétek el a negatívokat, és szedjétek be a kártérítést a biztosítótól!"

A terv ezek után az volt, hogy egy hétvégére küldik moziba augusztusban a Dirty Dancinget, aztán mehet videóforgalmazásba. A kritikák nem voltak feltétlenül elájulva a filmtől, de a nézők annál inkább. Szájról szájra terjedt a hír, már az első napokban remek bevételt hozott a film, ami 1987 egyik legnagyobb sikere lett. Bár az Oscar-versenyben műfaja miatt nyilván nem sok esélye volt, azért egy szobrot begyűjtött a legjobb betétdalért. A "Time of my Life" szól a záró nagyjelenet alatt, és valószínűleg mindenki hallotta már egyszer, aki nem töltötte egy üregben a nyolcvanas-kilencvenes éveket.

A Dirty Dancingből készült színpadi változat, 2004-ben pedig egy olyan "folytatást" mutattak be, ami időben korábban játszódott, Havannában. Vicces, hogy az itteni kis szerepéért Patrick Swayze ötmillió dollárt kapott, az eredeti film főszerepéért pedig kétszázezret. Főleg annak fényében érdekes ez, hogy a folytatás csúnyán megbukott, a közönség utálta... 2017-ben aztán újraforgatták az alapverziót, az új verziót azonban földbe döngöltek a kritikusok.

Ma is mindenki a három évtizede bemutatott eredetire kíváncsi, annak idején a legjobban fogyó filmek közé tartozott VHS-en, majd a DVD verzióból is eladtak is pár millió példányt. A Dirty Dancing afféle igazi "női filmnek" számít, ha van értelme efféle kategorizálásnak, de ahogy az lenni szokott, ami műfajában jó, azt a másik nem tagjai is elismerik (e sorok írója sem kivétel, még ha nem is nézem újra túl sűrűn). Ez a film működik már harminc éve, bizonyítva azt, hogy nem mindig a producernek van igaza.

Miközben zajlik a sziget, érdekes megnézni, hogyan szórakoztak a fiatalok Knebworth-ben a Led Zeppelin koncertjén.

Mit is mondhatnék? Nem is nagyon kell kommentár, akkor is volt nagy élet a képek alapján- a laza, alkoholgőzös, csajozós fesztiválhangulat most is hasonlóan festhet a világ szinte bármely pontján.

Amitől érdekessé válik, az az, hogy a '79-ben beájuló emberek ma már esetleg rosszalló nagypapák, akik szidják a fiatalok céltalanságát, ócska zenéjét meg züllöttségét. Jogosan?

(Flashbak)

Azért meglepő lenne rockereket ilyenen játszani.

A gitár régi, jól ismert hangszer, de amikor a huszadik században teret hódított a népszerű zene, elsősorban nem gitárosok voltak a középpontban. Ennek egyszerű oka volt: az akusztikus gitár nem hangos egy trombitához képest.

Az igazi áttörést az hozta el, amikor ún. pickupot, azaz hangszedőt szereltek a hangszerre, s annak hangját fel lehetett erősíteni. Persze még igencsak messze volt az idő, amikor hosszú hajú metálgitárosokért őrült meg a közönség, az első elektromos gitár ugyanis a hawaii stílusú gitárra hasonlított. A múlt század húszas éveiben kezdett rajta dolgozni George Beauchamp, majd piacra dobták a Rickenbacker A-22 "Frying Pan" azaz serpenyő becenevű, alumínium testű hangszert.

A pech az volt, hogy öt éven küzdöttek az elektromos gitár szabadalmáért, amíg kereken nyolc évtizede, 1937. augusztus 10-én jóvá nem hagyták azt. Az alapelv ugyanis a hang jelekké alakítására és továbbítására nagyon hasonló a telefonéhoz, s azt kellett igazolni, hogy mi benne az újdonság.

Addigra azonban a konkurrensek már ihletet nyertek az ötletből, és hamarosan továbbfejlesztett elektromos gitárok készültek. Az úttörő Rickenbacker a piacon maradt, sőt, a Beatles-tagok is előszeretettel játszottak ilyen hangszereken, de ott van a Fender, a Gibson és a többi márka. Mostanság bárki vehet magának olcsón elektromos gitárt, és ugyan más stílus az uralkodó a könnyűzenében, az igazi rockerek ma is a jó öreg gitárhoz nyúlnak, ha zúzni akarnak.

Tegnap volt kereken hetven éve, hogy átszelte a Csendes-óceánt a híres tutaj.

Be kell vallani, egy bizonyos időtávlaton túl igazán csak sejtéseink vannak arról, mit tudtak elődeink. (Mondjuk néha még a tegnapot is újraértelmezik történészek, de ez más kérdés.) Komoly viták zajlanak például arról, hogy épültek a piramisok. Bár próbáljuk megfejteni az ősi emberek titkait, azért túlzás lenne azt mondani, hogy egy mai paleo diéta szakácskönyve egy az egyben megfelelne az akkori emberek étrendjének...

Az elméleti síkon zajló eszmecserék csak hiányos tárgyi emlékekre támaszkodnak, és az az igazság, hogy ezeket néha lehet értelmezni így is, úgy is- s ha csak egy elemünk van, az összkép soha nem lehet teljes. Képzeljük el, ha találnánk egy marék csavart egy autóból, fel tudnánk rajzolni belőle magát az autót?

A gyakorlatiasabb kísérletezés viszonylag újabb találmány, és ez azért nagyon hasznos, mert ebben is vannak a kutatók által kiegészített dolgok, de mégis, fontos válaszokat adhatnak. Az egyik komoly kérdés például annak idején az volt, primitív tutajaikkal átkelhettek-e Dél-Amerikából Polinéziába az emberek? 

Tulajdonképpen minden ellene szól az ötletnek, ha ránézünk egy ilyen egyszerű vízi alkalmatosságra. Pár liánnal összefogott fatörzsön hánykolódni az óceán hullámain át hónapokig, s eljutni egy kis szigetre- hát erre kevesen vállalkoznának mai eszükkel. A norvég Thor Heyerdahl viszont úgy gondolta, ez igenis lehetséges, és mindenki nagy meglepetésére, az általa vezetett Kon-Tiki expedíció át is szelte a Csendes-óceánt.

Az építés során a helyi indiánok által alkalmazott technikákból indultak ki, a tutajhoz egyetlen fém alkatrészt sem használtak fel. Gondosan megtervezték az útjukat, és mint kiderült, a tengeren hajózva volt élelmiszer utánpótlás, és a vízzel is sikerült takarékoskodni. Peruból április végén indultak útnak, és 101 nap után, 1947. augusztus 7-én érték el Polinéziát. Bizonyították, hogy ez igenis lehetséges.

Hogy pont ilyen expedíciók voltak-e több ezer éve, nem tudhatjuk, az viszont ezen túl nem volt vita tárgya, akár sikerülhetett is volna. Nem valószínű, hogy tömegesen hajóztak volna keresztül-kasul az óceánokon tutajaikkal egész népcsoportok. Az viszont tény, hogy időnként többre lehettek képesek az egykori merész felfedezők, mint azt a ma embere gondolja. Ennek elfogadásában voltak elévülhetetlen érdemei Heyerdahlnak és a Kon-Tikinek.

Ő ráadásul nem csak a tudományos közösséggel osztotta meg kalandjait, a nagyközönség is rácsodálkozhatott arra, ilyen különleges is lehet a néprajzi kutatás. Könyv, film is követte az expedíciót, és a Kon-Tiki ma már múzeumban látható. Valószínűleg sok felfedezés nem történt volna meg, ha nem lettek volna olyan merész úttörők, mint a norvég tutajos és társai. Meglehet, a hajójuk nem pont olyan volt mint elődeiké, de bátorságuk hasonló volt!