Számomra kétségkívül a NASA retró stílusú posztersorozata a legmenőbb dolog mostanában az interneten.

Az űrkutatás tipikusan olyan dolog, ami kicsik és nagyok fantáziáját megmozgatja. Gyerekként is álmodunk olyanról, milyen lenne távoli univerzumokba eljutni, felnőttként pedig sokan faljuk a scifi könyveket, filmeket.

A NASA kétségkívül elég fontos szereplője az űrkutatásnak, és még arra is van energiájuk, hogy a tudományos munka mellett valami különlegeset mutassanak az űrutazásról álmodozóknak. Közzétettek egy olyan, retró stílusú plakátsorozatot, ami azt mutatja be, milyen lenne ha mindennapos utakként hirdetnék a Mars-repülést, a Jupiter meglátogatását vagy egy közeli galaxisét. 

Amitől az egész még szebb: nagy felbontásban le is tölthetjük az összes posztert a NASA JPL oldaláról, kedvencünk pedig kinyomtatható, falunk igazi dísze lehet! Ezt nevezem én kreatív közszolgálatnak...

Betöltötte a hatvanat Heather Thomas, a nyolcvanas évek egyik szőke üdvöskéje.

Ha a szórakoztatóipar kegyetlenségéről beszélünk, akkor elegendő megnézni, hova jutott az egykor tévékből és magazinokból jól ismert ifjú színésznők jelentős része. Az 1957. szeptember 7-án született Heather Thomas rengeteg fiatal srác faláról mosolyoghatott le pár évtizede, mert igen sok posztert adtak el a fotóival. A televízióban is futott a szekér, a The Fall Guy című sorozat női főszereplőjeként meglehetősen sokan ismerték.

De azért az sokatmondó, hogy míg Heather 24 éves volt a sorozat kezdetén, a férfi sztár, Lee Majors 42. Fordított felállás női-férfi szereplők esetén viszont elég ritka. A nyolcvanas évek sok rajongott szépsége negyvenes éveiben már maximum mellékszerepeket kapott, vagy azt sem.

Heather Thomas is felhagyott a filmezéssel, majd 2008-ban megjelent első könyve, ami jó kritikákat kapott. De gyanítom, többet írtak arról, hogy megváltozott az arca az évtizedek alatt- ami valahol normális, de másokhoz hasonlóan ő is rontott a helyzetén pár plasztikai műtéttel.

Ez az iparág nem könyörül, és belegondolhatunk, hogy csak szavak szintjén van-e változás, a mai huszonéves üdvöskék hol tartanak majd 1-2 évtized múlva? Persze mindig van lehetőség a kitörésre, csak nem könnyű elfogadni a csillogás után egy egészen másfajta szerepet. 

Frank Zappa az a zenész, akiről sokan hallottak, de sokkal kevesebben ismerik a munkásságát.

Az ő életműve meglehetősen egyedinek számít. Zappa már akkor egészen elképesztő alapossággal próbált a stúdiójában dolgozni, amikor a "keverés" összesen annyiból állt, hogy a fontosabbnak tartott hangszereken játszókat közelebb küldték a mikrofonhoz. Roppant öntörvényű előadó volt, aki rock, jazz és kortárs zenében is letette a névjegyét. Rengeteg muzsikussal dolgozott együtt, akik aztán később szólóban vagy más együttessel is bizonyítottak.

Az egy másik kérdés, hogy talán tudatosan ő is úgy alakította a körülötte kialakult képet, hogy egyfajta őrült alkotónak tűnjön. Valójában aki ismeri a legjobb lemezeit, az nagyon is tudatosan komponált műveket hallgathat. Néha meglepő, mennyire eltérő stílusokban dolgozott.

Az elvontabb, kísérletezőkedvű lemezei mellett vannak lendületes, rockosabb albumai is. Akadt egy-két olyan dala, amit a zenekedvelők jobban ismernek, egyfajta slágerré váltak szűk körben. Az Apostrophe, a You Are What You Is vagy a Sheik Yerbouti pár felvétele például ide sorolható. Bár Zappa korai halála után is jelentek meg poszthumusz lemezek, és ma is komoly kultusza van, ezzel együtt is túlzás lenne azt mondani, dalai a toplistákat ostromolták.

Ám volt egy kivétel: kereken 35 éve, 1982 szeptemberében vált slágerré a Valley Girl. A dal különlegessége, hogy Frank Zappa mellett lánya, Moon az előadója. A naphosszat a stúdiójában elmélyülten alkotó zenészt nem lehetett zavarni, ám tinédzser lánya egy ajtó alatt becsúsztatott üzenettel jelezte, csinálhatnának közösen valamit.

A közös projekt arról szólt, hogy a papa zenéjére Moon rögtönzött egy monológot, amiben a felszínes lányokat parodizálta. Ilyenekkel bőven találkozott a Los Angelesben felnőtt tinédzser, így aztán volt miből ihletet merítenie. A Valley Girl szövegei beépültek a tinik szótárába, és esélyes, hogy sokan nem értették a dal valódi szándékát. 

Bárhogy is történt, ez volt Zappa egyetlen Top40-es slágere, tehát ha úgy nézzük, ideiglenes popsztárrá avanzsált az excentrikus muzsikus. Hogy indokoltan történt-e, arról a felvételt meghallgatva mindenki maga dönthet...

Ma 44 éve hunyt el J. R. R. Tolkien.

Szerintem a rajongók már mind álmukból felkeltve fújják Tolkien karrierjének legfontosabb állomásait, az egykori oxfordi professzor útját az irodalomba. Természetesen nyilván tisztában vannak azzal is, hogy a meglehetősen lassan dolgozó alkotó mennyit csiszolta a Középfölde-mitológia könyveit, amiből ma már nem csak a A Gyűrűk Ura trilógia büszkélkedhet világsikerű filmváltozattal, hanem A hobbit is.

Így aztán ebbe nem megyek bele. Az már izgalmasabb, mennyire nagy hatással volt ez a mű a fantasy-műfajra az orkokkal, tündékkel és törpékkel. Amikor először fantasy könyveket olvastam, még csak nem is hallottam Tolkien nevét, utólag derült ki számomra, mennyien bújtak elő az ő köpönyegéből.

Természetesen ő is építkezett valamire, a művészetben szinte mindennek van előképe, és ez így van rendjén. A korszakos jelentőségű alkotókat pedig számon tartjuk, akik azért kiemelkedtek ebből a történelmi ívből- csak manapság az ilyesmit általában toplistákkal és bevételi eredményekkel támasztjuk alá.

Furcsa belegondolni, hogy ha Tolkien idejében is olyasféle vagyonokat lehetett volna keresni egy sikerkönyvvel mint manapság, mennyit értek volna a Gyűrűk Ura-sorozat tagjai? Nyilván így sem adták ingyen a megfilmesítési jogokat, de azért nem mindegy, hogy az ember maga keres, vagy a jogutódjai. 

Mindenesetre van benne valami furcsa, különös, hogy egy joviális egyetemi tanár afféle sztárrá válik. És még különösebb összehasonlítani őt a mai "celebekkel". Vajon rájuk emlékezni fog még valaki négy évtized távlatából? Ha nem, akkor az idő azért mégiscsak igazságot szolgáltat...

Mik ki nem derülnek ki az amerikai újságokból!

Óriási szenzációt keltett, amikor a New York Sun egyik cikkében arról írtak, hogy Sir John Herschel csillagász Fokvárosban egy új obszervatóriumban dolgozva felfedezte, a Hold lakott. A hatrészes cikksorozatban arról írtak, hogy egészen különleges élőlényeket látott a távcsőben a tudós: unikornisok, kétlábú rágcsálók és szőrös, szárnyas humanoidok élnek ott. Sok egyebet is megtudhatott az újdonságra éhes olvasó, így például a Hold folyóiról, hatalmas ametisztkristály dombjairól és dús vegetációjáról.

Mint az nem meglepő, egy ügyes átverésről volt szó: "The Great Moon Hoax" néven emlegetik a tengerentúlon a lap akcióját. Ami érdekesebb, az a megjelenés időpontja, ugyanis 1835. augusztus 25-én közölte az első cikket a New York Sun. A nem sokkal korábban alapított lap azon olcsó, harsány magazinok közé tartozott, amik árukkal és szenzációs hangvételükkel akartak olvasókat szerezni.

Az, hogy ebbe még ez is belefért, már más kérdés. Tény, hogy pillanatok alatt megnőtt az eladott példányszám, azaz a célt elérték. A szerző (és a szerkesztő) célja elvileg az volt, hogy szatirikus írásban gúnyolódjanak a különféle földönkívüli életformákról fantáziáló "tudósokon", de kevesen vették a lapot, ezért ezt ugyanúgy elhitték, mint más szenzációhajhász sületlenségeket. Később egy olasz újság is átvette a sztorit, akik gyönyörű metszetekkel illusztrálták, alig valamivel korábban pedig Edgar Allan Poe írt nagyon hasonló történetet, talán ebből merített ihletet az álhír szerzője. Szóval a jó ötlet körbejár...

Nyilván a Sun is tehetett volna többet azért, hogy nyilvánvalóvá váljon az átverés, és nem nehéz kitalálni, miért hagyták meg az olvasókat a hitükben. (És az mellettük szól, hogy óriási példányszámban fogytak olyan részletes "tudományos" munkák akkortájt, amelyek pontos leírásokat adtak a Hold társadalmáról...) A hivatkozott tudós egyébként valóban létezett, és nem volt boldog tőle, hogy azok akik komolyan vették a cikkeket, a "felfedezéseiről" kérdezgették.

A gond akkor is, ma is az, hogy nagyon nehéz elkülöníteni a komolynak szánt, de butaságokat tartalmazó, alaptalan cikkeket a direkt hülyeségnek írt, ám komolykodó szatírától. Elég megnézni, ismerőseink milyen bődületes marhaságokat osztanak meg. Nekem már volt részem furcsa reakcióban: amikor felhívtam a figyelmet a nyilvánvaló tárgyi tévedésre, azt a választ kaptam, hogy "lehet hogy nem igaz, de akkor is elgondolkodtató". 

Ezzel pedig nehéz vitatkozni. Biztos vagyok benne, hogy ma is lenne, aki bekajálna egy holdlakókról szóló cikket, pláne hogyha beleírnánk, a háttérhatalom titkolja a valóságot, s az Apollo küldetések célja az volt, hogy zoroasztriánus kígyóembereket hozzanak a bolygónkra, akik sötét gondolatsugaraikkal butítják az embereket. (És ez nyilvánvalóan így is történt, sokaknál máris eredményes a tevékenységük...)

Így aztán semmi tanulsága nincs annak, hogy a sajtó már közel két évszázada át tudta verni az olvasókat álhírekkel. Ez van, és valószínűleg azért van így, mert egyrészt lusták vagyunk nyomozgatni, kényelmesebb szórakozni a szenzáción, másrészt mi magunk is így akarjuk, inkább olvassuk a nagyot szóló sztorikat mint a szakszerű, alapos elemzéseket. Mi még mindig itt vagyunk, a New York Sun meg már rég megszűnt...

És egyébként is, kinek fáj az, hogy a Holdon unikornisok laknak?...