Nem minden kiskorú bírja a szertartást, s elég őszinték ahhoz, hogy ezt ki is mutassák...

Laura Ingalls Wilder Kicsi ház-sorozatának nyolcadik kötetét olvasva érdekes gondolatok fogalmazódtak meg bennem.

A farm, ahol élünk tévésorozat kedvelői valahol a késői évadokban jutnak el oda, hogy Laura már nagylány lesz, tanítani kezd és aztán beköszönt életébe a szerelem. Erről a korszakról szól az Azok a boldog, arany évek című kötet, de meg kell jegyezzem, a tévés verzió erősen eltér a megírt történettől.

Persze nem is várhatja senki, hogy egy televíziós feldolgozás szigorúan ragaszkodjon az irodalmi alapműhöz- más közeg, más igények. Amivel nincs baj, mert aki szeret belemerülni ebbe a világba, az két különböző élményt kap.

A könyv erőssége az, hogy észrevétlenül rengeteget mesél arról, hogy éltek az emberek, és egyáltalán, hogy szervezték meg az életüket a telepesek, akik meghódították az akkor még félreesőnek, világvéginek számító területeket. (Amit még cifrázna az, hogy milyen volt az őslakosok sorsa, ahogy fokozatosan kiszorították őket- de erről a könyvben nem nagyon esik szó, így én sem térek ki rá.)

Laura életének szebb és rosszabb pillanatainak felidézése között ugyanis elég sokszor felmerülnek azok a témák, amik a mindennapi életről szólnak. Ahogy ő már nagylány a kötetben, úgy felnőttesek a témák is. A szigorú, mégis nagyvonalú törvény, ami megengedi a telepeseknek hogy egy-egy területre igényt jelentsenek be, de csak akkor maradhat az övék, ha öt éven át ott élnek és meg is művelik, rengeteg földre vágyó, a munkától meg nem ijedő embert vonzott ezekre a vadregényes vidékekre családostól.

A könyvben nincsenek pisztolypárbajok, könyörtelen leszámolások, inkább küzdelem a talponmaradásért, és hit abban, hogy aki keményen dolgozik, annak előbb-utóbb megtérül a munkája. Saját kézzel épített viskókban élő emberek törték fel a földet, s körülöttük a szó szoros értelmében a semmiből nőttek ki városok.

És ahol település van, oda iskola is kell. A 19. század végén játszódnak a történetek, és számomra meglepő, már pár házas kis falvakban is közösen állnak össze az emberek, hogy iskolaházat építsenek. Egy remekül felépített rendszert hoztak létre, ahol az iskolák legjobb tanulói 16 éves koruktól tanári vizsgát téve maguk is vállalhattak tanítást. Rövid terminusokra szerződtek, volt tanfelügyelő és persze a helyi szülőkből álló iskolatanács is, tehát mind a hatóság, mind a közösség ellenőrizhette a munkájukat. A kisebb-nagyobb gyerekek beülhettek az iskolapadba, és írni, olvasni, számolni, a történelem legfontosabb eseményeit megtanulni mindenkinek volt esélye.

Munka, tanulás és hit, azaz a föld, az iskola és a templom játszott fontos szerepet a közösségek életében. No meg persze maga a közösség, ahol barátságok, szerelmek szövődtek. A kistelepülések lakóinak joga volt maguk közül választani embereket felelős pozíciókba, és valódi dicsőség volt a város megbecsült tagjának lenni.

Ha ezt az egészet továbbgondoljuk, nem nehéz látni, hogyan jutott el alig pár évtized alatt innen az Egyesült Államok a világhatalmi pozícióig. Voltak olyan közös értékek, amelyekben a többség hitt, becsülete volt a tudásnak és a munkának, és a választott pozícióknak köszönhetően úgy érezhették az emberek, beleszólhatnak minden ügybe. Ehhez pedig társult a szabadság, és az a felfogás, hogy mindig van egy új esély, mindig talpra lehet állni, bármi történik.

Aki már eljutott a nyolcadik Laura Ingalls Wilder kötetig, bőven olvashatott jó és rossz dolgokról. Azt hiszem, a sorozat amerikai népszerűsége annak is köszönhetően, hogy a mai emberek is remekül tudnak azonosulni az ismerős értékekkel és felfogással, és ha saját felmenőik történetének keresnek utána, rengeteg hasonló emléket tárhatnak fel. A könyvek alulnézetből mutatják be az ország történelmét, valódi emberek sorsán keresztül, s nekem valószínűleg pont ezért volt érdekes az összes.

Laura Ingalls Wilder: Azok a boldog, arany évek (Pioneer Publishing)

Fél évszázada robbantott nagyot a The Who egy amerikai tévéműsorban.

Bizonyára sokan ismerik a Tankcsapda slágerét, aminek refrénje az, hogy "nem akarok mást csak füstöt és lábdobot". Ma már senkit nem lep meg az, milyen egy hangos, a rajongókat feltüzelő rockkoncert, de a hatvanas években még a szidott beatzenekarok is jólfésült srácok voltak. 

Azért páran feszegették a korlátokat, és a Who egyike volt az új bandáknak, akik közéjük tartoztak. 1964-ben jelent meg első kislemezük, rá egy évre pedig a máig híres My Generation. 1967-ben az Egyesült Államokban a Monterey fesztiválon mutatkoztak be, ahol a gitáros, Pete Townshend a színpadon verte szét gitárját- és aztán a szintén hangszert romboló Jimi Hendrixet vádolta meg azzal, hogy ellopta ezt a show-elemet.

A meglehetősen erőszakosnak tűnő angolok mindenesetre kicsit kilógtak a hippikorszak békét hirdető, virágokat lóbáló zenekarai közül. Dobosuk, Keith Moon nagyon lelkes volt amiatt, hogy legálisan juthat mindenféle robbanó cuccokhoz, és a turné állomásain nem egy hotelszombát rombolt le velük. Egy alkalommal sikerült a vécén is lehúzni a dinamitot, hogy lássa a hatást...

Kereken fél évszázada, 1967. szeptember 17-én újabb mérföldkő jött: a The Who a televízióban is bemutatkozott a tengerentúlon. The Smothers Brothers Comedy Hour volt a műsor címe, ahol a banda a szokásos lendületes stílusában adta elő a My Generationt, természetesen Townshend a gitárját is szétverte a végén.

Arról viszont nem tudott senki, se a műsor készítői, se a banda többi tagja, hogy Moon lefizetett egy kellékest, aki egy detonátort tett a dobfelszerelésbe. Azt pedig már Moon sem tudta, hogy a munkatárs a megbeszéltnél több robbanóanyagot használt fel. Amikor tehát az élő adásban bekövetkezett a detonáció, senki nem értette, mi történik. A dobos eltűnt a színpadról, Townshend egy füstfelhőből bukkant elő, megpörkölődött hajjal és félig megsüketülve, egyedül csak a basszusgitáros őrizte meg hidegvérét. Mindenesetre, ha már zajlott a buli, Townshend elragadta a műsorvezető gitárját és azt is ripityára törte. 

Erre a kirobbanóan zárult előadásra oda kellett figyelni, és aztán később kiderült, a Who jóval több, mint egy balhés, rövid életű zenekar. Olyan művek fűződnek a nevükhöz, mint a Tommy vagy a Quadrophenia, a hetvenes években a legjobb koncertbandák közék tartoztak. Sajnos Keith Moon később tudott változtatni életmódján, 1978-ban egy átbulizott éjszaka után holtan találták. Akkortájt már annyira szétcsúszott, hogy igen gyakran képtelen volt tartani az ütemet, ami egy dobos esetén legalábbis kellemetlen.

A Who folytatta, és még a zenekar megalakulásának ötvenedik évfordulóján is aktívak voltak. A nagyközönség elsősorban onnan ismerheti őket, hogy a Helyszínelők (C.S.I.) sorozat és annak valamennyi spinoffja valamelyik slágerüket használta a főcím alatt. ( "Who Are You", "Won't Get Fooled Again", "Baba O'Riley" és "I Can See for Miles", hogy pontosak legyünk.)

A mai zenészek között bőven vannak balhés arcok, csak zenélni nem tudnak mind úgy, mint Townshendék. De azért vannak ma is jók, nem akarok csöpögős nosztalgiázásba csúszni. Inkább csak megemlékezek egy legendás, hírhedt sztoriról, mert a füst legalább úgy hozzátartozik a rockhoz, mint a lábdob...

Etiópiában fotózta az ördögűzési rituálékat Davis Tesinsky.

Ahogy az várható, egy ilyen szertartáson elszabadulnak az érzelmek, s persze a sikeres ördögűzésnek meg kell fizetni az árát...

Kereken 40 éve hajtották végre az utolsó kivégzést ezzel az eszközzel Franciaországban.

A francia forradalom vérfürdőjének egyik ismert szimbóluma a guillotine, ezzel végezték ki XVI. Lajost, Marie Antoinette-et, Dantont, Robespierre-t. Ám maga az eszköz nem volt túl régen használatban, 1789-ben javasolta egy orvos, hogy ezzel hajtsák végre a halálos ítéleteket.

Ironikus, hogy az orvos maga ugyan ellenezte a halálbüntetést, és magát az eszközt sem ő tervezte, mégis az ő nevét viseli: Joseph-Ignace Guillotin szerint ugyanis ez humánusabb módja volt a kivégzésnek, mint az akasztás vagy a sortűz. (Bár gyanítom, akit megfosztanak az életétől, annak majdnem mindegy...)

Amikor aztán beindult a nagyüzem, a guillotine-ok sorban fejezték le a különféle okból megvádolt embereket. Maga az ötletgazda is majdnem erre a sorsra jutott, mert 1794-ben bebörtönözték, de Robespierre bukása után amnesztiával szabadult. 

A lefejező szerkezetet viszont nem nyugdíjazták a terrorral együtt. Sőt, még majdnem két évszázadon át hajtottak végre ítéletet vele. Az utolsó nyilvános lefejezésre 1939-ben került sor, amikor egy sorozatgyilkos került a kés alá. Addig a guillotine-os kivégzés egyfajta látványosságnak számított, mindig szép számú nézősereg gyűlt össze ilyen alkalmakkor. Utána már csak a börtönökben belül használták, ez volt a hivatalos kivégzőeszköz egészen 1981-ig, amikor a halálbüntetést eltörölték.

Az utolsó guillotine-áldozat Hamida Djandoubi, egy tunéziai bevándorló volt, akit 1977. szeptember 10-én végeztek ki. A férfi kegyetlenül megkínzott és megölt egy nőt, akit prostitúcióra akart kényszeríteni. Más lányokat is elrabolt, hogy neki dolgozzanak, így a bíróság bizonyítottnak látta bűnösségét. Az ítélet végrehajtására Marseille-ben került sor. 

Nem ő volt az utolsó, akit erre ítéltek, ám a többieket már nem végezték ki a halálbüntetés eltörlése miatt. A guillotine így is szimbolikus eszközzé maradt, de azért jó, hogy ma már csak múzeumokban lehet látni, valódi használatban nem...