A drónok megváltoztatták, hogy fotózunk és videózunk: a bárki számára elérhető, remek minőségű eszközökkel korábban elképzelhetetlen légifelvételek készítésére adnak lehetőséget.

Most már versenye is van a legjobb drónos fotóknak, és azt kell mondjam, egyre jobb, egyre kreatívebb végeredményeket tudnak felmutatni a legügyesebb alkotók.

Ma ünnepelhet Gina Lollobrigida és Jenny Seagrove is.

A 90 éve, 1927. július 4-én született olasz szépség igazi bombázónak számított annak idején, s nem kevés klasszikus alkotásban mutatta meg, színésznőként is komolyan kell venni. Persze egy ilyen vonzó nő esetében a külső mindig befolyásolja a megítélését, de hát ez egy adottság- neki ez jutott.

Az már egy másik kérdés, ki mit tud kihozni a lehetőségeiből, s Gina, Sophia Lorenhez hasonlóan nem csak odahaza jutott szerepekhez, nemzetközi hírnevet harcolt ki magának. Egykori komoly alakításait pedig megőrizte nekünk a filmszalag.

Tulajdonképpen Lollobrigida bőven elég híres lenne önmagában is ahhoz, hogy megérjen egy bejegyzést. A nála kereken 30 évvel fiatalabb Jenny Seagrove-ot azért szőttem bele, mert érdekes látni, mennyire más karakterű, egyéniségű színésznők is karriert tudnak csinálni.

Mondjuk az 1957-ben született angol hölgy nem olyan ismert a nagyvilágban, és fiatalosan sem festett bombanőnek. Eleinte inkább hamvas lányokat alakított, később elsősorban televízióban szerepelt. Mi például a Deed bíró című sorozat egyik főszereplőjeként ismerhetjük. 

A lényeg alighanem az egyéniség, a kisugárzás, ami különlegessé tud tenni egy született színésznőt (vagy színészt), s ehhez jön a mesterségbeli tudás, aminek köszönhetően a megfelelő szerepekben tud brillírozni valaki. Legyen az hollywoodi klasszikus vagy tisztességes tévésorozat, szükség van erre is, arra is. És a jó színésznőket aztán nem is kizárólag a szépség mércéjével mérik- bár férfiasan bevallva ennek mindig meglesz a jelentősége ebben a szakmában...

A mobillal készített képek versenyén nagyszerű alkotásokat díjaztak. Nincs mese: az iPhone esetén a technika már nem jelenti korlátját a kreativitásnak...

A Prada stílusos kiegészítője vélhetően nem lesz tömegtermék.

Egy internetes bolt kínálatában jelent meg a Prada nevével fémjelzett, ezüstből készült gemkapocs, amivel iratokat, pénzt lehet összefogni- pont úgy, mint a filléres társaival, csak ezért 185 dollárt kell(ene) kifizetni.

Az internet közössége persze háborog, és ezzel nagyobb hírverést csinál a terméknek no meg a Pradának, mint azok megérdemelnék. Ennek az egész műbalhénak a divatcég a nyertese, több szempontból is. Egyrészt beszélnek róla, ami igazi ingyenreklám. Másrészt erősíti azt az imázst, hogy a minőséget meg kell fizetni- amikor manapság mindenki Kínából rendel olcsón, ám sokszor csalódik a gagyiban, nem árt jelezni, hogy azért van aki odafigyel a minőségre.

S a slusszpoén: mivel a Prada gemkapocs előállítási költsége is minimális lehet, ha párat eladnak belőle, máris tiszta haszon. Ennél könnyebben pénzt keresni nem lehet. Már csak azért is vesznek belőle a kellően vagyonosak, hogy mutassák, róluk leperegnek a neten hőbörgők plebejus elvei. Megtehetik, hogy ilyen kapcsot vegyenek, és meg is teszik.

Nekem meg csak egy sztori, amiről írni lehet, de ugyanúgy elfelejtődik majd, mint bármi más három napos szenzáció. Legközelebb a Prada pedig piacra dobhatja a papírtörlőjét kasmírszálakkal vagy az ékszerekkel kirakott gumipapucsát. Mindig lesz, akinek bejön, meg az, aki felháborodik miatta- a cégnek szerintem ez is jó, meg az is. Gyűlnek a dollárkötegek a hírverésnek köszönhetően, amiket a saját ezüstkapcsaikkal foghatnak össze...

Szerénységre tanítja a kreativitására büszke nemzedéket pár 80 éves kisfilm.

Valószínűleg nem sokan pörögnek rá arra, hogy valaki reklámfilmet forgatott 1936-ban a Post Office Savings Bank számára. Az új-zélandi Len Lye (1901-1980) által rendezett Rainbow Dance láttán viszont leeshet az állunk: a színes, lendületes, kísérletező alkotáshoz hasonlóak évtizedekkel később jöttek divatba.

Miközben úgy érezzük, ma van a kreativitás aranykora, igazán szabadon nyúlhatunk minden témához a reklámiparban, valójában a messze túlnyomó többsége a reklámoknak közel sincs ennyire bátor, vagány. Szigorú keretek közé szorul a kreatívipar is, ennek minden hozadékával. 

Pedig a keret határozza meg, meddig szárnyalhat a fantázia. Ha a harmincas években a roppant komoly Post Office Savings Bank keménykalapos vezérei nem engedték volna, az ehhez hasonló filmek meg sem születhetnek. Ehhez képest 1935-ben olyan technikával készített hangulatfilmet, amihez kamera sem kell, közvetlenül a celluloidra festett.

1937-ben pedig régi felvételek felhasználásával rakott össze egy vibráló hangulatú, postai szolgáltatásokról szóló filmet (nem is tudom, mi ez, hirdetés vagy tájékoztató anyag, vagy hangulatfilm?). Egy szó nem hangzik el bennük, az egész friss, mai szemmel nézve is.

Szóval le a kalappal az alkotó és persze a megrendelő előtt is, mert a brit királyi posta is kellően bátor volt az együttműködéshez. S ezek a filmecskék nyolc évtized távlatából is maradandóak. Hiába születik ma sokkal több reklámfilm, a nagy részük szavatossága a nyolc hetet se éri el...

(Flashbak)