Most volt a magyar fotográfia napja, és nekem máris eszembe jutott, mostanában milyen iszonyatos mennyiségben gyártjuk a képeket. Mindez nem nagy gond, mert a technika lehetővé teszi, az viszont problémás, ha a több száz, több ezer fotónk között mi magunk sem igazodunk el- régen legalább az az egy-két albumnyi kép megtalálható, fellapozható volt.

Most meg? Azt se tudjuk, mit örökítettünk meg két hete, nem hogy két éve. Pedig a dolog nem is lenne olyan bonyolult, némi rendszert és figyelmet kell vinni a dologba.

Tisztában vagyok vele, hogy ez most olyan, mint ha feltaláltam volna a meleg vizet, de mivel épp elég embert látok, aki nem törődik a képeivel, úgy gondolom, nyugodtan okoskodhatok is. Szóval időközönként vagy végigfotózott események után (buli, nyaralás, akármi) az ember hajlamos a memóriakártyát kivenni a gépből, és átnézni a fotókat. Hiába nagy a gépek felbontása, a kártyákból is jó nagyot veszünk, előfordulhat, hogy évekkel korábbi képek is ott üdülnek rajta.

Szóval én a magam részéről szoktam takarítani, és lementem a képeket. Ám én ebbe igyekszek rendszert vinni. Először is évek szerint rendszerezem a fotókat, adott éven belül külön könyvtára van a különféle egymáshoz kapcsolódó képeknek, és igyekszek kereshető, áttekinthető nevet adni nekik, pl. "2009 Biograd nyaralás". Így azért könnyű áttekinteni a dolgokat. Ha a kártyán több egymástól független esemény képei vannak, nem egyben mentem le hogy "2011 vegyes", hanem rászánom az időt erre a könyvtáras mókára, hosszú távon megtérül a rendszer.

Ahol sokan gondban vagyunk, az nyilván a mobiltelefon galériája, mert ritkán vesszük ki a memóriakártyát, nem nagyon van rendszer a képekben, és mire betelik és kénytelenek vagyunk valamit kezdeni a fotókkal, mert alig lehet áttekinteni a káoszt. Azért igyekezni kell megpróbálni- inkább legyen rendszeresen a mentés mondjuk két havonta, és akkor egy kisebb adaggal kell csak megbirkózni. Az ember néha nagy képernyőn nézve csodálkozik rá, milyen érdekes is lett egy-egy kép, ami felett a telefonban elsiklottunk.

Persze az sokkal gyakoribb, hogy a képeink jelentős részéről kiderül, ócskák, életlenek, rosszul beállítottak, túl sötétek és így tovább. Ilyenkor lenne jó egy kis fegyelem, és az időt rászánva szelektálni kéne a képeket, a használhatatlanok le kellene törölni, mielőtt a merevlemezünket is telerakjuk olyan fotókkal, amiknek jó része sose hiányozna. 

Szóval rendszerezett mentés és szelektálás a kulcsa annak, hogy ne fulladjunk bele a saját érdektelen fotóink áradatába. Ismét csak a régi családi albumokra utalok: talán egy nyaralásról csak négy kép került bele, de azokhoz kötődünk, azok emlékeket idéznek. Ha a mai viszonyokhoz igazodva készítenénk albumokat, akkor egy év alatt összejönne egy ezer oldalas albumszörny. Mi magunk sem lapoznánk végig, nemhogy mások! Bizony a kevesebb néha több, ha azok a képek jól vannak megválogatva.

És mivel csak digitális adatokról van szó, tudjuk, hogy azok elveszhetnek örökre egy hiba után. Ha szelektáltunk, és tudjuk, melyek a legjobb képeink, akkor kiválogatva a tényleg leginkább nekünk kedveseket, el tudjuk menteni egy DVD-re, egy pendrive-ra vagy akárhova. Hogy legalább az a régi fotóalbumnyi képünk biztosan megmaradjon- mert végül úgyis csak az a pár tucatnyi igazán emlékezetes kell, nem pedig több tízezer...

34 éves lett a mai napon Macaulay Culkin- hogy rohan az idő! Mi mindig csak a gyerekkori fizimiskájával találkozunk, hiszen a minden évben menetrendszerűen ismételt Reszkessetek, betörők! után már csak pár filmben szerepelt, felnőttként nem nagyon volt számottevő alakítása.

A klasszikus félrecsúszott gyerekszínészi karrier mintapéldája lehet az ő élete is, pedig alig 14 évesen már 8 millió dollárt kapott egyetlen főszerepért. De aztán elment a kedve a színészkedéstől, és talán a filmesek sem keresték többé, hiszen már nem volt az a cuki kisfiú mint annak idején. Színésznőkről tartják, hogy öregedve elfelejtik őket, de lám, nem csak ők járhatnak így, a gyereksztároknak talán még kevesebb idejük van a csúcson.

Macaulay életében komoly törés volt, amikor 15 évesen a saját szülei pereskedtek a feje felett, végül gyakorlatilag függetlenné vált tőlük. Majd pedig jött az elsietett házasság, a gyors válás, a kábítószeres balhék, ilyen-olyan próbálkozások, de karrierről, zajos sikerekről már nem nagyon lehetett beszélni. Most pedig, jóval túl a harmincon, maradnak a két évtizede készült filmek, amiket sokan szeretnek mindmáig, de senkinek nem jut eszébe, mi lehet mostanában azzal a gyerekkel...

Ma már kevés, ha valaki kattint egy kedves fotó erdei séta közben egy, a távolban elsuhanó állatról: többet akarunk, többre vágyunk ha egy képet megnézünk. A természetfotózás is olyan lett, mint az ismeretterjesztő filmek világa, akciót mutatnak be, egészen az élőlények közelébe férkőznek ennek a műfajnak a legjobbjai.

Valóban fantasztikusak a képek, de némelyiken elgondolkodhat a néző. Vajon mennyi ideig kell lesben hasalni, amíg ilyen különleges pillanatot elcsíp a fotós? Milyen szerencse kell ahhoz, hogy épp áldozatát lenyelő ragadozóról lehessen portrét készíteni? Elfogadható-e, hogy csalival a felszín közelébe csalogatott cetcápa szerepeljen egy igazi természetfotón? Komoly kérdések ezek, és nehéz megválaszolni őket.

Most már ebben a műfajban is komoly pénzek vannak, és sajnos van rá példa, hogy valaki etikátlan módszereket vet be a győzelem érdekében. Egészen komoly versenyekről is zártak már ki jó helyezést elért fotókat, amikor utólag kiderült, nem a szabályokat betartva készültek a látványos felvételek, hanem mondjuk idomított állat szerepelt rajtuk. És bizonyára vannak olyan alkotók is, akik nem buknak le, mert ügyesebben csinálják.

Kérdés, kell-e nekünk, nézőknek ezzel foglalkozni, vagy meghagyhatjuk ezt a természetfotósok belső ügyének? Azt gondolom, laikusként végső soron különleges állatokat, növényeket láthatunk remekül elkészített képeken, és amíg nem kitömött állatokról van szó, addig nekünk nem kell a kép készítésének módját boncolgatni, a különféle módszereket felháborodni. A szakmai elemzést majd elvégzik az illetékesek, és persze nekik kell választ adni arra, hogy egyedisége ellenére helye van-e komoly versenyen egy "valahogy" telefonra szert tevő és azt nyomogató majomról készült fotónak?

Mert azt le kell szögezni, még a valamilyen ügyes trükköt (akár etikust, akár etikátlant) bevető fotósok is nagyon keményen megdolgoznak egy igazán jó képért, rengeteget terveznek, lest építenek, különböző elektronikus eszközöket fejlesztenek, kitalálják a szituációt, az etetett cápáktól centikre úsznak és így tovább. 

Ezek után jöjjön néhány kép az idei Wildlife Photographer of the Year verseny döntősei közül, ízelítőként arról, hol tart most a műfaj.

A legenda úgy szól, hogy pár éve egy fiatal filmes levelet írt a híres rendezőnek, amiben tanácsot kért, milyen alkotásokat lenne érdemes megnéznie. Martin Scorsese pedig meglepő módon válaszolt, átküldött neki egy listát 39 külföldi (tehát nem amerikai) filmről.

Vannak, akik szerint a történet kitaláció, de a lista azért újból és újból felbukkan. Veretes filmeket tartalmaz, és én magam például azért nem vagyok teljesen biztos a hitelességében, mert Federico Fellini egyetlen alkotása sincs benne. (Ha már kedvencekről van szó, ennyire én is lehetek szubjektív.) Mégis, ha valaki szeretne egy jó merítést a klasszikus európai filmművszetből, érdemes végigböngésznie a listát.

1. Nosferatu (1922) - F.W. Murnau
2. Metropolis (1927)- Fritz Lang

3. Dr. Mabuse, The Gambler (1922) – Fritz Lang
4. Napoleon (1927) – Abel Gance
5. Grand Illusion (1937)– Jean Renoir
6. Rules Of The Game (1939) – Jean Renoir
7. Children Of Paradise (1945) - Marcel Carné
8. Rome, Open City (1945) - Roberto Rossellini
9. Paisà (Paisan) (1946) - Roberto Rossellini
10. La Terra Trema (1948) – Luchino Visconti
11. The Bicycle Thief (1948) – Vittorio De Sica
12. Umberto D. (1952) – Vittorio De Sica
13. Beauty & The Beast (1946) – Jean Cocteau
14. Tokyo Story (1953) – Yasujirō Ozu
15. Ikiru (1952) – Akira Kurosawa
16. Seven Samurai (1954) – Akira Kurosawa

17. Ugetsu (1953) – Kenji Mizoguchi
18. Sansho The Bailiff (1954) – Kenji Mizoguchi
19. High and Low (1963) – Akira Kurosawa
20. Big Deal On Madonna Street (1958) – Mario Monicelli
21. Rocco and His Brothers (1960) – Luchino Visconti
22. The 400 Blows (1959) – François Truffaut
23. Shoot the Piano Player (1960) – François Truffaut
24. Breathless (1960) – Jean-Luc Godard
25. Band of Outsiders (1964) – Jean-Luc Godard
26. Il Sorpasso (1962) – Dino Risi

27. L'avventura (1960) – Michelangelo Antonioni
28. Blow Up (1966) – Michelangelo Antonioni
29. Before the Revolution (1964) - Bernardo Bertolucci
30. Le boucher (1970) - Claude Chabrol
31. Weekend - (1967) Jean-Luc Godard
32. Death by Hanging (1968) - Nagisa Ôshima
33. The Merchant of Four Seasons (1971) - Rainer Werner Fassbinder
34. Ali: Fear Eats The Soul (1974) - Rainer Werner Fassbinder
35. The Marriage of Maria Braun (1979) - Rainer Werner Fassbinder
36. Kings of the Road (1976) – Wim Wenders
37. The American Friend (1970) – Wim Wenders
38. The Enigma of Kaspar Hauser (1974) –Werner Herzog
39. Aguirre, the Wrath of God (1972) –Werner Herzog

Bár én nem vagyok Oscar díjas rendező, megengedem magamnak, hogy pár címet azért kiemeljek a sokból. A Metropolis például mai szemmel nézve is nagyon izgalmas alkotás, pedig közel kilenc évtizede forgatták. De Sica itt szereplő két filmje (magyarul Biciklitolvajok illetve A sorompók lezárulnak) nagyon erős darab. Az előzés Dino Risitől szintén egyik kedvencem, de ott vannak még a remek japán filmek is, valamint Fassbinder és Herzog...

Fellini mellett hiányolhatjuk a szovjet filmművészet képviselőit, Ejzensteint, Tarkovszkijt, de annyi házi feladat minden filmrajongónak juthat, hogy kiegészítse a listát a saját kedvenceivel. No meg ráadásként a legjobb amerikai alkotásokkal, mert az elmúlt évszázadban ott is született rengeteg remekmű...

Tegnap ünnepelte születésnapját a francia színésznő, Carole Bouquet, és ennek kapcsán eszembe jutott egyik fontos filmje, A vágy titokzatos tárgya.

Luis Bunuel volt a rendezője ennek az 1977-es alkotásnak, ami egy idősődő francia férfi és egy különleges spanyol nő furcsa kapcsolatáról szól. A néző nagy meghökkenésére Conchita szerepét folyamatosan egymást váltva két színésznő alakítja: Bouquet mellett Angela Molina.

A két színésznő egyébként nem hasonlít egymásra, és teljesen a rendező megérzéseire volt bízva, mikor melyikük bukkan fel. Időnként jeleneten belül történik meg a váltás, amikor például egyikük bemegy egy függöny mögé, és a másik hölgy jön ki helyette.

Bunuel később elárulta, hogy született meg az ötlet a fejében. A film forgatása nagyon nehezen indult, a szerepre kiválasztott színésznővel nem találta meg az összhangot, és a producer már arra hajlott, inkább ne is folytassák a munkát. Este egy bárban együtt iszogatott a morgó rendező és a kesergő producer, és Bunuelnek beugrott, milyen jó lenne két színésznővel játszani Conchita szerepét- talán az ital miatt a viccet a producer komolyan vette és támogatta. Mondjuk nyilván az is szép mutatvány lehetett, amikor két színésznőt meggyőztek arról, hogy a főszerepen meg kell osztozniuk...

Mint később kiderült, nem a két, a filmben látható színésznő valamelyike volt az, aki kiborította a rendezőt, és Bunuel nem is említette, ki volt ő. A stábtagok árulták el évek múltán, hogy Maria Schneider volt az, aki nem boldogult a szereppel. Manapság, amikor A vágy titokzatos tárgya a filmművészet klasszikusának számít, tulajdonképpen hálásak is lehetünk neki, amiért Bunuelt ilyen ötletre insprirálta...