Olvastam, hogy Frank Gehry arra a kérdésre feltartott középső ujjal reagált, miszerint mit szól azok véleményéhez akiknek nem tetszenek az általa tervezett épületek.

Elgondolkodik ezen az ember. Igen, a művészi szabadság szép és fontos dolog. Fura lenne beleszólni abba, hogy mosolyog Mona Lisa- vagy mégse? Amikor egy megrendelő mondja ki a végső szót, bizony a művész is kénytelen alkalmazkodni. Egy csoportképen például az kerül főhelyre, aki a legtöbbet adta...

És az építészetben bizony nagyon is van megrendelő. Egy könyvtárnál vagy kórháznál nem csak egy illetékest kell meggyőznie a terveknek, hanem az adófizetőket is, akik lehetővé teszik, hogy a művész alkosson- cserébe valami olyan épül, ami számukra is örömet okoz, büszkék lehetnek rá.

Mindenesetre van bennem valami javíthatatlanul földhözragadt, és amikor Gehry egyik nemrég átadott épületét, a Las Vegasban álló Lou Ruvo Center for Brain Health kórházat látom, nehéz azt gondolnom, hogy ez a leginkább költséghatékony megvalósítása egy ilyen intézménynek.

A kérdés az, kell-e egy kórháznak "ikonikus" épületnek lennie? Szükség van erre? Többen mennek oda emiatt, jobban figyelnek az egészségükre? Vagy mégiscsak jobb lenne egy kockaépület de több és jobb orvosi műszerrel? Mert ha baj van, az számít, mennyire hatékonyan lehet gyógyítani, a divatos épület ilyen helyzetben fel sem tűnik. Ráadásul mi van azokkal, akiknek egyszerűen nem tetszik?

Ítéletet én biztosan nem fogok mondani, de azzal a trenddel igazán nem szimpatizálok, ami mindenhova "ikonikus" épületet álmodik. Az Eiffel-torony attól egyedi, hogy egy van belőle. Ha Párizsban minden sarkon állna valami hasonló, sokra nem mennének vele. Tudom, Pesten is akartak és akarnak hasonlókat, de ha megnézem a két háború között készült imázsfilmeket, pont ugyanazok tűnnek fel, mint a maiakban: a Parlament, a hidak, a dunai panoráma, a Halászbástya, pedig épült azóta pár dolog a városban. Úgy érzem, ezek a nagyratörő tervek sokkal jobban szólnak a pénz sorsáról döntő emberek ambícióiról, mint bármi másról.

Gehry-nek kétségkívül komoly szakmai múltja van, de azért leggyakrabban egy tervét emlegetik, a Bilbaóban álló Guggenheim múzeumot. Aztán ahogy elhatalmasodott a válság, és egyre többen kezdték kritizálni a csillagászati összegekbe kerülő épületeket, amik szimpla turistalátványosságként funkcionálnak, Gehry is egyre mérgesebbé vált. Ezen a bizonyos sajtótájékoztatón kifejtette, az épületek 98 százaléka fantáziátlan és ócska, és hagyják nyugodtan dolgozni az igazi tehetségeket. Valahol jó lenne megtalálni az egyensúlyt, mert a helyzet az, életünkben nem 2, hanem inkább 0,2 százalékot tesz ki az az idő, amit az extravagáns épületek tanulmányozásának szentelünk. Szeretjük a szépet; de szeretünk sok minden mást is, én legalábbis.

Lehet, ötven év múlva remekül szórakoznak majd a ma lenyűgözőnek számító épületeken, mint ahogy az is lehet, annyira nagyra tartják majd őket, mint a Nagy piramist vagy a Pantheont. Vajon az ókori építészek is küzdöttek hasonló gondokkal, mint mai utódaik? Ha igen, a tapasztalataikból talán mi is tanulhatnánk...