A ma már legendás amerikai rendező, Quentin Tarantino március 27-én töltötte be az 52. életévét, így aztán filmkedvelőként élnem kell az alkalommal, hogy szóljak róla néhány méltató szót.

A kötelező köröket mindenki tudja: videotékás és igazi filmrajongó volt, néhány műfajért különösen lelkesedett. Először forgatókönyvíróként tűnt fel a szakmában, majd jött első saját rendezése, a Kutyaszorítóban (Reservoir Dogs), amit minden idők egyik legjobb független filmjének tartanak. Aztán 1994-ben került mozikba a Ponyvaregény (Pulp Fiction), ami klasszikussá vált, talán az egész évtized leginkább meghatározó filmje. Tarantino nem túl sűrűn jelentkezik új filmekkel, de a rendezés mellett időnként emlékezetes szerepeket is elvállal. Kapott már Oscar-díjat és Arany Pálmát, elismeri a szakma és a közönség is.

Szóval ezek közismert tények. De mivel nem csak kedvelem a filmeket, hanem amatőrként magam is filmezgettem, más emlékek is eszembe jutnak. Fiatalon, a kilencvenes évek közepén mind hatása alá kerültünk a Ponyvaregénynek, és ez szerintem így rendben is van, mert ifjonti hévvel mind ilyen dolgokért rajongunk. Az ember elemezgette, kereste a finomságokat a forgatókönyvben, elgondolkodhattunk rajta, mitől is olyan zseniális.

Az akkori fiatal független filmesek egy része idehaza még ezen is túlment, epigonként gyártották a hosszú de bűnrossz amatőrfilmeket, ahol félrefordított pisztollyal, káromkodva próbáltak valami csavarosnak gondolt, de inkább erőltettt sztorit Tarantino stílusában megrendezni. És ilyenkor derült ki sokak számára, hogy a Ponyvaregény nem egy ötletbörze mozgóképen, hanem annál sokkal-sokkal több. Mindennek helye van a sztoriban, és minden döntés a film kapcsán bizonyos célt szolgált. Nem gengsztert játszani próbáló, de színésznek teljesen komolytalan srácok próbálták lökni a dumát, hanem John Travolta vagy Bruce Willis. Nem véletlen, ki, mikor, milyen ruhát visel, funkciója van a zenének és így tovább.

Tarantinónak van egy komplex víziója, és ez leginkább akkor derül ki, amikor egy Kill Billt végignéz az ember, ahol egészen hihetetlenül kimunkált jelenetek is akadnak. Lehet, hogy összességében egyik vagy másik filmje jobban tetszik az embernek, az viszont kétségtelen, mindegyikbe rengeteg munkát és koncepciót tett.

Szóval a játékpisztollyal ugráló hülyegyerekek egyikéből sem lett méltó utódja, és gyanítom, nem csak nálunk volt ilyenből rengeteg, hanem külföldön is. Annyira jónak, frissnek tűnt amit csinál, és mellette sokan elhitték, ez a stílus le is utánozható, hogy kézenfekvő volt a koppintás. Aztán jöttek a nagy csalódások, a többi amatőr meg a haverok lesajnáló pillanatása, hogy "nem baj, azért megpróbáltad..."

A manapság ezzel-azzal filmező fiatalok számára is az a legnagyobb tanulság Tarantino életművéből, hogy lehetnek kedvenceid, akarhatsz visszanyúlni bizonyos műfajokhoz, de ha ebben az egészben nincs egy egyéni, saját koncepciód, valami, ami a te saját hangod, akkor az egész csak időpocsékolás, mert innen-onnan összelopkodott katyvaszt eredményez. Persze néha fáj, amikor az ember rájön, hiányzik belőle ez a fajta tehetség, de előfordul az ilyesmi. A filmeit ettől még szerethetjük, sőt, talán még többre értékeljük azokat, ha már igazán megértjük, mitől működnek, és minden könnyedségük ellenére mennyire profi munka áll mögöttük.

Isten éltessen, Quentin!